„Az Isten történet” (Beck Zoltán – Jónás Tamás: Talajgyakorlatok)
Beck Zoltán – Jónás Tamás: Talajgyakorlatok. Savaria University Press, Szombathely, 2021
A barátság szülte a Talajgyakorlatok című könyvet: a kérdezés kérlelhetetlensége és a válaszadás kikerülhetetlensége. Fűzfa Balázs, a könyvet kiadó Savaria University Press vezetője, a szerzőket fiatalkorukban támogató mentor, a szerkesztő Süth Gabriella, a borítót tervező Trifusz Péter, a szerzői fényképeket készítő alkotók és Szombathely legendás képzőművésze, Szendiszűcs István is részesei a Jónás–Beck-beszélgetésnek, empátiájuk már-már kézzelfogható a könyv lapjain. Fűzfa Balázs személye kiemelten fontos, hiszen ő és felesége, Csuti Borbála figyeltek oda komolyabban Jónás Tamás első írásaira, és korai verseiből Fűzfa állított össze először válogatást. Jónás Szombathelyen járt gimnáziumba, s később néhány évig informatikusként dolgozott a főiskolán, majd pár éve megint a nyugat-magyarországi megyeszékhely – saját szavaival – remetesége helyszíne. Beck Zoltán – a 30Y zenekar dalszerzője-énekese, író, egyetemi oktató, romológus – szintén Fűzfa-tanítvány, a tanárképző főiskolán végzett, s a cigány irodalommal való ismerkedés során jutott el Jónás Tamáshoz még a 90-es években.
Zavarba ejtő kötet a Talajgyakorlatok. A borítón majdnem fekete-fehér fénykép, a kerti asztalon két alma, egy fekete és egy piros, talán a megismerés két útja, talán az ember antropológiai természetének két oldala: az emberi retteneté és az ember csodálatosságáé. A kerti kép fölött összetört fekete mozaik, ami már nem összerakható, ahogy nem összeilleszthető a képe annak a kisfiúnak sem, akit a könyvben elsőként szereplő „horrormesében” megevett a tükör, vagyis a halál. A két alma egy közös asztalon, az „egyasztalon”, ami a levélváltások tanúsága szerint a barátság metaforája, „mert jó tudni, hogy van ilyen asztalunk, ha leülünk, egy asztalhoz ülünk, így mondanám” (Beck). A saját kertjébe, a magány terébe visszavonuló alkotó nincs egyedül, mert létezik a barátság tere, van lehetősége a párbeszédre, a folyamatos reflexióra és önreflexióra. „te mit gondolsz a barátságról, egyáltalán, hogyan lehetne definiálni vagy legalább körülírni ezt az emberi viszonyt?” – kérdezi Beck Zoltán az utolsó beszélgetésben. A barátság „veszélytelen viszony”– válaszolja Jónás, majd így folytatja: „a figyelem viszont nagyon része. kitágítja az énhatárod, befogadod a másikat, úgy kezeled a dolgait, mintha belőled fakadnának, munkás viszony, táplál, bizalmon alapul. (…) szüneteltethető. (nem megszakítható.)” Ugyanebben a levélváltásban Jónás Tamás A kisfiú, aki belefulladt az unalomtóba című meséjéről Beck Zoltánnak eszébe jut egy kérdés („Te szoktál unatkozni?”), amire a költő önreflektív módon felel: „A megfigyelés nálam mindig alap. Kontrollált, leplezett, de intenzív figyelés. A legtöbbször olyan erős, hogy nem is marad időm azonnal értelmezni, csak ha nagyon fontos, életmentő akcióra kell, hogy sarkalljon az észlelés. De mindig folyik a rögzítés (…) Aki így él, nem unatkozik.” És ennek a folyamatos másikra figyelésnek és önmegfigyelésnek a rögzítése zajlik a „talajgyakorlatokban”, mintha az írás-olvasás hermeneutikai horizontjában történne a könyv születése. Erre utal a játékos alcím (barátság-almanach) is, azaz az egymással párbeszédre lépő szövegek és képek gyűjteménye, ahogy a Beck Zoltán fényképe alatti fülszöveg is jelzi: a „barátságaim legtöbbje olyan, hogy mégis produktumok, alkotói ügyek jönnek belőle létre: például egy könyv.”
