Fotóalbum egy fekete lyukról
Dienes Eszter: EmlékA Hild József tervezte, s az Alföld katedrálisaként is emlegetett klasszicista kunhegyesi református istenháza tornyaira 1844 nyarán helyezték föl a Kálvin-csillagokat. A templom vetekedik a debrecenivel. Ezerkétszáz ülőhely, de ötezren is beférnek. Dupla karzat, huszonhat méteres belmagasság, az ablakokon besüt a nap, kápráztatóan fehér falak, vasárnap délután, pár évvel ezelőtt. A szószék alatt a CarPEDIGnem játszik még egy régebbi formációjában; kunhegyesi kötődésű költők szövegeit zenésítették meg, adják elő. Dienes Eszter versét (Anyám a halottasházban) Dézsi Darinka énekli: „Pléhasztalon leterítve, akár az oltár… / Hamuszín számból felszakad a zsoltár, / s lehull, akár föntről a bomba… / Tebenned bíztunk / eleitől fogva.” Hangszerkiosztás: dob, gitárok, basszusgitár, két ének; az egyik dalba orgonán becsatlakozik a kántor, valamint a református egyházi kórus. Az Emlék című vers is elhangzik. Az együttes vezetője, Karap Zoltán (lapunk szerzője is) azt mondja, ez a legtöbbször játszott számuk, s amikor utcazenéltek, erre a dalra dobták az emberek a legtöbb pénzt.
De ki az a Dienes Eszter, akinek talán csak Lator László adott díjat, s akiről Ilia Mihály (akinél alaposabb ismerője kevés lehet a magyar irodalomnak) ezt írta egyik levelében (amikor az Esőben egy bővebb versválogatást közöltünk a költőnőtől): „Dienes Eszter »terra incognitá«-val ismerkedtem. Be kell vallanom, alig tudok róla valamit, most pótolom. Itt-ott olvastam írását, de nem állt előttem sem személye, sem írói egyénisége igazán. (…) [N]em kis megdöbbenéssel látom, hogy egy irodalmi »valaki« rejtőzik a név mögött, és utána kell néznem írásainak.”
Dienes Eszter 1949-ben született. A kunhegyesi szegénységből a törökszentmiklósiig jutott. Közben legjobb verseivel beírta magát a magyar líra élvonalába. Csak ezt kevesen tudják. A hetvenes évek közepétől publikált, de viszonylag ritkán. Öt (alig vagy annál is rosszabbul terjesztett) kötete jelent meg; ezek közül az egyik gyűjteményesnek, az utolsó válogatottnak tekinthető, ám az első három versanyagában is vannak átfedések. Dienes leggyakoribb témái: a kunhegyesi kisvilág, a gyerekkor, a szerelem. Emlékeit újra és újra átszőtte pillanatnyi élethelyzetén, hangulatain. Költeményei tobzódnak a képekben, elégikusságukon átsüt a nyers érzés. Olykor humoros, (ön)ironikus rövid verseket is írt. 2014-ben halt meg.
Sokféleképpen lehet költőnek lenni, érvényes, jó verset írni. Lehet tanulni a szakmát, vannak használható verstanok, s most már költőiskolák, írótáborok is. Lehet okos, korszerű szövegeket barkácsolni – és vannak őstehetségek. Dienes Eszter poeta natus volt, igaz, valahol ő is tanulta a költészetet: irodalomórákon, vagy amikor kisiskolásként hosszú regényeket olvasott föl szüleinek (édesapja analfabéta volt), meg a János vitézt, a Toldit. És falta önszorgalomból a verseket. József Attilát, Radnótit, Jeszenyint. Tejtestvére volt a költészet. A ritmusok, a rímek, a képek: családtagjai. Persze sokféle család van. A mintaszerű, boldog családok, mint tudjuk, mind hasonlók egymáshoz. De nagyregényt vagy verset írni csak a boldogtalanokról lehet, mert azokban ismerünk magunkra. Dienes versei otthonosak, belakhatók.
