Derengő gomoly
regényrészletFőtisztelendő elődömnek, Laky Jánosnak egyházmegyei mesterkanonokká történt előléptetésével én, Bartal József, főpásztorom parancsára az elárvult ikvai plébániát elfoglaltam. Miután a püspöki palota kápolnájában hűségeskümet letettem, őeminenciája tisztségembe kánonilag beiktatott.
1913. november hó 4-én a közeli vasúti állomáson a politikai község és az egyházközség ünnepi küldöttsége fogadott. A szeszélyes női kalapok erdeje és a komoly férfiöltözetek látványa elégedettséggel töltött el. Mi vegyült még bele ebbe a mellkasomat felforrósító érzésbe? Apró szúrást éreztem, amint eszembe jutottak szüleim, a feketére dolgozott kezük, megaszalódott arcuk, a roskadó házfedél, melyet utóbb leverettem, s a helyi mesterekkel tisztes ácsolatot tornyoztattam helyébe.
Némi elégtétel benne, hogy portájukat még a zsíros tokájú Ebei Géza is megsüvegelte, s parolára nyújtotta szőrös mancsát. Én pedig, tudván, mint keserítette meg évtizedeken át drága szüleim életét, legszívesebben képen töröltem volna, de Krisztus urunkra és a falu szájára tekintettel a kéznyújtást elfogadtam.
Apám-anyám hány, de hány napot, hetet, hónapot kapált, aratott, szedett markot, törte a címert, fosztotta a csuhét, gazolta a kertet, etette a jószágot, ebbe vástak belé csontjaik, ebbe keseredett belé a szájuk szeglete. Igen, nemesít a munka, csakugyan, ha mértékkel, elégedettségre, sajátjában végzi az ember, s nemtelenít, ha hajcsárolva, más kövér földjein kénytelen görnyedezni élethosszan, anélkül hogy egyről a kettőre juthatna.
Mindamellett felneveltek engem becsületben, s taníttatni adtak, holott ésszel fel nem érték a stúdiumok hasznát s javát, csak felemelkedésem lebegett szemük előtt. Sándor bátyámnak pedig örökül adták a maguk munkáját s életpálya-kilátásait. Szép család jutott neki, édes kicsi gyerekek, ha nem is mindenben egyeznek Erzsikével, aki módosabb családból való, s gyakorta pittyeszti száját a mi szegényszagú szokásaink felett. Érettük szüntelen imádkozom. Megértést, összhangot, létörömöt adjon nekik a szeretet Istene, ha már én semmit nem adhatok. Fohászaimon kívül. Sándor borzasztó büszke, kényes, nem kell neki papféle alamizsnája, ne játsszak előtte nagyuraságot. Egyszer háta mögött juttattam Erzsikének támogatást, de bátyám kiszimatolta, s éppen csak meg nem ütötte feleségét. Tán meg is ütötte volna, ha az nem fenyegeti meg már a kezdet kezdetén, hogy ha egy ujjal talál hozzáérni, gyerekestül visszafut a nagygazda apjához, s az ura többé színét se látja. Mert ővéle nem volt úgy bánva sose, mint a béresjányokkal, az ő bőre nem szokta a meggyfa pálcát, sem arca a csattogó férfitenyér nyomát. Mint a hímes tojást, óvták, Sándor bátyámnál jobbat szántak neki, mikor azonban oly igen szerelmes lett, meglágyultak a szülői szívek. Holott tartottak erősen a szegényparaszti rokonságtól.
Mintha csak válasz lenne gondolataimra, nyakamon megroppant a frissen keményített gallér, eau de Cologne-om illata orromba csapott, gyerekként alkalmasint mennyeinek éreztem volna, hiszen még a levendulaszappan zamata is megmámorított, midőn csutakoltak vele a húsvéti nagymisére készülőben. Honnan jöttem, s hova jutottam… Kénytelen erre gondoltam ott, az érkezés helyén, hol hordárok kétkerekű taligái hevertek a léckerítés mentén, s a közelben szivaroztak maguk a sapkás toloncok, várva az utazók bőröndjeit, melyeket két kezükkel lavíroznak célba némi fizetség fejében.
