Négy magyar gól Wolverhamptonban Anglia ellen
Nem árultam el a feleségemnek, hogy ma találkozni fogok a csávóval. Nehezen tudtam megállni, de sikerült türtőztetnem magam. Még csak célozgatásokba se kezdtem. A ficsúr előtt persze nem lehetett véka alá rejteni, miről van szó, különben nem jött volna el. Miért is ugrott volna egy vadidegen hívására? Először föl se vette, de nem adtam fel, kitartóan hívtam többször is, végül nem nyomott ki, föltehetően azt gondolta, ismeretlen szám ide vagy oda, hamarabb szabadul. Amint közöltem, hogy Edittel kapcsolatban akarok beszélni vele, addigi pökhendisége egy szempillantás alatt szertefoszlott, szinte láttam, ahogy a vonal végén falfehérré változik. Még rá is tromfoltam, hogy a saját érdekében kell találkoznunk, úgyhogy hebegve igent mondott. Annyit kért csak, hogy este nyolc után, előtte segédkeznie kell a gyerek körüli teendőkben: etetés, fürdetés, altatás stb. Bár ő ezt nem látta, kajánul vigyorogtam. Szóval ott a kis család. Újdonsült apa, a tapasztalatlansággal járó keserédes izgalmak. Csak azt nem értem, a feleségem miért bukik többnyire az ilyen pasikra. Mit lát bennük? Némelyiknek az anyja lehetne. Pont ez izgatja? Nem mondom, akadt már idősebb is, de főleg fiatal bikák vannak a praxisában. Ennek pusztán fizikai és szexuális oka van, vagy lelki is? Egyszer, ha lesz hozzá merszem, megkérdezem.
Azt a pubot választottam, ahol lehet nézni a meccset. A ficsúr késve érkezik, ekkor már megtörtént az álomszerű kezdés, negyedóra játék után egy szabadrúgásból beívelt labdát Sallai Roland az angolok hálójába lőtt. Nem semmi. Pár napja idehaza 1–0-ra vertük őket, már az is bravúr volt a javából. Most meg idegenben vezetünk. Igaz, nem Londonban, a Wembley-ben, hanem Wolverhamptonban, de hát az is Anglia, az ottani Wanderers valaha a világ egyik legismertebb csapata volt. Mikor is rúgta Hidegkuti anno az elsőt? Jó, ez nem az Aranycsapat, még kevésbé 1953, de hát nem is kell mindig ahhoz hasonlítgatnunk.
A vendégsereg javában ünnepel, amikor a csávó megérkezik. Jóképű fiúcska, ezt már a profilképén láttam, a feleségemnek meg mindig is jó ízlése volt. A nevét elhadarja, a hangzavarban amúgy se érteni, persze anélkül is tudom. A kézfogása kissé lagymatag. Intek, hogy üljön le, már csak azért is, mert a mögötte lévő asztaloknál nem látják rendesen a tévéképernyőt.
– Mit szólsz? Vezetünk az angolok ellen.
– Tényleg? – remeg a hangja, ezek szerint be van szarva, ami mulattat.
– Nem semmi lenne, ha kint is megvernénk őket. Ez utoljára Puskásékkal fordult elő. Tudod, a 6:3. Láttad az előző meccset?
A fejét rázza.
– Melyiket?... Nem igazán érdekel a foci.
„Akkor mi érdekel? A feleségem pinája?” – Nem mondom ki hangosan, csak gúnyosan vigyorgok.
– Kérsz egy sört? Ír red ale. Pont stílusos egy kis angolveréshez.
– Köszönöm, de inkább… Valami cseh van?
A felszolgálólány készségesen elmondja, miféle csapolt söreik vannak. Mákja van a ficsúrnak, cseh is szerepel a sorban. Megvárjuk, amíg kihozzák, addig nézzük a meccset. Legalábbis én. Az angolok többet birtokolják a labdát, ám helyzetig nemigen jutnak el. A mieink szervezetten, tudatosan játszanak, hibátlanul védekeznek, és időnként azzal a fajta letámadásos módszerrel szereznek labdát, amit annak idején a Mezey-féle válogatottnál lehetett látni. Erről eszembe jut, hogy abban a gárdában is játszott egy Sallai, éppenséggel a mostani góllövőnk nagybátyja.
A csávó nem nézi a meccset, ide-oda tekintget a pubban, mintha tartana valamitől. Pedig nem akar rárontani senki. Egyelőre én sem.
– Mit akarsz a feleségemtől? – kérdezem, miután túl van az első jéghideg cseh kortyokon.
Majdnem félrenyel:
– Tessék?
