Örök élet meg egy nap
(naplórészlet)2022. április 30. – 103 kg (Futás, gömbkilátó)
A Margaréta köz nagyon keskeny utca, egyenesen a Balaton-partra visz. Belépek az utcába, mire szemből hatalmas rózsaszínű pólóba öltözött nő rohan felém, és kiabál:
– Látott erre futókat?
– Nem – válaszolom –, magán kívül senkit.
– Akkor merre mehettek? – kérdezi.
– Fogalmam sincs – mondom, és azon gondolkodom, hogyan tudnék segíteni neki, mert látom, nagyon el van veszve. – Tud valami célt, ahová be kell futni? – kérdezem.
– Nem tudok – válaszolja.
– Hát – mondom –, így pokoli nehéz lesz.
*
Mostanában két dalt szoktam dúdolgatni közterületen. Ha biciklizek, a Sárga tengeralattjárót angolul, ha gyalogolok, akkor a saját fejlesztésű Kis pizsamám, kis pizsamám, hát én egyszer, kis pizsamám kezdetű dalt. Ezúttal a feleségemmel sétáltam, úgyhogy beszélgettünk, ám ahogy az orvosi rendelő feljárójához értünk, egy nádszálvékony fickó papucscipőben, vasalt ünneplőingben és egy még fiatalabb és vékonyabb, kígyótestű nő toppant elénk.
– Hogy jutok a gömbkilátóhoz? – kérdezi a fickó.
Megállok, gondolkodom.
– Innen két irányba is indulhat – mondom.
– Melyik a rövidebb? – kérdezi.
– Talán ha itt előre megy a cukrászdáig, abba az irányba, amerre mi is megyünk, aztán ott jobbra, és az az út már fölfelé visz.
– És a másik? – érdeklődik, miközben a kígyótestű lány vonaglik mellette.
– A másik: itt elmegy a hetes mellett a Suzuki-szalonig, és ott balra föl, az utca végén kitáblázva a kilátó.
– Köszönöm – mondja. – Melyik hány perc?
– Nem mértem még.
– De mégis. A rövidebb.
– A rövidebb 14 perc.
Elindulunk. Mennek előttünk. Hátrafordul.
– Szóval, elmegyek a cukrászdáig, aztán ott jobbra. És az már odavisz koppanásig.
– Nem egészen koppanásig, de majdnem.
– Most hány percre vagyunk?
– Most már 11 és fél.
– Szóval, a cukrászdáig, aztán majdnem koppanásig jobbra.
– Ja.
– Most hány perc?
– Most már egy kicsivel kevesebb, mint amit az előbb mondtam.
– Buli lesz fönn, tudja, ahol pénzt lehet költeni.
– Ja – mondom –, ismerem az ilyen szitut.
– A cukrászda nyitva van?
– Nincs.
– Most hány perc?
– Koppanásig?
– Koppanásig.
– Most már csak nyolc.
– Köszönöm.
Még háromszor körbekérdezte ugyanezt, miközben a kígyótestű nő pörgött körülötte. Aztán odaértünk a sarokra, és lefordultak. Vitt egy nagy méretű női táskát is.
– Ez szívatott téged? – kérdezi a feleségem.
– Nem hiszem. Láthatta, hogy nem tud kihozni a sodromból, az ilyen minimalista párbeszédek ujjgyakorlatok egy dramaturgnak. De ha szívatott is, jól csinálta, sokat tanulhatna tőle a szakma. Koppanásig.
2022. május 1. – 102,9 kg (Ördög)
Mióta lerohanták az oroszok Ukrajnát, esténként úgy koccintunk, ahogy nagyapámtól tanultam a dolgok fontosságát: Egészség meg a béke! Több mint két hónapja szórjuk a varázsszavakat, de nincs hatásuk, nincs béke, ráadásul az állandó balatoni szélben meg is fáztunk, egészség sincs. Beláttuk, stratégiát kell váltani. Ma este arra koccintottunk, hogy vigye el az ördög Putyint!
2022. május 9. – 103,1 kg (Portré)
Egy portréfilm készült rólam. A nappaliban ültem a tévéfotelemben, és az életemről beszéltem. A mondatok, amiket számtalanszor elmondtam, mérhetetlenül jelentéktelenek és súlytalanok voltak. Mintha a számmal radíroznám ki magam a világból. Mintha nem elmondanám, hanem visszaszívnám a mondatokat. Aztán fölolvastam a feleségem kedvenc versét, és ettől megkönnyebbültem, mert hozzá beszélhettem. Aztán kimentünk az udvarra, és egy drónnal fölvettük a házunk tetejét, a kertet, a lestyánbokrokat, a moníliától szenvedő sárgabarackot, a szőlőlugast, amit nem szakkönyvből metszettem, és végül megjelent a távolban a Balaton, a táj, amelyben élek. Onnan föntről nem látszottak a mondatok. Akkor jutottam el a némafilmig, amelynek szereplője vagyok.