A „lelki talajgyakorlatok”, vagyis a levélváltások a barátság egyik lehetséges praxisa, ahogy Jónás Tamás fogalmazza az első levélváltásban: „A lélek is test (is). Azt is lehet edzeni. (…) Talán arra ösztönözlek, hogy most tornázzunk együtt.” És a „tornázás” közben a magán- és alkotói élet megannyi területét bejárják. „[L]ehet-e a szerelmed a legjobb barátod? a legjobb barátod lehet-e a szerelmed?”, és „az ember tulajdonképpen ezekben a másokhoz való viszonyokban van jelen, ismerhető fel, és ismerhető meg?” – teszi fel kérdéseit Beck a talajgyakorlatok/5-ben, miközben Jónás Senza tempo című novellájára is utal. „[M]intha legerőteljesebben a viszonyainkban jelennénk meg (…) bizonyos viselkedéseink kifejezetten egy-egy emberhez kapcsolódnának” – válaszolja Jónás, és a részecskefizikából vett példával szemlélteti az emberi viszonyokban mutatkozó „rezgéseket”. A talajgyakorlatok/1-ben így kérdez Beck: „ha te nem mented meg hőseidet, miért nem mented meg őket?” „Nem tudok megmenteni senkit. Még fikcióval sem. A mesék nem mentenek meg (de nem is veszítenek el). Felkészítenek, kondicionálnak” – válaszolja Jónás. Majd egy másik helyen: „én rettegek a haláltól, úgy értem, attól a tudatállapottól, amelyik megérti a mindenség végességét, és megrémül a végtelen felfoghatóságának közelében.” A mesék, a történetek tehát felkészítenek minket a traumatikus játszmákra, akár még a halált is ki lehet játszani velük. Akkor: „Tessék, mesék!” A borzalom és fájdalom meséi keretbe foglalják a kötet leveleit és szövegeit, a végén az „egyasztal” marad, és két Jónás–Beck-dal.
Beck többet kérdez, fontosakat és érdekeseket, olyanokat, amikre az olvasó is nagyon kíváncsi („népszerű író vagy, mit kezdesz az olvasóiddal?” „neked vannak-e feléjük elvárásaid?” „szereted, vagy bírod a kritikát?”), ami miatt úgy érezzük, a megszületett könyv inkább Jónás Tamásé. Érezhetjük ezt azért is, mert az ímélváltásokon kívül „csak” Jónás Tamás-szövegeket és Szendiszűcs-fotókat tartalmaz a könyv. Még sincs hiányérzetünk, mert a levélváltás szövegeivel párbeszédbe kerülő Jónás-novellák és -versek mélyre ásnak, tabukat feszegetnek, a „szabadság és szerelem” fogalmai köré épült lírai közhelyeket a mindennapi tapasztalatokkal szembesítik, együttérzéssel és kegyetlen őszinteséggel szólnak az emberi viszonyok borzalmairól. A Szerelem című novella a párkapcsolati féltékenység, a kínzó fájdalom elbeszélése, amelyben belső monológokból, gondolatokból és álmokból bontakozik ki a szenvedés mindennapi története. A Leányok apokrifje az anya-lánya, a Sejtekig szerelemes az anya-fia közötti erotikus, erősen traumatizált viszony könyörtelenül szép megfogalmazása. A Rekviemben nem tudják eltemetni az anyát, mert mielőtt megtennék, újból feltámad. A novellában a boszorkányhit mint a balszerencse-magyarázatok egyik formája jelenik meg. A groteszk helyzet abból táplálkozik, hogy a cigányok hite szerint a halott lelke, a mulo a halál beállta után hat hétig még ezen a világon kóborol. Az Oratio contemplativa megrendítő novella az egyedüllét rémületében Istent kereső kisfiúról, aki már nem akar gyerek lenni, aki már nem akar abban a közegben élni, ahol felnőtt, aki igazából már semmit sem akar. A cím az imádság elmélyültebb változatára utal, a csendes, többnyire szótlan, racionális megfontolások nélküli párbeszédre Istennel. Az érintésről szóló Beck–Jónás-beszélgetés fényében rendkívül fájdalmas a novella zárlata, a pap simogatása maga a gyerekkori rettenet.
