Hilda virága
Már nem tudni, hogy verda, vödörtök vagy éppen véntek délután történt, de az biztos, hogy nagyon szép idő volt az elhagyatott réten. Hilda az ajtaja mellett sütkérezett, és azon töprengett, hogy ki kéne púderoznia az orra hegyét.
– Esetleg egy kis rúzs sem ártana! – gondolta, és már nyúlt is a zsebébe a szépítkezőkészletéért. Igen ám, csakhogy szépítkezőkészlet helyett először valami más akadt a kezébe.
– Jé, egy mag! – csodálkozott el, amikor közelebbről is megnézte a gömbölyű, rücskös kis bogyót. – De vajon miféle lehet?
– Talán egy fürtös fókafáé? – találgatott Bélabá.
– Esetleg egy vicces vekkervirág magja? – nézegette Pofánka.
– Szerintem a morózus műmálnáéra emlékeztet – vakarta a fejét Titusz.
– Nem inkább egy peckes pókpuszpángnak van efféle magja? – kérdezte Fityirc.
– Egy biztos: nem vadsóskáé – ingatta a fejét Zödön.
– Szerintem egyszerűen egy közönséges vadradírbokoré – vélteValér.
– Hát, nem tudom – sóhajtotta Hilda. – Legjobb lesz, ha elültetem, akkor előbb-utóbb kiderül.
Így is tett. Zsebásójával ügyesen elásta a kicsi magot a kupac oldalában, közel a lakóüregéhez, hogy mindig szemmel tarthassa.
Aztán leült az ajtajába, és várta, hogy mi lesz.
Estig nem történt semmi, ahogy reggelre sem…
– Vajon mennyi időbe telik, amíg kihajt egy ilyen mag? – kérdezte Hilda a barátait.
– Az attól függ! – mondta Bélabá. – Vannak ráérős meg sietős növények. Például a hetyke lópipacs órák alatt virágba szökken, míg az álmatag nyurgoncnak akár évekbe is telhet, amíg végre levelet hoz.
– Ha gyakran öntözöd, biztos gyorsabban kibújik a földből – jegyezte meg Zödön.
– Jó ötlet – mondta Hilda, azzal felkapott egy kannát, és lesietett a rétre.
– Hová igyekszel azzal a csőrös bigyóval? – szólt utána egy pettyes sárgány.
– Locsolóvízért – mondta neki Hilda.
– Jófele mész. Nemrégiben rajzoltak ide egy kutat – mutatott a háta mögé a sárgány.
És igaza volt.
– Micsoda szerencse! – gondolta Hilda, miközben telemerítette vízzel a kannát. – Ha nincs ez a kút, most bizony bajban volnék az öntözéssel.
Miután vizet adott neki, gondosan kigyomlálta az elásott mag környékét, sőt, száraz ágakból még egy kis kerítést is készített neki.
Aztán izgatottan figyelte, mi történik…
Eltelt egy nap, kettő, három… Hilda gondolatai mindegyre csak a magocska körül jártak.
– Szerintem virág lesz belőle – mondta Valérnak.
– Miért vagy ilyen biztos benne? – kérdezte tőle a barátja.
– Valahogy érzem – rebegtette meg a szempilláját Hilda. – Egy különleges virág!
Egy napon aztán (tücsörtök lehetett, esetleg lepénytek) végre kidugta a fejét a földből egy apró növényke.
– Tessék! Megmondtam, hogy virág! – mutatta büszkén a többieknek Hilda.
– Ebből még bármi lehet – vizsgálta meg Titusz. – Akár szőrös jetifa is.
– Virág lesz, és kész! – makacskodott Hilda. – Mégpedig gyönyörű virág. Már nevet is adtam neki: úgy fogom hívni, hogy Miccentencinnellária.
– Félek, kevesen tudják majd megjegyezni ezt a nevet – jegyezte meg halkan Fityirc.