Az Emlék: tömény Kunhegyes, tömény gyerekkor. Hatvanfokos líra. Könnybe lábad tőle az ember szeme. Ez a vers olyan, mint egy fotóalbum. Kinek konkrét emlék, kinek nosztalgikus bolyongás a múltban. Fortepan. De ebben az a szörnyű, vagy inkább teljesen természetes, hogy a vers olyan múltat ábrázol, ami sosem múlik el, mert semmi nem változik, csak a díszletek és a szereplők cserélődnek.
Van ebben a versben minden szép és jó: vén mesék, álmok, holnapok, sok gyerek, angyalok, ünnepek; de valamennyi lefokozható, köznapivá, közönségessé tehető egyetlen jelzővel. A napszak itt egyszerűen este, nem pedig fennkölt est, nem „lágyan takaró / fekete sima bársonytakaró”, hanem: lábszagú. A kunhalmokat, amelyeket Illyés Gyula a mi katedrálisainknak nevezett (már megint a katedrálisok, csak ezek nem kőből, nem is Nagy László-i káromkodásból, hanem földből épültek-lettek), vagyis ezeket az őr- vagy határhalmokat, temetkezőhelyeket belengik a legendák, s valami kopott méltóságot kölcsönöz nekik a történelem, ám a Dienes-versben csak rossz részegként dülöngélnek. Még talán a mesékben sem lehet teljesen megmerítkezni, feloldódni, mert azok is közönyös tengeriszemekként potyognak a többi közé, a holnapok pedig, amiknek a reményt kellene fölmutatniuk, majdnem ránk szakadnak, majdnem agyonnyomnak. Lesz-e az élire állított aprópénzből kenyér, szalonna, cipő, kabátka, tűzifa – vagyis ennivaló, ruha és annyi kis meleg, hogy ne kelljen fagyoskodni télen?
Micsoda életképek, milyen jellegzetes sorsok! Hány év, hány utcasor, településrész történetei sűrűsödnek pár sorba árokparton felnőtt kölykökkel, tányérzörgésekkel, veszekedésekkel!? Micsoda sorstragédiák: konfliktusok, egymás mellé kényszerült életek, elhajlások, zabigyerekek, sírig hurcolt sérelmek vagy lassú megbékélések! Mindezek mögé képzeljünk szekérzörgést, tyúkkárálást, kutyaugatást, trágya- és szénaszagot! Dinnyeszagot, kolbászszagot, lecsószagot, az udvari vécék szagát.
Kunhegyesi vagyok, bő évtizeddel később magam is ott nőttem föl, ahol Dienes Eszter. Nagyon homályosan mintha emlékeznék számkivetett szerencsétlenekre, egy bolond öregasszonyra, akinek húgyszagú fekete szoknyája messziről bűzlött, s talán egy tarisznyás koldusra is, de az is lehet, hogy őt már csak későbbi elbeszélésekből kopírozom régi emlékeim közé. Igen, neve is van, Karmazsin bácsi. Megtalálom egy régi interjúban, amit Eszterrel készítettem pont a hatvanadik születésnapján. Arról beszélt épp, hogy gyerekkorában merre laktak: „Tizennégy éves koromig az államosított Karmazsin-házban. Karmazsin bácsi nagygazda volt, olyan százholdas. De lehet, hogy kétszáz. Akkoriban kuláknak nevezték, sokáig én is így mondtam. A főtér sarkán állt a házuk, ahol most a takarékszövetkezet van. A cukrászdával volt határos az udvara. Kár, hogy elbontották. Gyönyörű múzeumot lehetett volna ott berendezni. Karmazsin bácsi a ház középső részén húzódott meg a feleségével, Juliska nénivel, aki pipázott. Eredeti öregasszony volt. Karmazsin bácsit úgy hívtuk, gazduram. Mindig kérdeztem, gazduram itthon van-e, bemehetek? Mert gazduram nem kedvelte, hogy bejárok hozzájuk, Juliska néni viszont nagyon szeretett. Gyönyörű faragott bútoraik voltak, plüssfoteljeik. Hatalmas lexikonokra is emlékszem, később kezembe akadt közülük egy, már főiskolás koromban. Révai. Sírhatnékom volt, mert akkor már tudtam, milyen érték, de bizony a többi tizenvalahány kötet az udvari vécében végezte. Ötvenöt körül gazduramékat kitették a saját házukból egy pici parasztlakba. Már iskolás koromból emlékszem, borzasztó élmény, ahogy jött velem szembe az utcán Karmazsin bácsi, a hátán átvetve a tarisznya, abba pakolta, amit koldult. Akkorra már megvakult, bottal járt, az arcát meg föltartotta az égnek. Láttam a két világtalan szemét, erre nagyon emlékszem.”
