Én vidám szülőföldem
Ha a dolgok változnának,
úgy értem, változna a lényegük,
más lenne az esszenciájuk,
akkor másként is
kellene nevezni őket.
Nem hívhatom úgy a templomot,
hogy templom, istenháza,
ha nem templomként szolgál.
Ha van benne isten, akkor persze templom,
de ha nincs, akkor micsoda.
Ha az ember eszik az emberből,
még ember marad, de ha kihányja.
Ki az, aki öklendezik, és mi az, amit kihánytak.
Az én nevem is micsoda.
Voltam, aki voltam, megváltoztam,
nevem ugyanaz.
Megismersz, de nem is én vagyok.
Te ki vagy?
Nem a kedvről van szó,
a tavaszként, stoppolt őszként
szállongó hangulatról,
hanem a lélek mélyében lakó
örök megváltoztathatatlanról,
arról, ami elkárhozni sem tud,
de megváltani is képtelenség.
Van egy ilyen részed, tudom.
Van egy ilyen részem.
És akkor itt van a szülőföld,
mert végtére is róla beszélek,
a vége nincs utcákat
végigkolduló árokpartról,
a traktornyomban csillanó
helybéli manökenkörömről,
a föld nyárfáinak ezüst szoknyás soráról,
a Tisza árterének zöldszalag-vadonjáról,
a szántáspor részeg táncáról,
a ráncról, a korcról, a tarackról,
a reccsenésekkel beszélgető testekről,
az emberről. A fájdalomról.
A fájdalmat nem mi hoztuk ide,
nem is fogjuk elvinni sem,
és aki helyettünk jön majd,
az éppúgy továbbadja,
mint ahogy mi kaptuk, adtuk, vettük,
tessék.
Ingyen kaptad, csak a használat drága.
Az út menti Jézus-keresztre,
mint egy haragos ruha,
fölfut az idő repkénye, és úgy beborítja,
hogy csak egy szempár süt ki a gyilkos
parazita zöldből,
látlak.
Tudom, miben mesterkedsz, ember,
de nyugodj csak bele, fájni fog mindig.
Szesszel, pénzzel, húsával húsodba
nőtt társsal, anélkül,
mindegy.
Ha lenne isten,
ezt biztos nem tette volna a fiával,
a képmásával, a kis bogárként
kapaszkodó emberi lénnyel.
Ha lenne isten,
biztosan nem így kalkulált volna,
nem ennyi véletlent és érdemtelent
hozott volna a heti vásárba.
Ha lenne isten,
a szőke lánycombok sápadt
gyönyörűségéből nem
hízna véreres sonka.
A vízfesték kék kisfiúszeme se
hunyna fekete irigységgé, hogy
amikor a magáét számolja,
a másét is sorba veszi mindig,
enyém, tiéd, enyém, tiéd.
Ha lenne isten, ostorral, szíjjal tovább
űzne innen, és nem azt
mondaná, bízva bízzál, küzdj,
hanem hogy takarodj,
semmi keresnivalód itt nincsen,
hacsak az nem, hogy bebizonyítsd,
azért vagy ember,
hogy bármit megtehessenek veled,
kiteríthetnek, mint a lőtt vadat,
etethetnek, hogy bármit elviselj,
és hogy te is bármit elkövethess.
Semmi sem lesz egészen pontos,
csak a nem szűnő, a mindig hű árnyként
veled járó fájdalom.
Ez így, azt hiszem, rendben is.
Minden kócos, elnagyolt, tévesen kimért,
minden tévedt vagy rontott, elhibázott,
de a fájdalom korrekt.
Királynőm, harapj.
Királynőm, öltözz az aszály
naplementéjébe, és mutasd magad.
Harapj, harapj.
Ami fáj itt, az tökéletes.
Ami fáj, azon nem változtatsz,
nincs benne köszönet, sem tanulság.
Ha a dolgok változnának, akkor.
De hát miért változnának, ha
változni is fáj. És ha megváltozna,
akkor is éppúgy, éppen így fájna.
Nevem a nevem maradt,
neved a neved maradt,
a ház pedig, hol néha összefutunk,
annyira fáj az ürességtől, hogy
össze se roskadhat soha.
Vissza a tetejére