Főzőcske
Péter úgy érezte, sokszor volt mázlija a szerelemben. Érthető, mert az élet más területein ritkán nyert, hazárdjátékban gyakorlatilag soha, még az iskolai és egyéb tombolákon sem.
Az anyja, amikor a lottót újra bevezették ebben a hazában, 1957 tájt, kijelentette, hogy ő nyerni fog, mert mostantól minden héten vesz egy szelvényt, és elképzelhetetlen, hogy ne húzzák ki az ő nagy műgonddal választott számait. Amelyeket amúgy családtagok születési dátumaiból állított össze. Péter apja – szintén Péter – jóindulatúan mosolygott, ahogyan akkor szokott, ha valaki ostobaságot mondott. Elkérte a fia iskolai függvénytáblázatát, és valamilyen képlettel (kombinatorika?) bebizonyította, milyen alacsony az asszony esélye egy szelvénnyel. Péter anyja élesen ciccegett, ahogyan akkor szokott, ha valaki butaságokat beszélt: Ugyan, Péterkém, akkor majd legföljebb két szelvényt veszek!
Az idő tájt a lottó annyiba került, mint egy kiló kenyér. Péter anyja berendezkedett rá, hogy hetenként két kiló kenyér áráért üldözőbe veszi a nagy esélyt. A nyereményeket a szocialista szerencsejáték-vállalat akkoriban maximálta, az ötös találat Péter emlékezete szerint háromszázezer forintot ért. Az anyja pontosan megtervezte, mire fordítja. Elektromos jégszekrény. Pici villanybojler a konyhába, mert náluk ott nem folyt a meleg víz, mosogatáshoz forralni kellett a vizet a gázon. Esetleg egy használt autó? A kérdőjel igazán indokolt, mert a családban senkinek nem volt jogosítványa. Úgy számolt, hogy mindezekkel az összeg felét költötte el. A többit bevágjuk a bankba, és lasssú folyatásnak engedjük.
E derűlátó mondat olyan sokszor hangzott el, hogy Péter hátát kiverte tőle a veríték. Különösen a lasssú – legalább 3 s-sel – borzolta az idegeit. Gyanította, hogy ez azon ügyek közé tartozik, amiken nem áll módjában változtatni. Mint a szülei betegsége. Az apját a háborúban (munkaszolgálatban) szerzett szívbaj ölte meg. Az anyja bonyolult betegsége hét évvel a lottóőrület kezdetét követően vált életük legfőbb gondjává. További bő két évtizedig élt az anyja, rácáfolva borúlátó orvosi jóslatokra. Ebben az időszakban már Péter feladatává vált a szelvények beszerzése, idővel a finanszírozása is. Gyatra számmemóriája ellenére az anyja kétszer öt számát fejből fújta, akár egy rövid verset. A második öt távolabbi rokonok születési dátumaiból barkácsolódott, ennek köszönhető, hogy Péternek ezek a családi adatok is az agyába vésődtek örökre.
Sajnálatos módon mindez alatt semmiféle nyeremény nem mutatkozott, még egy nyomorult kettes találat sem. Péter az anyja temetésén arra gondolt, hogy vége, soha többé nem vesz szelvényt. Az apja számításának pontosságát igazolta az idő.
Szerencsejáték helyett maradtak a házasságok és más nőügyek. Többször nősült és vált, s még ebben is mázlija volt, anyagilag sikerült talpra állnia, valahányszor egyedül maradt.
Az első válás után határozta el, hogy főzni fog, túl drága az éttermi koszt. A rántottával kezdte. Az se ment könnyen, vagy odaégette, vagy félig nyers maradt. Az anyja, amíg élt, rendszeresen nézte a Magyar Televízió első főzős műsorát. Valamilyen Margit vezette. Pétert idegesítette az a nő, mert hajviselete miatt az édesanyjára emlékeztette. Aki persze rajongott Margitért. A tévé szinte állandóan ment a „nagyszobában”, ami nem szolgált rá erre az összetett szóra. Amikor a Főzőcske, de okosan elkezdődött, Péter anyja füzettel és golyóstollal ült a dohányzóasztalhoz, hogy a receptet leírhassa, ez soha nem sikerült teljesen, noha Margit elmondta, igazán lassan, és a képernyőn is átúszott, föntről lefelé. Nyolcvan tájt jártunk az idő idehaza (vagy csak ekkor éppen) lasssú folyamában.
Molnár Margit! Így hívták. Mindegy.
Péter nekilátott, hogy az egyik receptet megfőzze. Ilkovics-pecsenye. Azt az adást a frissen megnyílt Marx téri Skála Áruház étterméből közvetítették. Valaha a második világháborúban lebombázott Ilkovics büfé állott az épület helyén, innen az étel neve. Péter gyerek- és kamaszkorában üres grund volt. Az alapanyagok listája huszonnégy deka sertésszűzérmével és ugyanannyi hátszínnel kezdődött.
Ekkor ő Angyalföldön élt, a Thälmann utcai lakótelepen. Az idősebb nénik Fiastyúk utcának hívták. A Lehel út sarkánál, a villamossínek mentén várta vevőit a környék egyetlen hentesüzlete. Péter kiállta a hosszú sort, hogy megtudhassa, sertésszűz sajnos nincs, nem is szokott lenni, hátszín, sajnos, szintén nincs, az néha – ritkán – szokott lenni. Jól van, tisztelt hentes… úr (majdnem elvtársat mondott), de akkor mit ajánl? Vigyen karajt, elég friss, válaszolta a joviális, fehér köpenyes férfi.