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy tudom. Azért hívtalak ide, hogy megbeszéljük. Arra gondoltam, dumáljuk meg ezt a dolgot, férfiak egymás között. Szóval, mit akarsz tőle? Csak kúrod, vagy hosszabb távú céljaid is vannak?
A ficsúr köhög. Nem tudom, most tényleg félrenyelt-e, vagy idegességében, netán kaparja valami a torkát. Leteszi a sörét, nehogy kilötyögjön, hosszú, végtelennek tűnő időn keresztül rázkódik a válla. Most már, hogy kimondtam, miről van szó, még csak együttérző képet se kell vágnom, miközben a kétségbeesett pofáját tanulmányozom. Majdnem lemaradok az angolok eddigi legnagyobb zicceréről. Igaz, ezt is nekünk köszönhetik: Orbán úgy fejel haza, hogy Dibusznak kell kiütnie a kapu torkából a lasztit. Továbbra is jól, és ami még fontosabb, magabiztosan játszunk. A játékosaink tudják a dolgukat, megfelelő módon helyezkednek, és pontosan passzolnak. Lehet, hogy az angolok többet birtokolják a labdát, a mieink azonban néha úgy eldugják előlük, hogy a fehér mezesek nem is tudják, merre jár. Régen láttam magyar csapatot így játszani.
– Honnan… tud rólunk? – bukik ki végül a csávókámból, amikor már ott tartok, hogy mindjárt hátba vágom, nehogy megfulladjon már itt nekem, keresztülhúzva a számításaimat.
– Szerintem nyugodtan tegeződjünk továbbra is – ajánlom föl barátságosnak szánt, de inkább kaján vigyorral. – Egyébként meg korábban kell fölkelnie annak, aki át akar engem baszni, kispajtás. Bár te, gondolom, amúgy is korán kelsz, hiszen ott a gyerek… Átalussza már az éjszakát?
A ficsúr előbb vörös lesz, aztán fehér. Ezt követően ezek a színek ritmikusan váltakoznak az ábrázatán. A mérkőzés szünetében van lehetőségem hosszasan beszélni. Kifejtem, hogy mennyire nem szép dolog, amit művel, hiszen nemcsak a feleségét csalja meg, hanem a kisgyerekét is. Azt kockáztatja, hogy annak majd az apja nélkül kell felnőnie. A félrelépésekre ugyanis az esetek többségében fény derül, és lámpással is nehéz olyan jótét lélek feleséget találni, aki elnézi a férjének, hogy más nőket kúrogat, miközben ő a gyerekre áldozza minden percét és energiáját. Ő is le fog bukni előbb vagy utóbb – és ennél a pontnál úgy irányítom a monológomat, hogy a csávókám tisztában legyen vele, egyes-egyedül rajtam múlik, hogy az „előbb” vagy az „utóbb” realizálódik.
– Egyébként – teszem hozzá nagyjelenetem végén – nem ártana szakember segítségét kérned. Lehet, hogy Ödipusz-komplexusod van. Anyád eléggé szeretett gyerekkorodban? Vagy egyszerűen imádsz milfeket dugni?
Igazából megértem csórikámat. Edittel kibaszott jó kefélni, mások is mondták. Ahogy a nyelve hegyével paskolja a makkot, aztán a hüvelyizmaival bilincsként szorítja, az észvesztő, nem lehet betelni vele.
A ficsúrra láthatóan hatott a monológom. Már nemcsak kaméleont megszégyenítő módon változtatja az arcszínét, hanem látványosan izzad is, a hónaljánál és a mellkasán foltok jelennek meg, sőt a savanyú testszag a pub átható sörszagán keresztül is érezhetővé válik. Megkezdődik a második félidő, és én azon gondolkodom, hogyan öljem meg a faszit. Odakint már elég sötét van ahhoz, hogy a szomszéd mellékutcában, egy kapualjban átvágjam a torkát. A táskámban van egy jó erős műanyag zsák, nagy méretű kukákhoz készítették, de egy hulla is simán belefér.
Ádám Martin parádés labdát ad Sallai Rolandnak, aki a második gólját lövi. Kettővel basszuk az angolokat Wolverhamptonban. A pubban elszabadul a pokol. Mintha ténylegesen kint lennénk a meccsen. Tombolunk, locsoljuk a sört, egymás nyakába ugrunk. Mindenki boldog, csak az én fiatal barátom halálsápadt.
– Bocsánat, ki kell mennem a mosdóba – mondja, amikor a zaj úgy-ahogy csillapodik, és már lehet mást is hallani az ordításon kívül. – Nem érzem jól magam.
„Azt elhiszem” – ezt megint csak nem mondom ki hangosan, helyette egy lendületes mozdulattal megmutatom, merre találja a klotyót.