Nem világias kevélység-e így elmerítkezni a férfiparfőm kellemében? De hát nem azt mondja-e Pál apostol, légyünk Isten jó illata a világban. Miért is emlegetné, ha az illat mindenestül kárhoztatandó hiúságnak tűnne az Úr szemében? S nem elfogadta-e maga Jézus urunk, hogy fejére az egész házat betöltve illatozó kenetet öntsön egy botor asszony? Pedig tanítványai ráförmedtek a fehérszemélyre, inkább a szegényeknek adták volna a drága fűszerszámok árát. Nos, szegények nyilvánvalóan lesznek itt is vélünk, nem fukarkodunk az adományokkal, most azonban eláraszt a mosdottság jó érzése. Bár a külső tisztaság a belsővel közel sem azonos, előbbi aligha véletlenül adatott nekünk ünnepi tartozékul. Mint lennék képes érzékelni szurtosan, csapzottan a mostani pillanat megújító kegyelmét? Nem azért, mintha Isten ne tudna akkor is újraszülni, ha mocsokkal vagyunk borítva… Megtette Jónással, Mózessel, sokakkal. Milyen más azonban, ha tisztán tartott hely gyanánt, kitakarított templomként állok elébe, nem feledve, milyen parányi, rútságban fogant féreg vagyok, s milyen az ő dicsősége, hogy ebből a napvilágra kirántani engem, méltatlant, méltóztatik!
Urak és asszonyságok szálltanak le velem egy időben, fogadja őket cselédség, gyermekek, rokoni sokadalom. Tollas kalapok, villogó mandzsetták, kipedert bajszok, befodorított hajak, arcot sejtelmesítő fátyolok, faragott fejű sétabotok.
Fényes gerendák, nemrégen mázolhatták az állomást, jó karban van, tetszetős, illik a szokatlanul verőfényes novemberi naphoz. A vasútiak tisztelegnek, a fogadóbizottságban izgatott és fontoskodó arcok, nem kétlem, hogy kíváncsian tekintenek elébem, ugyan mi szél hordta ide ezt a papocskát, gondolhatják. Könnyű lesz-e velem kijönni, sárkány leszek-e, oroszlán vagy csak terelgethető bárányka, nem tudhatják, mi lakozik bennem. Friss eső szaga, füstszag, bőrkesztyűszag, esernyőszag, bőröndszag, suvickolt cipők szaga, vasúti ozsonnák kövér szaga. Disznóólak is lehetnek a közelben, azok ordas szaga is iderúgtat. Elkényesedtem tán a prímási s papneveldei közelségekben. Kétségtelenül az ember felemelkedésre van teremtve. Persze ha kezembe nyomnák a ganajozó vellát, nekilátnék emberesen, alighanem bírnám még a tempót a napszámosokkal, ha elpuhultam is. De számít ez bármit a köztünk lévő Isten országa szempontjából? Hogy valaki selyempárnák közül vagy darócból lép majd a mennyei Jeruzsálem aranyutcáira? Ha közelről szemügyre vesszük Jézus életét, aligha képzeljük a keresztény embert palotába, sokkal inkább a jászol mellé, utak sarába, porába, halszagú kikötőkbe. Igaz, Megváltónk az előkelőktől se viszolygott. Kik őt vagyonukból eltartották, módos asszonyok voltak. A dőzsölő vámosokkal és más nagyságokkal éppoly szívesen ült egy asztalhoz, mint bárki más emberfiával a legnyomorúságosabbakig. Ebben is lesz itt módom, hiszen a tanyákon, alvégeken igencsak szánandóan tengnek az ikvaiak, rászorulva minden irgalomra.
– Elmerengett, atyám? – kérdi gunyorosan jövendő káplánom, Imre.
Mintha csak tudná, hogy időnkint fejben, önmagamnak prédikálok. De hát a hithírnök első publikuma vajon nem magamaga-e mindannyiszor? Hogyan is győzhetném meg hallgatóságomat, ha nem vagyok meggyőződve igazamról? S hogyan legyek meggyőződve igazamról, ha nem tettem próbára önnön bensőmben először?
