Száraz Miklós György

Tibeti szél

kisregény
 
Tíz
 
A nyolcadik dalai láma a folyóparton áll, a rohanó vizet bámulja. Lehajol, ujjával kört, háromszöget, csigavonalat rajzol a nedves homokba. Hullám közelít, sistergő víz fut a partra, elönti a rajzokat. Ahogy a víz visszahúzódik, az ábrák elmosódottan, de felismerhetően rajzolódnak ki a homokban. Dzsampal Gyaco figyeli, ahogy a következő hullám közelít, fut a homokon, ismét elönti a rajzokat, majd visszahúzódik. Haloványan, de már felismerhetetlenül látszik a keze nyoma.
A túlparton még mindig kíváncsiskodók zsinatolnak, élénk taglejtésekkel idézik fel, tárgyalják ki, elemzik a balesetet, de messze, odalent a folyókanyarban már ismét öszvérhajcsárok rikoltozása hangzik, újabb hajók küzdenek a tajtékos vízzel. A dalai láma nem lát, nem hall, elgondolkodva bámul maga elé, a sisteregve futó vízen, a homok milliárd és milliárd szemcséjén át mintha az időbe nézne. Feltűnik mögötte, óvatosan közelít az egyik minisztere. Hájas férfi, kerek arca dúlt, kipirult a szokatlan megerőltetéstől. Ruházata dísztelen, bizonyára azért, hogy alkalmazkodjon Dzsampal Gyaco inkognitójához, ám az ünnep napján ez az egyszerűség feltűnőbb, mintha pompázatos gúnyát öltött volna. Félénken, lesütött szemmel közelít, tétován megáll urától, az istenkirálytól tíz lépés távolságra. Szólítaná, de nem meri, látja, hogy gondolataiba merül. Tétovázik, hajlong, láthatóan nem tudja eldönteni, mi a rosszabb, ha szól, ha figyelmeztetni merészeli ünnepi teendőinek sokaságára, vagy ha nem szól, így hát görnyedezik és vár. A láma felriad a révületből, a hivatalnokára pillant.
– Szeretném tudni, hogy ki az a kék csubát viselő asszony, aki a segítségére sietett a férfinak, akit itt vetett partra a víz. Szeretném tudni, hová vitte. Szeretném tudni, hogy ki a férfi.
Azt már nem teszi hozzá, nem mondja ki, amit már akkor megsejteni vélt, amikor a messzelátójával felfigyelt a parti fövenyen elterülő férfira: hogy úgy érzi, a megjelenésének köze van hírneves elődje, a „Nagy Ötödik” látomásos feljegyzéseihez és az ő éjszakai álmához is. A miniszter megkönnyebbülten meghajol, most már említheti a szertartásokat, figyelmeztetheti urát a rá váró sürgős és halaszthatatlan teendőkre, a kihallgatásra és áldásra várók seregére, de Dzsampal Gyaco leinti, a mozdulat azt jelenti, „tudom, tudom, tisztában vagyok vele”, de mondani csak annyit mond:
– Találkozni akarok vele. Még ma.
 