Szendiszűcs István fényképei nem illusztrálnak, hanem beszélgetnek a Jónás-szövegekkel. A kisfiú, aki minden mese elején meghal, mintha ott lenne a játék mackóval a széken, a macskával a hajnali fényben vagy a valamikor szebb napokat látott kastély lépcsőkorlátja mellett. Vagy a Szerelem hőse a kovácsoltvas ablakban, a Sejtekig szerelmes anya-fia a kovácsoltszív kerítés egyik, illetve másik oldalán, vagy éppen a Rekviemben a kizökkent idő a régi vekker képében. A magányos, elmélkedő ember párbeszéde ez. A Tessék, mesék ciklus elbeszélője minden szöveg elején megöli saját magát, eltemeti múltját, leszámol a gyerekkorral, de ami utána van, az a borzalom, a rettenet. Tessék, ezt tettétek velem, akkor értsetek ebből! Minden lényeges viszony – apa, anya, feleség, férj, gyermek, barát, szerelem – egy-egy horrortörténet: A kisfiú, akinek szőr nőtt a hasában, A Kisfiú, aki feleségül vette az anyját, A kisfiú, akit megcsókolt a hold, majd elfújta a szél. „Mert szörnyű, mi mindenre vágyom” – idézi önmagát a költő. Jónás radikális őszinteséggel vall a levelekben az olvasók által ráosztott papi vagy váteszi szerepről, a rajongók által küldött piros szívecskék magánéletét romboló hatásáról. Az olvasó kényelmetlenül érezheti magát, hiszen azért szereti, lájkolja Jónás bejegyzéseit a közösségi oldalakon, mert a költő úgy énekli meg létezésének határhelyzeteit, ahogyan arra ő nem képes.
Indáznak a kérdések („ilyen vagy, hogy mindent kockára teszel?” – Beck; „kiszúrtál már valakit a tömegből?” – Jónás; „te kit látsz, amikor magadra nézel? és mit gondolsz, kit látnak, ha rád tekintenek?” – Beck), a szövegszálak egymásba kapaszkodnak, néhol metszik egymást, máskor párhuzamosan mesélnek el egymás mellett. Például a legutolsó levélváltásban Beck Zoltán a versírás alkotói állapotáról elmélkedő Jónás-szövegre reflektálva hozza szóba a Keresztények alkonya című szonettkoszorút, majd hozzákapcsol egy kérdést: „szóval hogyan lehet, hogyan tudsz beszélni Istenről?” Mielőtt Jónás válaszolna a kérdésre, beavatja az olvasót a szonettkoszorú alkotásának folyamatába, megidézi Petrit, aki „csalásra” biztatta – a mesterszonettet írja meg először – az akkor még ifjú költőt. Jónás komolyan és játékosan, a költészetére is jellemző asszociatív fogalmi átjátszással válaszol: „Úgy tudok Istenről beszélni, ahogy csillagokat nézegetni. (…) Szóval én úgy tudok Istenről a legjobban beszélni, ha mellébeszélek és mellé beszélek.” A Keresztények alkonya Jónás legjobb kötetének (Lassuló zuhanás) záró verse, a bátor, nagy szavakkal operáló költészet komoly poétikai teljesítménye. Ahogy a Talajgyakorlatok is nagy szavakat, fogalmakat jár körbe és körbe: szerelem, család, szabadság, hit, kereszténység, abortusz, élet és halál. Mintha az egész kötet egy vádbeszéd lenne azoknak a fanyalgóknak, akik romantikus klisék közhelyes poétikai megoldásaival vádolták a Jónás-költészetet. Mintha azt állítaná a kötet, hogy lehet erről beszélni egyszerre könnyedén és kegyetlenül, ha a baráti figyelem minden elvétett, keresgélő vagy kései mondatot szeretettel fogad. Beck elmélkedik („ha a szabadság szemlélődés, a szemlélődés meg engedékenység, akkor a szabadság engedékenység”) és kérdez („az írás önmagad szabadon engedése? történetet mesélni szabadság-e a mesélő számára?”). Jónás valójában nem válaszol, illetve a választ egy vers jelenti (Szabadság /Jenei Gyulának/). A költemény Jenei Gyula Kutyadal című versére válaszol, ami a szabadsághoz való viszonyunkat járja körbe. Már Jenei verse is reflexió, hiszen a cím és a vers zárlatában leírt osztálytermi szituáció Petőfi Sándor A kutyák dala és A farkasok dala című verseire utal. Jónás versének beszélője szerint nincs a szabadságra szükség, illetve ha van, akkor az valami olyan, hogy „nem muszáj megtenned dolgokat”. De mégis vannak órák, amikor megtörténik, amikor nem te vagy a fontos, hanem a világ, az Isten – ami Jónás költészeti toposzával élve nincs, és ezért van –, „amikor az ember az értelmetlen, ám / szépen ragyogó, összetett világot hagyja gondolkodni / önmaga helyett”.