2022. május 14. – 103,4 kg (Vers, út, ráadás)
Ezzel indult a szombat:
A világ kész.
Már nincs mit bizonyítanom.
Szinkronban vagyunk.
Már nem kerget őrületbe a kétségbeesés,
hogy valamiről nem tudok.
Már nincsenek kétségeim.
Az összes kérdésem elmúlt.
Az összes válaszom elmúlt.
Fellélegezhetek. Itthon vagyok.
A szabadesés nem érzékeli a súlyomat.
Aztán így folytatódott:
A vaksors úgy hozta, hogy ebben az évben május közepén kerekezek át először a fonyódi piacra. Végig a parton vagy közel hozzá. Érzem a praktikus hálát a kerék feltalálója iránt. A víz illata keveredik az akác, a bodza illatával. A csöndben méhek zümmögnek, félénk mozdonyok rohannak a sínen, gyorsuló utasokat présel a székbe a tömegvonzás. Szeletelni lehet az élményt, minden keresztmetszet áttetsző, akár a víz filmrétege a kavicsokon. Ez az út a szabadulás, a mindent belélegzés kerékpárútja, ahol a hajnal nyomai még látszanak a faházak keleti oldalán. Az élmény, végül is, bennünk van, csak ki kell nyitni a kalitkát. Használható kulcs ez a táj. Régi fasírtok bordázata az ujjbegyen, az ing alá becsorgó langyos leves izgalma. Csak bízni lehet a zöldben, hogy ide soha többé nem ér a bombázás.
A ráadás:
Anya-apa tolja a babát a lejtős fonyódi betonon az aluljáró felé, előttük az idősebb gyerek, 6-7 éves forma. Telefon van nála, és marokra szorított wifihangszóró. Pörög és táncol és kacag, közben a lakodalmas szövegét énekli: Ellopták a tankot a cigányok…
A kérdésem nem túl eredeti: Kinek mit kínál a hagyomány?
2022. május 15. – 103,8 kg (Nirvana)
Este a gyorskovásszal sütött kenyeremet szeltük föl. Nem tudok betelni az élménnyel, hogy kenyeret sütök, hogy lélegzik a tészta, hogy magam hozom létre, hogy bár nem ismerem a kémiai folyamatok pontosan leírható sorát, a sokszor elrontott veknik tapasztalatából mégis fölépült az ehető kísérleti végeredmény. Olyan ez, akár a költészet. Nem tudod, honnan jön, miért lesz, de jó, meleg és fogyasztható. A kenyér médiuma vagyok, ami belőlem is ehetővé tesz valamit, többnyire a gondolatot, ami irányítja a kezet. Ezzel a finomra hangolt retinával nézem a Kurt Cobain rövid életéről és gyors haláláról szóló filmet. A túlélők mesélnek. Ítélkeznek a benyomásaik alapján. Amiből kikerekedik, hogy milyenek voltak a benyomásaik, de arról a sok lelki kínt és boldog repülést átélt emberről, aki szélsőségek között liftezett, mint minden finomra hangolt idegrendszer, csak keveset tudunk meg. Nehéz elhinni, hogy ilyen ügyefogyott filmet forgassanak, amelyben a bevágott klipek aztán fölrobbantják az ítélkezők korlátolt dumáját. Ezt az egyet elérte a rendező, ezt a kontrasztot, amiben a dalok keserédes Kurt Cobainje elérhetetlen távolságra kerül a környezetétől. És ez az érzés 27 éven át elég nyers és gyötrő ahhoz, hogy a kezét vezetve főbe lője magát.
2022. május 16. – 104,3 kg (Szerelő)
Minden a biciklim körül forog. Egy éve eltettem a szerelő számát, hogy a két kitört küllőt kicserélje a Gepidán. Most ott áll a szerelő az udvarán, hangzó távolságban. Maga a szerelő? Igen, mondja. Aztán még valami nagyon hosszút. Mondom, a két küllőt meg a hátsó lámpát, nem ég. Azt mondja, épp most megy a másik szerelőhöz küllőt venni – pont oda, ahol a biciklit vettem. Hát jó, akkor délután hívjam, megszereli. Hívom délután, mondom én vagyok a kétküllős ember a Gepidával. Hát, sajnos van egy kis gond, mondja. Micsoda? Az, hogy találkoztam a legjobb barátommal, és elkezdtünk sörözni. Itt ragadtam, és nem is tudom, mikor érek haza. Semmi baj, haver, jó szórakozást! Tényleg nem baj? Tényleg nem, egy éve tervezem a küllőcserét, egy délutáni sörözés még éppen belefér, mi több kellően alátámasztja az egyéves várakozást.
Vissza a tetejére