A település határán lévő keresztnél iparosok küldöttsége fogadott, és a helységben szokásos ünnepi megnyilvánulások között a helybeli plébániatemplomhoz vezettek. Itt Perczel adminisztrátor fogadott, és rövid beszéddel üdvözölt. A kétfelől sorfalat álló elemi iskolások között a templomba vonulva a szószékről rövid beszédet intéztem az egybegyűlt néphez, elébük tárva lelkipásztori hivatásom elveit és kötelességeit, melyek szerint a plébániát vezetni szándékozom. Szilárd elhatározásom rendet és frissülést hozni, megújítani kegyszereket, szokásokat, liturgiát, megerősíteni a szíveket, visszafogni mindazt, ami káros és ártalmas, és az isteni eszméktől elvonja az ébredező lelkeket. Ha csősznek jöttem volna, s a határt kellene vigyáznom, mily nagy figyelem lenne szükséges ahhoz a feladathoz, hiszen akár éhen is halhatnak családok gondatlanságom miatt. Nem kell-é még körültekintőbben eljárnom, ha nem időleges, hanem örök életek forognak kockán?
Beszédem közben röpke pillantást vetettem Imre káplánom arcára, s megint ugyanazon gunyor kifejezését kaptam rajta. Jó lesz ennek végére járnom, ő első benyomásaim alapján alighanem megrögzött realista, s mint ilyen, kiválóan hasznomra lehet egy s más dologban, ám talán más dolgokban kevésbé tud majd eredményesen eljárni. Márpedig nem helyes összezavarni az emberek lelkét a tekintetben, mit veszünk komolyan az Írásból, s hol engedhetünk természetes hajlamaiknak, melyek nem feltétlenül a gonosztól valók. Kényes húzd meg-ereszd meg játék az ilyesmi, s ha cinizmussal rálegyintünk, egykettőre elvész minden hitelünk. Hogyan vehetnek bennünket komolyan mások, ha mi nem vesszük komolyan azt, amire életünket feltettük, s csak úgy színleg, tessék-lássék módra, látszatokhoz ragaszkodva végezzük missziónkat.
Segíts meg, drága Uram, hogy ne holmi socialis ítéletek befolyásoljanak e tárgyban!
Imréről azt hallottam, grófi család sarja, s meglehetősen nemtörődöm módra értelmezi egyházbéli kötelezettségeit. Világiasan együtt vadászgat a helyi mágnásokkal, casinóba jár, nagy kártyás, bálokon nemritkán polgári ruhában táncol. Amit pusztán külszínből elítélnem helytelen lenne, de együttvéve talán nagyon is egybefüggő jelei egy crisisben lévő, meghasonlott lélek harcának önnön azonosságáért, melyet pedig csak Teremtője közelségében nyerhet el. Okvetlenül jobb viszonyba kell bocsátkoznom Imrével a felületesnél, hiszen egy egész plébánia sorsa áll vagy bukik egyetlen elbukón. Szükséges, hogy botrányok legyenek, de jaj a botránykeltőknek!
Mily könnyű annak (magam is számosat láttam ilyet, akár a papneveldében, akár egyházi körök magasabb régióiban), ki jelentéktelenre veszi a küldetést, társadalmi állásnak, elért rangnak, s légiesnek tekinti saját méltóságát. Mintha nem a tékozló fiú atyja terítette volna reá, eleve méltatlanra, a fiúság aranyhímzéssel nehéz köntösét, hanem csak afféle divatos szabású egyenruházat lenne, melyet jobb híján magára ölt.
Elvégre valaminek lenni csak kell, s akkor már oly mellékes, hogy tanári talárt, papi habitust, jogászi klepetust viselünk futó e világi létezésünk során. Ennyi lenne, Imre? Vagy tévedek, s lángolóbb vagy legbelül, mintsem mutatod magadat? Van, hogy a gúnykedély csupán külszín, az elegancia egy neme, s nem repedés az elhíváson vagy rothadás a nemességen.
