Olyanok ezek; Átsüvölt; Kátrányos ég alatt
OLYANOK EZEK
(zsoltárparafrázis – 115., 120., 135.)
Van szájuk, de csak tátognak,
van szemük, de nem pillantanak,
van fülük, de mit hallanak,
van kezük, de nem simogat,
van lábuk, de helyben járnak,
van agyuk, de mit gondolhat,
és van, vajon van szívük,
ha torkukon nem jön ki szó?
Olyanok ezek, mintha látnám.
Olyanok… hát nem is tudom.
Mindegy, miért, hol ég bozót,
csak az erdőn túljuthassunk –
téged s engem ne bántsanak.
ÁTSÜVÖLT
(zsoltárparafrázis – 11.)
Nem menekülök, mint madár a hegyekbe,
hisz elaludtak mind, kik rám leselkedtek,
a sötétben renyhe lett dühük, izmuk, íjuk,
és nem hull kénes eső, parázs sem rájuk,
de mégsem tudok megszökni előlük,
mert lelkem földje repedezik, süpped,
falak indulnak omlásnak bennem.
S bár évek óta átsüvölt rajtam a szél,
holnapra sem érkezik meg, aki megígérte.
Holnaptól havak zuhognak megállíthatatlanul.
KÁTRÁNYOS ÉG ALATT
Ha értük nem lehetett, hát miattuk.
Nem hagy aludni a közönyük, a csendjük.
Lassan váltják egymást a számok az órán.
Nyúlóssá válik körülöttem a sötétség.
Csupa lucsok pizsamám, párnám, paplanom.
Mellettem ütemesen lélegzik Lavínia. Álmodik.
S míg álmodik, kezem a szekrény felé nyúl.
Óvatosan kinyitom. Vigyázok, zajt ne keltsek.
S a maradékot torkom kortyonként elnyeli.
Így hibernál bennem a hajnal. Kátrányos az ég.
Felzabálnak a nappalok másnapos istenei.
Vissza a tetejére