 
Tizenegy
 
– Magyarisztán keleti zugában, a zehernyés Háromszékben születtem, székelyek földén, havasok lábánál, baljós márciusi hajnalon, früstök előtt. Rívás, mecsergés nélkül jövék ez világba, némán, mint éji kísértet, uhogó bagoly. Meghőkölt a bába, paskolá alfelem szaporán, de én rest voltam, azóta sem kapható a sírásra. Ordas éjszakáról virradott, mondá édesapám, ki szűk beszédű, mordon ember volt, nem pazallott szót csiribdarab ügyekre. Ordas éj volt, melynek komor leple alatt ismét embert ölt a nemere, a hegyek szorosain alattomban fúvó, beretvaéles szibériai szél. Három szolgáló szürkületkor nekivágtak a szomszéd faluból a mi falunkba vezető országútnak. Székely leánkák, nem jeszke városi dámácskák, gondolták: mi az a néhány mérföld? Reggelre kelvén összeölelkezve találtak rájuk a Buzgó-forrás esőfogója alatt, köpésnyire a falutól. Azt mondták, énekelve haltak meg, arcukon üvegkeménységűre fagyott mosoly derengett. Apám azt olvasá ki ezekből, hogy fia, azki én volnék, nagy dolgokra lészen hivatott. Kérdik tán, ahogy édesanyám kérdette volt: „Miért?” Apámuram nem késlekedett a válasszal. „Azzal, ki ilyenféle bolygóállások mellett sem riad vissza attól, hogy kibújjék az anyja picsájábul a napvilágra, es még csak nem is rí, azzal az Úristennek terve vagyon.”
– Szépen beszélsz, bármit mondasz is – mondta Dönkar. – Beszélj csak ezen a te szép nyelveden, de előbb igyál.
A férfi csodálkozva nézett rá.
– Magyarul beszéltem? – kérdezte meglepetten az asszonytól.
– Nem tudom, hogyan szóltál. Semmit sem értettem belőle. Igyál.
– Mi ez?
– Gur-gur. Innod kell. Elmúlt a láz rohama. Most kell inni sokat.
– Ki vagy?
– Dönkar vagyok.
– És a fiú?
– Nala. A fiam. Az ő ágyában fekszel. Honnan jöttél? Váltólázat hoztál magaddal.
Már akkor gyanította, amikor elindult. A szokatlan gyöngeség, a hányinger, aztán az a nyavalyás hasmenés, amit férfihoz méltatlannak érzett. Már akkor sejtette, hogy maláriás, amikor másfél hónapja Dardzsilingben Moorcroft kiállította a halotti bizonyítványát.
– Nem való nekem az ilyesmi – morgott az angol. – Nem szeretem a szabálytalanságokat. Az előírásokhoz ragaszkodó ember vagyok.
Alexander bég mosolygott, ismerte a barátját, tudta, hogy el is hiszi magáról, hogy született hivatalnok.
– Nem vagyok szabad ember – mondogatta Moorcroft. – A királynő alkalmazottja vagyok. Neked könnyű, te szabad vagy, hisz utálod az osztrák királyaidat. Te Istennel meg a lelkiismereteddel számolsz el. Engem köt a hűség, és köt a hivatali rendtartás is. Láncos kutya vagyok, hűséges eb, aki a gazdája kezét nyalogatja. És akkor arra kérsz, hogy nyilvánítsalak halottnak. Senki más kedvéért nem csinálnék ilyet. Mit parancsolsz? Mit írjak? Leprát? Kolerát? Himlőt? Maláriát?
 
 
Tizenkettő
(William Moorcroft)
 