Litániához a nővérek kórusa szolgáltatta a népéneket. Az apácáknál szokásos tiszteletadással köszöntöttek mint gyóntatójukat, igazgatójukat és plébánosukat. Ellágyulva néztem a teljességgel odaszánt élet ráncaival és szarkalábaival ékes arcokat, mind mögött küzdelmek sora, megvívott csaták sora. Vajon mi vár rám, ez a szentséges baromfiudvar csupa angyali segítőt jelent majd utamon, vagy az asszonyszemélyek körében nem ritka kibeszélés, intrika gáncsolja majd jobb igyekezetemet? Alighanem e kettő kísér váltakozva. Mindenesetre el vagyok szánva, hogy ráncba szedem új illetékességi körömet, kicsiny birtokomat, hogy visszaszerezzük a katholikusság oly gyakran elvesző szellemi súlyát az itteniek életében. Ha az egyházi ünnepkörre nemcsak mint díszletre feszül fel az emberélet, hanem tartóváz gyanánt működnek annak tartalmai, akkor föld és ég közti áramlásokba beágyazódott, jóra éhező tömegek népesítik majd ezt a tájat.
Másnap megérkezett a kerületi alesperes, és megtörtént a plébániajavadalom átadása. Száraz, fanyar ember, keserűség kicsiny ráncaival szája szegletében, alighanem emésztési gondok gyötörhetik, vagy éppenséggel hivatala felgyülemlett terhei tették ily aszketikusan aszalódottá. Egy adott pillanatban legszívesebben felugrottam volna, és megölelem őt, annyira magányosnak tűnt méltóságába bástyázottan. De tudom sziklaszilárdan, hogy ez esetben rettentő idegenséggel, akár még felháborodással is tekintett volna érzelmi túlhabzásomra, mint állapotunkkal össze nem férőre, mint holmi rendetlen vonzalmak tükrére. Pedig ha tudunk a Szentírás sorai közt olvasni, látjuk, hogy Jézus és az övéi olykor nagy hévvel összecsókolják, megdögönyözik egymást, felszabadultan, hálával csordultig telten, ahogy az a mostoha körülmények közt egymásra utalt keleti emberek vérmérsékletéből akkortájt ily természetszerűleg fölfakadt.
Meg kell tanulnom fegyelmezni belső hevüléseimet. Pontosabban Isten felé irányozni azokat, ki egyedül nem érti félre testvéri szándékaimat e földön. Hiszen ha fivéremként s nővéremként ölelem az embereket, ahogy Szent Ferenc vonta magához a világot s minden élőt, hát legjobb esetben is megveszekedettnek, felibe vagy egészen tébolyultnak fog tartani ez a hideg kor. Pedig mi egyéb a mi örömhírünk, amit szépen csengő szavakkal, de gyakorta oly kevés szenvedéllyel hirdetünk, ha nem az, hogy Isten meg akarta ölelni a földet s lakóit, s ezért fiát nem habozott megöletni is akár elrettenthetetlen szeretetében.
December 20-án saját költségemen egy fából készült betlehemet rendeltettem 30 alakkal 360 koronáért, s a Szent Anna-oltáron a hívek részére elhelyeztem. Bevezettem a nővérek kápolnájában az éjféli szentmisét. Szilveszter napján az ünnepi hálaadás alkalmával első ízben volt szentbeszéd.
Senkinek nem tetszik a helyi notabilitások közül az az ikvai szokás, hogy az új esztendőt tánccal kezdik… Mégis, minden erőmet megfeszítve sem értem ebben célt. Isten segítségével a jövőben talán szerencsésebb leszek. Nem önmagában a tánccal van baj, inkább elkorcsosult változatával, mely az évkezdetet s évzárlatot nem megszenteli, hanem a szabadosság bírvágyó orgiájává avatja. Elnézzük az önfeledetten forgó, szíves párokat, s tán arra juthatunk, hogy az iménti megjegyzésem erős túlzás, holmi papocska sápatag irigysége az ifjak ártatlan mulatságára, csak mert őt abból hivatali állása mintegy kirekeszti. Sarkos megállapítás, még akár igaz is lehetne. Csakhogy erkölcsi és időbeli következésében érdemes megszemlélni mindazt, amit látunk, nem puszta önvalójában!