Térdzoknik ünnepe: igen, amikor a kislányok és kisfiúk évnyitóra vagy évzáróra mennek. Esetleg félig tilosban járva valami templomi ünnepre. Bérmálkozásra. Vagy a zömmel református településen inkább konfirmációra. Mennyi gyermeki készülődés tartozik egy ilyen fehér térdzoknis ünnephez! S a mozi, az is ünnep volt. Az első sorokba két forintért lehetett jegyet venni.
De az ünnepnél több volt a hétköznap: a bajok, a fellegek. Hány feminista, családi erőszakról szóló novellát lehetne manapság írni abból az élményanyagból, amit Dienes négy sorba sűrít! „Húnyt-egek, tűrt bajok, / egyszer-volt fellegek, / »Apádholkódorog?«, / »Nyakamonhánygyerek?«”
Ez az „Apádholkódorog?” nekem is megvan anyám hangján, csak az én apám nem kocsmába járt, hanem csavarogni szeretett, beszélgetni bolt előtt, piacon, utcasarkon. A másik kérdés nincs meg, nem lehet, mert egyke vagyok.
Az Emlék című vers olyan, mint egy fotóalbum. Minden sora egy-egy fénykép, s amire fókuszál, az fekete lyuk töménységű. Tulajdonképpen bizonyos szemszögből érzékelve csupa kétségbeejtő pillanat vagy elnyúló állapot megjelenítése, érzékeltetése. Minden olyan vidéki benne. Atavisztikus. Barbár. Körmendi Lajos egyik kedvenc szavával: barbarikumi. Másrészt viszont, aki benne van, annak ez az élete. Mi ebben nőttünk fel. (Más kérdés, hogy akik idegenkednek ettől a világtól, ezektől az emberektől, azoknak az élete sem nagyon más. Legfeljebb a díszletek…) Vagyis ez a világ otthonos, élhető. Talán azért is, mert emlék. A gyerekkor emlékezete. Amíg valóság volt, természetes lehetett, megszokott, de amint múlttá vált, már csak konstrukció, amilyenné az emlékezet éppen újragondolja, újraírja.
Dienes versében az idő nemcsak múló napokként érzékelhető, de értékszembesítő tényezőként is. Mert ez a felnőtté válás verse is. A hiányé. Az akolmelegbe, a gyerekkorba (olyan volt, amilyen) nincs visszatérés.
Az utolsó négy sor szétroncsolja, átírja, összekeveri, kifordítja a kézcsipegető, ilyen-olyan kis gyerekmondókát és az erotikus töltetű, talán a sámánidőkből eredeztethető szerelmi ráolvasást, a „szita, szita péntek”-et. Kiemel az emlékből, és könyörtelenül a mába helyez. A szerelemcsütörtök helyett csak a kérdés marad: „Csütörtökön hol van a szerelem”.
Az a világ, amelyben megtörtént a gyerekkor, persze nem múlt el, csak kinőttünk belőle – máshonnan látjuk, másként érzékeljük. Most mások gyerekkora történik benne. De a vén mesék, a zátonyok, a fellegek ugyanazok. Vagy hasonlók. A jövőnk pedig feldúcolva. S jó, ha nem szakad ránk.
Vissza a tetejére