Törvénytelen gyermeknek születik Nyugat-Lancashire-ben, a Sally Woods mézesbábjairól és az Ormesher nővérek meggyilkolásáról elhíresült Ormskirk mezővároskában. Mivel a gyógyításhoz – legyen az rászoruló ember, állat vagy növény – különös tehetsége mutatkozott, előbb Liverpoolban tanult sebészetet, majd a franciaországi Lyonban állati infektológiát és epidemiológiát. Harminc sem volt, amikor lókórházat alapított Londonban, az Oxford Streeten.
Hogy kizárólag a nyughatatlan filantróptermészet hajtja-e, vagy aláír a Mr. Fielding embereihez, a Bow Street-i tolvajfogókhoz hasonló, változatos módszerekkel dolgozó titkos hivatalok valamelyikének, azt nem tudhatjuk. Ami biztos, hogy beutazza a Nyugat és a Kelet országait. Gyulladást kezel, fogat húz, operál, sebet kötöz, pirulákat készít és osztogat. Ahol csak tud, gyógyít: tályogtól, töréstől, égési sérüléstől sem riad vissza. Amikor nem gyógyít, porokat, tablettákat, szirupokat kotyvaszt, bort és pálinkát főz. Figyelme mindenre kiterjed: térképeket gyűjt és rajzol, régészkedik, festményeket, rajzokat, szobrokat gyűjt. Mindenhez ért, amihez nem, azt villámgyorsan megtanulja. Öntözőcsatorna-rendszert épít, mocsarat csapol, füvészkertet és nyomdát alapít, ágyúöntő műhelyből harangöntödét hoz létre. Hol mire van szükség. Sirázban elkapja a maláriát, de kikúrálja magát. Teheránban olyan drasztikus arzén- és keserűmandula-kúrának veti alá magát, amibe két elefánt is belepusztulna – neki három nap múlva kutya baja. Iszfahánban egy beteg asszony beléből húsz méter hosszú galandférget húz ki erős hánytatószerekkel. Szereti a tüzes vasat: makacs fekélyeket, daganatokat, üszkösödésnek indult sebeket gyógyít vele. Meshedben hagymázas szerzetesek keresik fel, akiket hangyasavval, darázsméreggel kezel, majd amikor a kúra eredménytelennek bizonyul, hirtelen ötlettől vezérelve bezárja őket a selyemhernyó-keltetőbe, melynek fertelmes bűzétől ő maga úgy irtózik, hogy orrát is óvakodik bedugni oda. És mi történik? Betegei meggyógyulnak. Szamarkandban téglagyárat épít, tevemúzeumot alapít, bélpoklosokat kezel, dögvészt, vérbajt, rázkórt, hideglelést, köszvényt kúrál sikerrel. Iszlámábádban a sah hatéves leányának életét menti meg az érzéstelenítés nélküli, villámgyors és bravúros vakbél-operációval. A nagyúr hálája már-már terhes, szeretetteljes erőszakkal marasztalja, palotája közelében akarja tudni, így hát hosszabban időz a városban, bebarangolja a Margalla-hegység rejtelmes barlangjait, fürdőmedencéket ásat, melyekbe keskeny csatornákon vezetteti bele a Hattyú folyó vizét. A város közepén, a palota és a mecset között, egy düledező malomban gyógy- és tűzszerészeti laboratóriumot rendez be. Saját tervezésű és gyártású bombáival, petárdáival, rakétáival, csillagszóróival és görögtüzekkel kápráztatja el az udvari méltóságokat és a pórnépet, mígnem egy titkos ügynök, úgy hírlik, minden oroszok cárjának túlbuzgó ágense, újhold éjjelén fel nem robbantja, égbe nem röpíti a gyanús üzem raktárait. Egyedül Allah sóhaja iszonyatosabb a detonációnál: véres belső szervek, belek és végtagok röpködnek, tetemek hevernek félkaréjban, seregnyi sebesült jajong és vonaglik – de Moorcroft maga sértetlenül áll a gyehenna közepén. Sír, zokog, átkozódik, feje búbjától a sarkáig vér borítja, húscafatok és agyvelődarabkák tapadnak a bőrére, de mind a más húsa, a más veleje, rajta – csodával határos módon – karcolás sem esik. Üvölt, gyalázza Istent és az embert, de a lélekjelenlétét nem veszti el. Sőt, elemében van. Parancsot oszt, intézkedik, lélekszakadva rohan a sebészfelszereléséért, nyitogatja a piros bélésű, fekete bőrtáskákat, sorra szedi elő a fűrészt, fúrót, a szörnyeteg fogókat és csipeszeket. Vág, csonkol, aprít és varr, fűrészel, kötöz, kalapál. Tüzes vassal eret éget. Három nap és éjjel sürgősködik, szemhunyásnyit sem aluszik, táplálékot nem vesz magához, pipacslevelet rágcsál és lórúgásnál erősebb, sűrű mákgubóteákat vedel. A negyedik napon ájultan esik össze. A sah selyem hordszéket küldet érte, és a zárt kerten át, melyben az éden négy folyója csörgedez, palotája legbelsőbb termébe viteti, saját baldachinos ágyára terítteti, ahol húsz órát alszik egyhuzamban.
