Petőcz András

Zsoltárparafrázis – mint mindenki; Zsoltárparafrázis – hogy el ne aludjam

Zsoltárparafrázis – Mint mindenki
 

„Mikor a bűn miatt büntetéssel fenyítesz valakit,
elemészted, mint moly, az ő szépségét.
Bizony merő hiábavalóság minden ember. Szela.”
(Zsoltárok könyve 39:12)

 
Hiábavalóság vagy, hiábavalóság vagyok, ahogy mindenki, itt,
energiatenger, szomorúságtenger, haragtenger árad szét mindenfelé,
rád telepszik a büntetésed, arcodra mászik mindaz, amit elkövettél,
és nincs senki, aki lemoshatná rólad az elmúlt éveket, senki, senki,
nincs olyan, aki felmentene téged, és hozzád idomulna, nincs ilyen,
nem csatlakozik hozzád már senki, minek is tenné, hisz te sem akarod.
 
Magad vagy, mondják, háromszor tagadnak meg, ha úgy adódik,
elemésztik az erőd, elemésztik az ösztöneid, felfalnak, mint a sáskák,
és ítélkeznek feletted azzal, hogy tudni sem, hallani sem akarnak rólad,
sötét indulatokat kergetnek feléd, fellegeket és szélviharokat küldenek,
meggörnyedsz a nehezéktől, amit rád terítenek, meghajolsz a terhük alatt,
levegő után kapkodsz, fuldokolsz, várod, hogy elmúljon mindez.
 
Merő hiábavalóság vagy, merő feleslegesség, nem kellesz senkinek,
valami puszta közepén állsz, és nem tudod, merre lehetne elindulni,
az ürességet látod magad körül, és üres a tekinteted is, mint a halotté,
befelé figyel a halott, befelé keresi a megoldásokat, de nincsen ilyesmi,
nincsenek megoldások, csak az van, ami elmúlt, és csak a büntetésed,
csak a hallgatás van, ami fenyegetőbb minden kimondott hangos szónál.
 
 
Zsoltárparafrázis – Hogy el ne aludjam
 

„Nézz ide, felelj nékem, Uram Istenem;
világosítsd meg szemeimet,
hogy el ne aludjam a halálra”
(Zsoltárok könyve 13:4)

 
Megtudod-e majd, melyik az utolsó pillanatod, az utolsó tett,
mindabban, ami vagy, a testben és a hiábavalóságokban,
amelyek jellemeznek téged, melyik az a perc, amikor még
energiafoszlányokat bocsátasz ki önnönmagadból, bizonyítva,
itt vagy a szeretteiddel, elhitetve, hogy még velük és nem
távoli bolygón, ahova elutazik, aki elutazik, innen el.
 
El ne aludj az utolsó percben, el ne szenderedj, figyeld meg,
amit látnod adatik, s tudósíts annak eljöveteléről, ami az utolsó
után következik, mondd el, mit tapasztalsz, mesélj majd nekik,
ha lehet, hitesd el velük, van folytatás, vannak még távlatok,
mondd el, meglelted-e a hazád, az otthonod végre, nyugalmat
találtál-e, avagy arrafelé is az örökös rohanás, keserűség?
 
Fekszel a hátadon, szemeidet nem világosítja meg senki, üres,
üres a tekinteted, alszol már, és az álom jótékonyan betakar,
mozdulatlanságod fura stabilitás ebben a bizonytalanságban, ami
azokra telepszik, akikért aggódtál valaha, nem tudják, mi is volt,
nem tudják, mi is az utolsó tett, energiafoszlányaid észrevétlen
tűntek el, csak a csend, csak a csend, ami körbevesz téged.
 

Vissza a tetejére