Márpedig a hűtlenség és a házasságon kívül amúgy is nagy számban születő gyermekek sokasodása felé vezet ez az út, csak az nem veszi észre, ki látni nem akar. Küzdeni fogok, s tán nem is eredmény nélkül, hogy esztendőnket annak kezébe helyezzük vissza, akitől kapjuk, s aki azt teljes életre, nem múló élvezetre, nem alkalmi kötésekre, nem sok fájdalmat szülő szabadosságokra szánta. Vajha megértenének a most oly ellenséges, rám prüszkölő, középkori szigort emlegető szervezők is, kik amúgy nem holmi pokolfajzatok, csak nem hajlandók végkövetkezéseikben nézni a dolgokat. Minap egyikük utamat állta szokott esti sétám alkalmával, s kezében fogván sétapálcáját, mellyel másik tenyerébe csapdosott, fenyegetőleg közeledett felém. Szavában kifogástalanul udvarias volt, amint kérte, álljak el aknamunkámtól, s ne hátráltassam a mondott táncos mulatságot. A bottal való csapdosása, előrehajló testtartása, feszült toporgása azonban szembetűnően ellene mondott beszéde szelídségének. Gondolta, ha akarok, értsek belőle. Elhűltem. Képes lenne tettleg ellenem szegülni, esetleg sérülést okozni nekem, pusztán hogy ezt a hacacárét nehogy vétómmal illessem? Itt hagy vérbe fagyva netán a téli utcán? S mit remél? Hogy senki sem látja meg? De hiszen az én szavam eréllyel esik a latba! Azt hiszi, nem merem rendőri útra terelni az ügyet, szívjóságból vagy erélytelenségből?
Már akkor többre becsültem azt a fiút, ki a mise után jött reklamírozni, s felhozta ellenem érveit:
– De már akkor, plébános úr, ne is kocsikázzunk, mert hiszen Zsiga bátyám nemrégiben kocsi alá zuhant, s azóta habzó szájjal ül csak a karszékében, még jó, hogy egyáltalán megmaradt elevennek. Vagy csépelni se csépeljünk a masinával, hiszen a nyáron is beleesett a Herencsárék lánya, és már csak a darabjait szedegették össze, hogy eltemessék. Ugyanígy vetné ki az ablakon tisztelendő atya a tánc elevenítő erejét, lélekjobbító vígságát, csak hogy meg ne történjék a túlpezsgő vérnek jóvoltából az az egynéhány sajnálatos eset, melyek eleven vagy holt angyalkákat eredményeznek.
Tetszett nekem a fiú odaszántsága, merészsége, még ha nem is egyeztem vele ezen a téren.
Január harmadik napján szentségekkel ellátva meghalt Pásthy Rudolf özvegye, akinek végrendeleti tanúja voltam. Egyebek között a plébániatemplomnak 10.000 koronát hagyott, az apácáknak is számos összegeket Első Magyar Hazai Kötvényekben. Lelke nyugalmáért mondatott misékre az örökösök által kétszáz koronás alapítvány tétetett. Sokféle mendemondák járnak errefelé az elhunyt viharos ifjúkoráról. Tán igaz, tán nem, nehéz elképzelni a szikkadt bőrű, elkínzott tekintetű özvegyasszonyról a sok vásottságot. Az emberek szeretik jártatni a nyelvüket, s különbnek hinni magukat bárkinél, akit bemocskolhatnak.
Nem vélem ugyanakkor, hogy ne lennének bűnei épp a gazdagoknak, hiszen arra alkalom bármely életkörülményben kínálkozik. Nem törnék pálcát senki felett, nekem sem könnyű viselni a packázásokat, tűrni a nőtlenség szolgáltatta kínzó hiányérzetet. Betölthetném alantas módon ezt az űrt, megannyi úriember sertepertél a parasztporták környékén alkonyattájt, kevés az a nehéz sorsú lány, aki visszautasít némi készpénzt, kis ékszert, aranyat holmi kedvezés fejében. Messze van az Úristen, hisszük ilyenkor, s aztán hátha behunyja fél szemét, ha amúgy neki tetsző életet élünk, s fennen papoljuk az ő mennyei dicsőségét. Nem addig ám, hiszen Krisztus maga mondta, jobb kivájni szemünket, levágni kezünket, mint lelkünkben kárt szenvedni ezek miatt!