Az eset úgy megrendíti, hogy nyomban távozni kíván. Engedélyt kér és kap az uralkodótól, aki mint tejtestvérét bocsájtja el, ám előtte szavát veszi, hogy örökre nem tűnik el. Kabulban ott folytatja, ahol Iszlámábádban abbahagyta, lázat csillapít, eret vág, hashajtót ad, aranyeret operál, kificamodott tagokat ránt helyre, kolerát gyógyít, de a lőporral, görögtűzzel, petárdával egy életre leszámol. Lahorban sorban állnak nála a betegek, mert a láz lelohad, a vérzés eláll, a felnyitott tályog begyógyul, a szélütött megszólal, a béna lábra kap, a vak újra lát: két hét alatt ötven szürkehályogműtétet végez. Srinagarban tudomást szerez róla, hogy Alexander bég a Mar-yul fejedelemségben, vagyis a Kis-Tibetként is emlegetett Ladakban tartózkodik, ezért maga is arra indul. Gironai megismerkedésük után Lehben találkoznak másodszor, és Alexander bég nem érzelgős ember, de az angolnak megörül, barátként fogadja. Most, hogy munkában is látja az orvost, a rokonszenv nagyrabecsüléssé terebélyesedik. Mert amit Moorcroft csinál, az nem mindennapi. Fertőtlenítőszere rég elfogyott, alkoholhoz sem jut, konyhaasztalon, kövekre fektetett ólajtón, puszta földön, érzéstelenítés nélkül operál, körötte szájtáti kölykök, kíváncsi bámészkodók, olykor a féltékeny falusi orvos láma is ott ácsingózik a vetélytárs „varázsló” csodálói között. Nemritkán napkeltétől napnyugtáig dolgozik. Fizetséget nem kér és nem fogad el, ételt is csak annyit, kevéske árpalevest, sült húst, falat süteményt, amennyit sebtében befal, ha megéhezik. Alexander bég nem változtat a tervein, viszont az angolnak mindegy, kit és hol gyógyít, csatlakozik hozzá: heteken át együtt haladnak faluról falura, kolostorról kolostorra. Alexander bég a Nubra-folyó felső völgyébe készül, angol barátja annál is szívesebben tart vele, mert sokat hallott a folyóvölgy híres hévizeiről, úgy tervezi, hogy feltérképezi a ladakiak által csodatévőnek tartott hőforrásokat. Alexander bég elégedett, sokkal gyorsabban haladnak, mint amihez hozzászokott, mert az angolnak eszében sincs kutyagolni, bozontos baktrián tevéket bérel, és olyan vezetőket, akik jól ismerik a vidéket. Hírük gyorsan terjed, az „idegen lámáról” már sokan hallottak, az pedig, hogy a „csodadoktor” is feltűnik mellette, lázba hozza a babonás ladakiakat. Néhány faluban tapssal várják őket, ahogyan a démonokat is űzik, aztán könnyet hullatva búcsúznak tőlük. Míg Alexander bég a kolostori könyvtárakat bújja, és mindenütt a legidősebb, matuzsálemi korú lámák után faggatózik, addig az angol „rendel”. Kipakolja a szerszámait, a tükreit, fecskendőit. Nem mosolyogja meg a hozzá fordulókat. Türelmesen meghallgatja, hogy a „víz szelleme” vagy a „tűzhely ura” költözött a testükbe, megszállta őket a „duzzogó lidérc” vagy a ravasz „macskadémon”. Nem szól egy szót sem, nem tiltakozik, csak bólogat, tapogat, pulzust mér, májat tapint, köpetet fürkész, lehúzza a szemhéjat, megvizsgálja a körmöket, a bőrt, hallgatózik, mellkason kopogtat, kinyújtott nyelvet vizslat, aztán átnyújt valami port vagy néhány kék, zöld és sárga pirulát.
– Tudja, hogy a ladaki házak kapujában mik azok a bambuszvázra feszített, színes jakszőrből meg fonalakból szőtt pókhálók?
– Démonhálók – feleli Alexander bég.
– És maga szerint érnek valamit?
– Ha elhiszik, hogy megfogják a démonokat, akkor meg is fogják. Igaz?
– Elhiszik.
– El.
– Akkor érnek valamit.
– Akár a démonűző oszlop. Tudja, miért vadjuh koponyáját erősítik rá?
Moorcroft nem tudja, és érdekli a dolog.
– Miért?
– Mert a kos csavart, hegyes szarva elgondolkodtatja a démont. Nem szereti a csigavonalat. A gondolatai nem tudnak kiszabadulni a spirálból. Képzeletben nem ér a végére sosem. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, míg meg nem zavarodik, és semmivé lesz.
– Ez igaz?
– Egy öreg szerzetestől hallottam.
Esténként, amikor mindketten végeznek a feladataikkal, beszélgetnek. Moorcroft whiskyt iszik, skót whiskyt, láthatóan ügyel rá, hogy sose fogyjon ki a készlete. Vízzel issza, erősen hígítva. Csak forrásvizet használ, ha mégis kútvizet, akkor mindig fölforralja.
– Nézze meg – mutat a szállásuk ajtajában kuporgó kíváncsi kölykökre –, koszosak, mint a kisördög, még sincs egyetlen leprás sem közöttük. Se galandférges. Észrevette, itt még a seb is gyorsabban begyógyul? A magasság miatt van. A napsugár. Nincs felhő, nincs por, alig tenyészik baktérium.