Az angolok tanácstalanok, a mieink magabiztosak. Elképesztő hidegvérrel passzolgatnak, cseleznek, indítanak, és ami különösen szemet gyönyörködtető: bírják az iramot, van elképzelésük, és olykor hosszú időn keresztül náluk van a labda. A második félidő derekán már nemcsak érik, hanem majdnem biztos a csoda. A pub népe föl van ajzva, a kiszolgálás akadozik, a pultnál is a falra szerelt tévéképernyőt nézik. Azon merengek, hogy tényleg a 6:3 volt-e az eddigi utolsó győzelmünk a ködös Albionban. Ráadásul ez most nem is barátságos meccs, hanem tétmérkőzés, még akkor is, ha a Nemzetek Ligáját általában lesajnálják. A zsebembe nyúlok, hogy utánanézzek, mikor győztünk legutóbb Angolföldön, aztán eszembe jut, hogy a telefont otthon hagytam, azért, hogy ne tudják a cellainformációk alapján bemérni a mozgásomat. Erről viszont eszembe jut, hogy a csávó milyen régen kiment hugyozni, és még mindig nem jött vissza. Csak nem lógott meg? Kizárt dolog, jól ismerem a pubot, egyedül a bejáraton keresztül távozhatott volna, azt meg folyamatosan szemmel tartottam. Lehet, hogy annyira rosszul lett a vécében, hogy most ott gyötrődik? Utána kéne néznem.
A klotyóban mélységes csend és sötétség honol. Úgy tűnik, nincs bent senki, egy ilyen történelmi mérkőzés közben a törpe vízművek is állnak, az emberek az utolsó pillanatig visszatartják, csak nehogy lemaradjanak valamiről. Én is sietnék, a fene se gondolta, hogy negyedórával a vége előtt simán nyerésre állunk Angliában, még akkor is, ha az előző három meccsünk okot adott némi bizakodásra. Ráadásul megint gólt kiáltanak. Mit kiáltanak, olyat ordítanak, hogy beleremeg a ház. 3–0 ide? Ez komoly? Indulnék, hogy legalább az ismétlést lássam, amikor a sötétben is észreveszem, hogy a két vécéfülke közül az egyik ajtaja résnyire nyitva. Mintha hívogatna.
Bent ül a csávókám a klotyón. Azazhogy ülne, de félig lecsúszott. Fölkattintom a villanyt, és rögtön látom, hogy meghalt. Ez meg hogy a faszomba lehet? Megállt az idegességtől a szíve? Szétrobbant a mája, nem bírta a cseh sört? Ideges leszek, mint mindig, amikor olyan történik, ami nem volt benne a tervben. Nem hagyhatom itt a hullát, ha megtalálják, kiderítik, hogy velem beszélt utoljára, és faggatni kezdenek, hogy miről dumáltunk, meg egyáltalán, honnan ismerem. Onnantól megnő a lebukás esélye. Még azt is kideríthetik, hogy én hívtam, noha ilyenkor alkalmi SIM-kártyát használok, amit az akció után megsemmisítek. Mindenesetre még véletlenül se szabad összekapcsolniuk bennünket, mert egy rátermett zsaru simán fölgöngyölíthet bármit. Nincs mese, a hullát el kell tüntetnem.
Visszamegyek az asztalhoz. A lábánál ott a táskám, nem volt benne semmi érték, amit ellophattak volna, csak a műanyag zsák, ami viszont nekem fontos. Amúgy is mindenki az örömködéssel van elfoglalva. Azt azért nem bírom megállni, hogy egy szesztestvértől megtudakoljam, mi történt: pazar akció után Nagy Zsolt bombázott a háromoroszlánosok kapujába. Ez már KO. A kamera mutatja, hogy a wolverhamptoni nézők elindulnak haza. Az angolok zavarodottságát fokozza, hogy az egyik játékosukat kiállítják. Most már tényleg csak percek választanak el a csodától. Majdnem hetven év múltán ismét Magical Magyars.
Nem vesztegethetem az időt, vissza kell mennem a klozetra, mielőtt valakinek hugyozni vagy szarni támadna kedve. Szerencsére továbbra is sötét van, a csávó is ugyanúgy a vécédeszkán alussza örök álmát. Avatott mozdulatokkal belegyömöszölöm a zsákba. Még nem tudom pontosan, mit fogok csinálni, de időnként a rögtönzés is eredményes tud lenni. És lőn. Újabb diadalmas, ittas ordítás. Megvan a negyedik magyar gól. Beszarás. Az általános eksztázist használom ki arra, hogy a zsákba csomagolt hullával a fal mellett osonva átvágjak a pubon, és kilépjek az utcára. Közben egy pillantást vetek a képernyőre, ahol Gazdagot mutatják. Ezek szerint ő lőtte a negyediket.