Magam hangsúlyt fektetek arra, hogy megintsem egyik-másik uraságot e tárgyban, akár gyónási körülmények között is. Persze, legtöbbnyire gúnyt és megvetést aratok, éreztetik, hogy parasztfattyúnak tekintenek, aki bár felkapaszkodott az uborkafán, nékik nem uruk. S nem is akarnék parancsolgatni, csak kissé meggondolásra késztetni őket ama másik Úr felől, kinek elszámolással tartoznak. Nem is annyira az üzleti egyezség miatt szorgalmazom ezt, amelyet Istennel kötöttünk, bár azt sem kicsinyellem. Főként, akinek sok adatott, attól mily rút hálátlanság mindezt kicsapongásokkal s kilengésekkel viszonozni, azzal sem törődve, hány másnak az életét dönti romba az efféle úri packázás önmagában, s külső látványa, példája által is. Megértem én, minél több a kincse valakinek, annál több alkalma is kínálkozik a rosszra, mit könnyedén megvehet magának. Mindazáltal magam hamarébb felmentem a nincstelent, kit megnyomorított testi-lelki körülménye, kilátástalansága sodor a bűnbe, mint azt, ki önnön jószántából táncol belé kéjesen. Aligha énnekem kell bárkit megítélni, avagy elítélni, sóhaj ez csupán, óhajtás, magányos imaóráimon a Teremtő elé vivendő. Az elhunyt nagyasszony temetése a következő vasárnap történt a templomból, nagy közönség részvételével, két áldozópapom segédletével. Kiskanásztól alispánig tiszteletét tette az eseményen a község apraja-nagyja, s utána a gyászolók jóvoltából bőséges lakomára vártak boldog-boldogtalant. Többen is rosszul lettek a nagy, kövér káposzták mértéktelen élvezetétől, nem lévén szokva efféle kiadós étkekhez.
Szokásommá vált esti sétára indulni, hálát adván a napnak minden megpróbáltatásaiért s áldásaiért, egyszersmind keresztül-kasul bebolyongván a gondjaimra bízott utcákat. Tudván, kinek hol s miként szorít a cipő, végigfohászkodom ilyenkor az egyes házakat is. Emitt a rossz termés miatt egyre kisebb a kicsiknek és nagyoknak jutó komiszkenyér adagja. Amott a jószágot emésztette el valami lehetetlen kórság, s az egyetlen tehénke teje híján korognak a gyomrok. Itt iszákos az apa, pedig derék ácsmester lenne, ég a munka a keze alatt, de ki tudja, mikor zuhan le részegen egy háztetőről, keresménye pedig rendszerint ivókba vándorol, s asszonya hitelbe veszeget mindent, a boltosok jóindulatára hagyva, a csemeték rongyos kis éhenkórászok lettek. Amazokat az engesztelhetetlen gyűlölet emészti, összevesztek a sógorékkal, akik vélük ferdén szemben laknak, s most minden igyekezetük, erejük s figyelmük arra irányul, hogy borsot törjenek egymás orra alá, kazlakat gyújtanak fel, földeket szórnak tele kővel, macskát mérgeznek, lovat sántítanak, pedig szép darab földje van mindkét családnak, s élhetnének gondtalan. Olykor szinte szétfeszül a szív a kíntól. Miként segíthetnék szóval, támogatással minden egyes nyomorúságban nyögőn, miként lehetnék mindenki orvosa? Beszédem olyan semmibe hulló, lepattan a gyűlöletről, a szenvedély bamba közönyéről.
– Nekem maga ne prédikáljon, plébános úr, már megbocsásson, nem tudja, mi az, asszony, gyerekek, élet, munka, csak üldögél magában, s pipázgat a zsíros javadalmaiban… Az uraknak akkor is terem, ha a szegények éhen vesznek.