– Úgy is lehet becézni, hogy Mici – vonta meg a vállát Hilda.
A következő napokban Hilda egyre csak ott üldögélt a lakóürege ajtajában, és arról ábrándozott, milyen is lesz majd az ő csodaszép Miccentin… Mecintinc… Na mindegy, szóval: virága. Elképzelte színpompás szirmait, finom kis leveleit és karcsú szárát, amint finoman táncoltatja a szellő! Ó, de szép lesz! – álmodozott.
Eközben a kicsi hajtás leveleket, szárat, sőt egy pici zöld bimbót is növesztett.
– Úgy látom, igazad volt, Hilda. Ebből tényleg virág lesz – nézegette Pofánka.
– A legeslegszebb a világon! – bólogatott Hilda.
Ám a virágnak egyelőre csak a levelei nőttek egyre nagyobbra, és a szára lett mind hosszabb és vastagabb.
– Már magasabb, mint én vagyok! – csodálkozott rá egy napon Fityirc.
– Legalább majd messziről is jól látszik, milyen szép – mondta neki Hilda.
– Nemcsak magas, hanem szőrös is – jegyezte meg a virág szárát mustrálgatva Titusz.
– Azok nem szőrök, hanem pihék – javította ki sértődötten Hilda.
– Jé, itt alul tüskéi is vannak! – nézett a levelek alá Valér.
– Nincs más dolgotok, mint az én virágommal foglalkozni?! – förmedt rájuk Hilda.
Végül egy reggel (lehet, hogy épp kacsárnap reggel volt) a kuflik arra ébredtek, hogy a virág szirmot bontott. Öt csúnya, penészsárga szirmot, amik úgy néztek ki, mintha máris fonnyadásnak indultak volna.
– Juj! – mondta Pofánka.
– Hajjaj… – sóhajtott Zödön.
A többiek csak zavartan toporogtak, és úgy tettek, mintha a fűben keresnének valamit.
Hilda a virág előtt álldogált.
– Nem pont ilyennek képzeltem – motyogta bánatosan, és elhessentett egy legyet az egyik rücskös, lepényszerű levélről.
– Egy nyurga kacatvirág – állapította meg Bélabá.
– Valóban – mondta Titusz. – És nem véletlenül kapta ezt a nevet…
A kuflik egyetértően bólogattak. A reggeli szellő megtáncoltatta a virág hosszú, szőrös szárát, amitől úgy tűnt, mintha ő is egyetértene a hallottakkal.
– Sebaj! – mondta váratlanul Hilda. – Akkor is az én virágom! Lehet, hogy túl nagy, meg nem is annyira szép, de…
Egy pillanatra elgondolkozott.
– …De rajta kívül a világon egyetlen nyurga kacatvirágot sem hívnak Miccentencinnelláriának!
– Az már egyszer biztos – bólogattak a kuflik.
– Úgyhogy akkor mégiscsak különleges virág – nézett barátaira Hilda. – Ugye?
– Hát persze! – helyeselt Fityirc. – A kuflikupac legkülönlegesebb virága!
– Éljen Mici! – rikkantotta Valér.
– Éljen! Éljen! – kiabálták megkönnyebbülten a többiek is. Annyira megkönnyebbülten, hogy azonmód vidám ugrándozásba kezdtek a hórihorgas virág körül.
– Ti meg mit csináltok? – kérdezte értetlenül Hilda.
– Micitáncot járunk – sipította a fűben pattogva Pofánka.
– Nem is tudtam – jegyezte meg halkan Titusz, de azért ő is tovább ugrándozott.
– Micitánc – rebegte elérzékenyülten Hilda. – Ez mennyire megható!
Azzal rögtön ő is beállt a szökdécselők közé.
Illetve nem, mert előtte még… kipúderezte az orrát, ahogyan azt még valamikor verda, vödörtök vagy talán véntek délután szerette volna.
Vissza a tetejére