Ne jöjjön senki
Elaszott ez a nyári utca,
ahová a hazai
letisztázott pokol elől
menekültem el,
sárga árok,
fehérre, feketére
sült pampa, fű,
tán gátoldal meredélye
volt egykor:
szavanna, félsivatag, sivatag,
fémes ízű, iskolás szavak,
felporosodnak az emlékezet
repedezett humusza alól,
akár rongyos földrajzkönyvem,
örökölt atlaszom,
melegítős, mokaszinos éveim,
és mint mutatós forgószelek,
szikkadt viharok, tornádók porfelhői,
vonulnak el,
akárha gépjárműért
ingázók karavánja,
szürke ég, aszfalt, -gazdaság,
magánexport, privátrozsda,
csak mennek és mennek,
mindenki megy,
látom, mert megyek én is,
és mindenhol tömeg,
kibaszott sokan vagyunk,
és csak esznek, csak eszünk,
egyedül az emlékeimben tétlenkednek
kevesen,
csontos, riadt emberek,
és nem illenek ide, gazdátlanok
a kövér, fáradt, égettolaj-szagú
jelenemben,
nincs közük hozzám,
nincs közöm hozzájuk,
itt egyirányú utcában tolatnak
sebesen és vinnyogva,
vészvillogók, sietségek,
rémült akarások mentségén,
és én is abban a dagadt
szuvban ülök,
hátrafelé pillogok,
se szavam, se erőm, se haragom,
és ha van,
éppen olyan,
mintha nem lenne,
mi közöm magamhoz,
mi közöm ahhoz, aki ezt tűri,
szótagolva:
le-ga-li-zál-ja,
legalább azt ne,
az én édes úristenemet neki,
a tűrés megemészt,
de a tűrés salakja passzol
az emlékezet humuszához,
áldott és átkozott hetvenes évek,
éveid, éveink, éveim,
mázsás versek,
megelőlegezett megváltások,
véres-szaros sorok,
mások jövőjébe születtem,
és mit sem tudtam róla,
hogy már mennyiszer
megtettek értem
minden megtehetőt,
de én másokkal ülök
régen egy asztalnál,
nincs közük hozzám,
nincs közöm hozzájuk,
egyirányú utcában tolatok
vonyítva,
vészvillogók, sietségek,
férges akarások mentségén,
és miközben hátrafelé pillogok,
szurkolok,
ne jöjjön senki.
Vissza a tetejére