Adni sem igen tudok, pedig jó szívvel tenném. Egyik vérig sértődik, hogy ő nem koldus, tartsam meg az alamizsnát, s adjam a vándorló cigánynak vagy drótostótnak, hisz egyvalamije maradt, a becsülete, de az pénzen nem eladó. Másiknak mihelyt juttatok, viszi a kocsmába, s elhenceg vele, mint kell a fukar egyházfiból pénzt kipréselni egy kis pityergéssel. Rögvest nyakamon vagy három jajveszékelő család szurtos képű gyerekkaravánnal, kiknek szemlátomást meg van hagyva, üvöltsenek torkuk szakadtából, ha kandiscukrot akarnak dufla pofon hellyett. S ha ennek ennyit adok, amannak miért amannyit? S mi legyen azzal, kit nem vitt rá a lélek a kunyerbálásra, de nyomorultabb az összes többinél? Legközelebb meg, ha már csak szembemegyek valamékkel az utcán, nagy hangon kurjongat nekem, hogy:
– Plébános úr, adja ki a járandóságomat, ne abból urizáljon, ami Isten előtt nekem van szánva…
A méltóságos és tekintetes urak rajtam mulatnak, s adomáznak torkuk szakadtából a kaszinóban, meséli nekem Imre. Lám, a bolondos papjuk asszony módjára bánik a néppel, s meg is kapja érte, ami jár. Szamárnak nézik, s bizony az is, ha nem ostorral, hanem rongy lélekkel lát neki a szegény emberrel való beszédnek. Mert az ilyesmit maguk a pórok is megvetik, s visszaélnek vele. Hiszen ismerem a magam fajtáját, nem kell, hogy a nagyurak mutassák be nekem. Hányszor láttam, milyen keserves összekaparni az utolsó pohár lisztet, az utolsó csücsök szalonnát, kanálka zsírt! S hányszor éreztem a maró éhséget, mely elveszi eszét, erkölcsi tartását az embernek, s ráviszi szinte bármire. Két töltött fácán közt, tokaji mellett ezt nagy kacajjal megítélni… Nos, gratulálok népünk nagyjainak.
Megörököltem elődömtől Miszlivetzné szolgálatait, aki méltányos díjazás ellenében úgy a templom virággal való ékítésében, mint a terítők kimosásában, a szőnyegek és a padló takarításában segítségemre van. Jószerivel az ő gondoskodásából történik minden, mi az eklézsia külső csínját érintheti. A gondnoksági munkálatok, asztalosság, egyebek tekintetében is tudja, melyik mesterhez fordulhat, kikérve mindazáltal elébb mindezekben az én véleményemet, mint felsőbbségét. Amit kevésbé kedvelek, mint ügybuzgóságát, az a nyelve, melyet roppant szívesen köszörül a falubelieken, s mintha legfőbb erkölcshatóság lenne, kíméletlen szigorral veszi célba a vélt vagy valós léhaságokat. Ezredszerre is kénytelen vagyok szemére vetni, hogy efféle beszédek engem nem érdekelnek, ha Kerekesék vagy Földiék, Pavlovicsék vagy Káldiék viselt dolgairól kívánok értesülni, alkalomadtán felkeresem őket, és személyemben kérdezek rá egyre s másra. Nemigen hajt szavaimra, hanem csak folytatja, ahol abba sem hagyta volt, hogy igen, tudniillik, plébános úr, úgy képzelje el, hogy az Illésék lánya egy utolsó rüfke, ki nem átallja mórikálni magát egy olyan tisztes, komoly fiú előtt, mint amilyen a Tompa Andris, aki nem tehet róla, hogy egy kissé bamba, hát könnyen orránál fogva vezeti egy kellőképp kiraffinált lányzó, márpedig ez az Etus éppen olyan. Hát, ugye, mit keresnek ezek a temető környékén szürkületkor, holott se mindszentek, se halottak napja, se friss halott egyik vagy másik családban, ami indokolná az arra járást, akkor is legfennebb ha egyedül, s nem édes kettesben egy olyan legénnyel, kinek gyűrűs menyasszonya van. Hogy a Jóisten sújtana az ilyenre a kampós botjával, hogy egy életre megnyomorodjék, akkor megtanulná a leckét, kinek a jövendőbelijét próbálja elkaparintani.