Az autobiografikusság, a szöveg valósághoz való viszonya, illetve a szöveg (re)konstruált mivolta folyton visszatérő kérdései a leveleknek. „Szóval, mintha a valóság nem csupán referencia, hanem hitelesítő pecsét volna (…) hogy nagyszerű, ha az életeseményekkel tudunk bánni, szövegesíteni, alkotásba húzni, de nem azért, hogy az alkotásnak azzal biztosítsunk védelmet, hanem éppen ellenkezőleg – hogy az érvényes alkotást (és azon túl magunkat) kiszolgáltassuk” – írja Beck a talajgyakorlatok/4-ben. Jónás így reagál: „nem attól igaz, amit írtam, mert valóban úgy történt meg, hanem mert megírtam, és valóságszaga van. (…) Élvezetes játék nekem, hogy van, amit meghagyok olyannak, mintha valóságos lenne, vagy éppen ragaszkodom az élményhez, ami bennem valóságként él (emlék), és ahhoz írok, elé, mögé, alá.” Míg Beck egy zenekar frontembereként folyamatosan szembesül rajongóinak a dalszövegeken valóságot számonkérő kérdéseivel, addig Jónás azt állítja, hogy – bár maga is szembesült a kérdéssel: tényleg veled történt, amit leírtál? – kifejezetten hátráltatja az írásban a valósághoz fűződő viszonyon való teoretikus elmélkedés. A referencialitás meg sem kérdőjelezhető a leveleknél, de mivel konstruált, szerkesztett szövegek – már-már versek –, kikényszerítik a távolságot. Beck az egyik levélben reflektál is a kikényszerített távolságra: „ne úgy hozd létre önmagad, hogy egy fájdalmas, mégis jelen idejű akarat teremtsen meg téged, hanem éppen az a reflexív, kemény és fájdalmas távolság, amely állandóan értelmezni akarja magát…” Majd másfelől közelít: „talán nem is történetekben létezünk, hanem történetekké írjuk viszonyainkat (…) vagyunk nemtörténetként is? vagy csak az elbeszélés hoz létre bennünket?” És történeteket befogadó olvasóként megint zavarban vagyunk, mert Jónás azt válaszolja, hogy bár lineárisan olvasunk, „a történet maga mindig inkább egy halmazállapot és kiterjedt hálózata az élményeknek”. Újra és újra tapasztaljuk, a válaszok arra voltak jók, hogy újabb kérdéseket vessenek fel. Akár egy jó beszélgetés.
„[A]z Isten történet. ezt egy fontos mondatnak tartom” (Jónás). És ha Isten történet, akkor a történetet író permanens istenkereső. Akkor is, amikor a kisfiúnak „[a] nehéz ágy betörte mellkasát, és szétnyomta ijedten verdeső kis szívét”. És akkor is, amikor fogadásból „ez az egész világ soha nem is létezett”. És még akkor is, amikor „az egek örökké éhes farkasai” már mindenkit szétszaggattak. Mert bár tündérmesék nincsenek, barátságok pedig vannak.
Vissza a tetejére