A nagyközértben a szükséges fűszerek közül nem talált bazsalikomot, rozmaringot és fodormentalevelet. Annyi baj legyen, franc se tudja, pontosan mi kell a karajhoz, gondolta. Az ajánlott köretet – kapros, juhtúrós galuska – már eleve föladta, jó lesz az ő sült krumplija. Véletlenül találta ki. Egy késő este vékonyra vágta a krumplit, a szeleteket a jénaiba fektette, pici olajat fröcskölt rájuk, és zutty, be a sütőbe. Később jött rá, hogy a krumplit elfelejtette meghámozni. Sebaj, így is egész finom lett, főleg mert picit odaégette, kellemesen ropogott a foga alatt.
A karaj pácolása helyett mustáros tejfölt kent rá, hirtelen ötlettől vezérelve. Bevált. Attól fogva ezt az összeállítást tálalta föl vendégeinek, többnyire nőknek. Spécialité de la maison! – mondta üdvözült arccal.
Idővel, már a huszonegyedik században talált rá a ház második specialitására, ugyanúgy véletlenül. Norvég lazacot vásárolt a Cora (jelentése: leányka) áruházban, amelyből aztán Auchan (jelentése: városon kívül épült) lett. Serpenyőben akarta megsütni. A vastag szelet egyik oldalán lévő pikkelyszerű bőrt nem sikerült levágnia, viszont a hüvelykujját majdnem. Föladta, s bedobta a vastag halderekat a serpenyőben sistergő olajba, úgy, ahogyan volt. Amint picit puhulni kezdett, a fakanál élével megnyomkodta, a lazac engedelmesen omlott elemeire a bőrrel együtt. Péter örvendezett, folytatta a darabolást, majd az átsült, forgács jellegű morzsalékot a már megfőzött tésztába keverte. Azt eredetileg desszertnek szánta, diós-mákos szórattal. Nem baj, helyette fagyi lesz, a mélyhűtőből. Íme, az én francia lazacos tésztám! – e szavakkal tálalta. Sikert aratott, a nők cuppogtak. Dicsérték, milyen ügyes szakács, mennyire házias, némelyik meg is tapsolta, ami, ugye, jólesik az embernek. A férfiembernek. Aki beszerzett néhány szakácskönyvet szükség esetére, de mégsem azokból főzött, maradt a két specialitásánál.
Ám ahogyan az adott kapcsolat túljutott a kezdeti fázison, ugyanazok a nők egyre kevésbé lelkesen ették, amit föltálalt. Idővel és fokozatosan átvették tőle a fakanalat. Kiderült, hogy remekül főznek. Mint már szó esett róla, Péternek mázlija volt a szerelemben, a barátnők vidéki lányok közül kerültek ki, s előállították tájegységük ételkülönlegességeit. Nyírségi gombócot. Tiszai halászlét. Szabolcsi ürügulyást. Mátrai borzaskát. Békési lebbencslevest. Péter boldogan csámcsogott. A kapcsolat további lazulásának köszönhetően erre a nők egyre élesebben figyelmeztették.
Csak lassan érzékelte, hogy ez a szokásos menetrend, előbb-utóbb kiszorul a saját konyhájából, és csupán a szakítás után foglalhatja vissza magának. Nem bánta. Őneki azért nem életcélja a szakácsművészet, csak szeret enni, ami meg is látszik rajta. Amiatt sem bánkódott, mindig akadnak jószívű nők, akik elfogadják olyannak, amilyen, testileg, lelkileg.
Ahogyan idősödött – hogy ne használjunk nyersebb szót –, mintha valamelyest halványult volna a nőkkel kapcsolatos szerencsecsillagának fénye. Nem lesz ez így jó, gondolta. Voltaképp aggasztó. Eszébe jutott, hogy a főzőcske két értelemben is jelen van a párkapcsolataiban. Eleinte, ugye, főzőcskézni kell a lányokat-asszonyokat, hogy beadják a derekukat, utána lehet nekik kotyvasztani a konyhában, hogy még puhábbak legyenek. De csak addig, amíg át nem veszik a hatalmat a tűzhelynél – és egész életedben. Akkor már nem kellenek őnekik a te specialitásaid, sem az ebédlőasztalon, sem másutt. Végül huss, elrepülnek, kezdheted elölről az egészet. Amibe azért bele lehet fáradni annyi sok esztendő alatt.
Főzőcske, de bután… hm.
Ne búsulj, biztatta önmagát. Újra egyedül tengette napjait. Inkább főzzél valami tök újat. Rögtönözve. Abból, amit találsz a jégszekrényben (ezt se mondja így ma már senki), a mélyhűtőben és a spájzban. Vagy… ugorj le a lottózóba, végy sertésszűz és hátszín helyett egy szelvényt. Sőt kettőt.
Tudod még az anyád számait? Igen. Hátha végül neki is igaza lesz. Mellesleg ideje volna kimenned a temetőbe. Mázli, hogy szegény anyád csak az első házasságodat érte meg. A legelejét. Így nem változhatott a kabarébeli rossz anyóssá, amire, valljuk meg, volt sansz. Vigyél a sírjára lila szegfűt, azt szerette. Apádnak pedig fehér orgonát, mert ő meg azt. Ráérsz, legközelebb jövő tavasszal virágzik. Ha netán nyersz a lottón, akár csak egy hármast, akkor száz-száz szálat.
Szerencse föl!
Vissza a tetejére