Köszönöm, Miszlivetzné, arra nem is mernék rákérdezni, az ilyen kifogástalan tisztességű vénasszonyok mit keresnek éjnek évadján a temetőben, nyilván nem azért botorkálnak oda, hogy az ifjúság után kémkedjenek. Kiterelem a sekrestyéből, inkább gyújtok magam tüzet a füstöléshöz, vagy felügyelem, amint egyik vagy másik ministráns elvégzi helyettem, mint hogy ezt a végtelenített pogány litániát hallgassam. Mintha sárral fröcskölnék be az embert, s méghozzá éppenséggel a legszentebb áldozat előtt. Miért is lakozik ilyen kettős lélek valakiben? Egy átszolgált élet és megannyi templomi közelséggel átitatott évtized után hogyan nem képes Isten irgalmas tekintetével nézni a botladókra? El kell persze foglalnia magát, de ez a folytonos zsörtölődés kieszi a lelket, nemcsak az övét, a körülötte élőkét is. Azt sem tudom, hogy merről fogjak hozzá ezt megvitatni vele, hiszen bármely pillanatban félbeszakít, és folytatja Mississippi-özönű szóáradását.
Sétámról hazatérve Imrébe botlok a paplak sötét tornácán, pipázva várt rám. Tudom-e, hogy faluszerte mennyien megkapták a behívót? Cirka négyszáz ember. A rossz terméshez még megannyi munkáskéz elvonása is hozzájárul. Sokan elkeseredettek.
Ez a generáció alig hallott harangozni a hazaszeretetről talán. Holott emlékszem, kisgyerekként mi tátott szájjal hallgattuk Brozovics tanár úr elbeszéléseit a hazáért vérüket áldozó kisdobosokról s honvédnek állott gyerekekről. Égett arcomon a bőr, s legszívesebben azonmód vonultam volna a labancok ágyútüzének legsűrűjébe, iskolatáskámat félredobva. Most meg ki-ki a maga rongy életét félti, holott megjött a császári ékes parancsolat. Valósággal szónokoltam már ott. Imre mosolyogva hallgatta.
Ő is így érez, tette hozzá, s bejelentette, hogy önkéntesként bevonul a seregbe, hogy a nagyon szimpatikus trónörökös meggyilkolásáért önkezével álljon bosszút a szerben.
Hohó, várjunk csak, kapkodtam a levegőt. Hiszen ő szolgáló pap, nem fegyverviselésre esküdött fel! Azontúl itt a plébániaépítkezés is, a falak már úgy-amennyire tető alatt, de kevés az ember, s most még kevesebb lesz, nyakamon marad az egész.
Imre nem tágított, megérti szempontjaimat, ám adjak neki fensőbbségeként engedélyt, a püspökkel is beszélni akar. A fronton sokak lelki hasznára lenne, mikor megroggyan a harci kedv, és a kedvezőtlen körülmények beárnyékolják a szent küldetést. Nem értem tán, hogy itt csak elpuhul, bálokon szellemeskedik, ártatlanul kurizál, feleslegesen politizál, érdektelen kártyajátékkal mulatja magát? Odamenne inkább, hol most a világ vihara zajlik, ahol az élet kivérzik s a halál arat. Aggódva pillantottam rá.
Imre szenvedélyesen hadonászott pipájával. Bármit is beszélnek róla háta mögött, ne higgyek a rossz nyelveknek! Nem csinált kártyaadósságot, annál több esze van! Nem szűrte össze a levet senki lányával, hiszen szent hivatásra esküdött. És ami a leginkább szemenszedett hazugság, hogy Bánky gróf őt párbajra hívta volna. Érjem be annyival, hogy a frontra vágyik mint egyenes, tisztességes magyar ember. Eddigre az idegesen pöfékelt pipa füstje úgy elborította, hogy jószerivel csak egy hatalmas, derengő gomolyt láttam arca helyén.
Vissza a tetejére