Egy holdas este türkiz- és aranycsempészek szállnak meg éjszakára az övékkel szomszédos kunyhóban. Kasmíri ópiumkereskedők is akadnak köztük. Vezetőjük egy hete nem aludt, kábán támolyog, félájult a kialvatlanságtól. Moorcroft altatóporától mormotaként alszik reggelig, újjászületve ébred. Az angol most sem fogad el pénzt, sem drágakövet, mosolyogva hárítja a hálálkodó szavakat, de a kasmíri lerázhatatlan, nem nyugszik, míg jótevője el nem fogad egy skatulya ópiumteát. Ismét este van, a hold kövér, Moorcroft aznap nem nyúl whiskyhez, mákteát iszik, talán ez lehet az oka, hogy az elalvás előtti csöndes órán teketóriázás nélkül nekiszegezi társának a kérdést.
– Mit keres maga itt? Mert valamit keres, igaz?
Alexander bégnek is jó napja volt. Hallgat, aztán felkel, a roskadozó zarándokszállás kormos faláról leakasztja dupla bőrből varrott tarisznyáját, és kivesz egy gondosan kelmébe göngyölt tibeti könyvet. A csillogó réz gyertyatartót magasabbra helyezi, a durva pokrócra fektetve rakosgatja egymásra a lapokat. Megtalálja, amit keres, és mielőtt olvasni kezd, Moorcroftra néz. Az angol érzi, hogy valami különleges következik, félkönyéken támaszkodva, szótlanul figyel.
– Nem érdekel India – mondja halkan Alexander bég. – Nem érdekel Kína. A dalai lámához készülök. De lehet, hogy Tibet sem érdekel.
A gyerekek egymás hegyén-hátán kucorognak a küszöbön, beljebb sosem merészkednek, most pedig félig-meddig már alszanak. A két európai lábán tibeti nemezcsizma, testükön földig érő csuba. Napok óta nem borotválkoztak. A kősivatag felől farkasüvöltés hallatszik, amire a zarándokszállás kutyái vonyítva válaszolnak. Alexander bég lassan olvas, fordítja az ősi szanszkrit szöveg több száz éves tibeti átiratát.
– Messze északon található egy hegyekkel körülölelt, nyolcszirmú lótuszhoz hasonló ország. Lakói nem ismerik a bűnt, a háborút, a betegséget. Akik ott élnek, egyetlen életük során jutnak el a megvilágosodásig, és bodhiszattvák lesznek. Az oda vezető útikalauzok mindegyike hamis. Ha bármely útikönyv jelzéseit követed, a biztos halálba mész. A Stan-Gyur mind a tizennyolc ismert útmutatója csapda. Shambalát hegyek veszik körül, sivatagok ölelik minden irányból, oda mégsem a hegyeken és a sivatagokon át vezet az út.
Moorcroft később megírja majd, hogy akkor látta először Alexander béget, az igazit. Aki nem rejtette szenvtelenség mögé a lelkes, szenvedélyes énjét. Mert a legtöbben, akik ismerni vélték, olyan képet őriztek róla, mint Théodore Marie Pavie, aki így emlékezett rá a Revue des deux Mondes XIX. kötetében: „Gyakran láttam őt Kalkuttában, elmerülve ábrándos gondolataiban, mosolyogva saját ideáinak folyásán; hallgatagon, mint a brahmanok, kik íróasztaluk fölé hajolva a szanszkrit szövegeket másolják.” Moorcroft írásából arra az Alexander bégre ismerhetünk, akit Dardzsiling igazgatási felügyelőjének, a skót katonaorvosnak, dr. Archibald Campbellnek is volt szerencséje láthatni. „Lázas volt. És ez a máskor kevés szavú székely most kipirulva, lelkendezve beszélt nekem a terveiről. Hogy Tibet fővárosába, Lhászába készül. Onnan meg tovább északra. Minden reménye, fájdalmas kutatásainak végcélja, hogy a jugarok országát felfedezze. Amit Kam tartománytól is északabbra sejtett. Oda eljutni volt végcélja legforróbb óhajtásainak.”
– Shambala? – kérdezte a meglepett Moorcroft, akit ellazított, ugyanakkor jámborul kötekedővé tett a teája. – Nem hiszek a földi paradicsomokban.
Elgondolkodott, aztán hozzátette: – Ami azt illeti, az égi paradicsomokban sem hiszek. Mennyország. Elíziumi mezők. Rózsakeresztesek szoláris citadellája. Campanella Napvárosa. Tudja, székely barátom, hogy én miben hiszek? … Tényleg, mi a különbség székely és magyar között? Egyszer felvilágosíthatna. … Tudja, én nagyra értékelem a költészetet. Becsülöm a szép meséket. De a babonákban nem hiszek. A tudományban hiszek. És a földi pokolban.
Alexander bég nem válaszol, Moorcroft laposakat pislog, odakünn feltámadhatott a szél, a lapos tető fölött imazászlók ropognak. A tűzhely mélyén még piroslik egy kevés parázs.
– Sehol sincs olyan fülsiketítő csönd, mint itt, a kopár hegyek között – mondja Moorcroft. Gondolkodik, hogy igyon-e még egy teát. Ötezer méteren a víz hamar felforr. De lusta megmozdulni. – Mintha nem is a levegő mozogna, hanem a csönd támadna újra és újra.
– Shambala létezik – szól végre a másik. – Higgye úgy, ha úgy könnyebb hinnie, hogy a tudomány az.
 
(Folytatás a következő számban)

Vissza a tetejére