A bejárati kamera rég nem működik, csak elrettentésként hagyták meg, és azt is tudom, hogy a környéken merre vannak hasonló eszközök. Az autóm abban a mellékutcában parkol, amelyet eredetileg a tett színhelyének szántam. Bedobom a csávót a csomagtartóba, beszállok és elindulok. A Waze nem mutat rendőröket. Azért persze rágózom, hogy elnyomjam annak az egy sörnek a szagát, ami eleve nem annyira erős, ezért is választottam ezt a fajtát. Különben meg tudom, hogy kell beszélni egy rendőrrel ahhoz, hogy közúti ellenőrzés esetén ne keltsek gyanút, és ne akarja elővenni a szondát. Most azonban erre a tudásomra nincs szükség. Simán hazaérek. Egyelőre nem állok be a garázsba, csak az udvarra. Még meg kell néznem a munkafájlokban, hogy melyik építkezésemhez visznek ki holnap betont. Ha ilyen nincs, akkor következik a garázsban a kénsavfürdő. De az elég macerás, úgyhogy max B tervként jöhet számításba.
Belépek a tök sötét lakásba, fölkattintanám az előszobában a villanyt, ám Edit megelőz. A hirtelen fénytől megijedek, mint akit rajtakaptak. Edit kacarászik. Beletelik pár másodpercbe, mire csillapodik a pulzusom, és mosolyt tudok magamra erőltetni.
– Látod? – kérdezi vihogva a feleségem. – Még mindig meg tudlak lepni.
– Így van – ismerem el –, és ezzel változatlanul vonzó maradsz a számomra.
Edit arcán is mosoly váltja a röhögcsélés gödröcskéit. Most különösen szépnek látom. Nem csoda, hogy buknak rá a pasik. Nem csupán a szextudásával bűvöli el őket, hanem egész lényével.
– Na de mit szólsz az igazi meglepetésemhez?
Az előszobafalnak támaszkodom, hogy a másik kezemmel le tudjam rángatni a cipőmet. Edit nagyon kényes a tisztaságra, úgyhogy az előszobában végig lambéria van a falon, ne látsszon meg semmiféle tenyér- és egyéb nyom.
A hulla eltüntetéséhez át kell öltöznöm. Ezekhez az alkalmakhoz megvan a speciális ruhám, az erre a célra bejáratott cipővel együtt. Ha azt látom a munkahelyi mappákban, hogy holnap lesz valahol betonozás, akkor hamarosan el kell indulnom. A betont korán reggel hozzák, addigra a csávókámnak a megfelelő gödörben kell lapulnia, hogy majd egy eljövendő ház alapját erősítse. Jó volna ezeket séróból tudnom, de hál᾿ istennek nagy a cég, több helyen építkezünk, nem bírok mindent fejben tartani. Ha meg mégis kénsavfürdő lesz, akkor se halogathatom, nehogy a nedvek és a szagok elkezdjenek kiáramlani a zsákból.
– Miféle meglepetésre gondolsz? – kérdezek vissza, miután megszabadultam a lábbeliktől, és elindulok a dolgozószoba felé.
– Nagyon siettem – Edit jön utánam –, mindenképpen előbb akartam hazaérni, mint te. Ha pár perccel is, de sikerült.
– Miért, hol voltál? – Leülök az íróasztalhoz, és fölhajtom a laptop tetejét.
– Hát a pubban.
Döbbenten visszakérdezek, pedig tisztán hallottam:
– A pubban?
– Jót beszélgettetek? – Edit megint kuncog. – Bár úgy láttam, a csávó eléggé be volt szarva. Hol akartad kinyírni?
Másodpercekbe telik, mire meg tudok szólalni:
– De hol voltál? Szokás szerint mindenre figyeltem, mégse vettelek észre.
– Akkor mégse figyeltél oda mindenre. Vagy kurva jól álcáztam magam. Esetleg mind a kettő. Szóval, hol akartad kinyírni?
– Ott, ahol a többi udvarlódat. A sötét utcán vagy egy kapualjban, amikor a pubból utána osonok. – Önkéntelenül is a zsebemhez nyúlok, amelyben nincs benne a telefon, a rugós kés viszont igen. – Ám most annyira hatásos volt a dumám, hogy a csávó fullra berezelt, és belehalt az idegességbe a klotyón. Még jó, hogy előtte nem szarta tele, takaríthattam volna el azt is. Szívroham vagy agyvérzés, vagy mi a fene.
– Hiszed vagy sem – mondja Edit –, de soha életemben nem voltam még férfivécében. Tök izgi. Bár, meg kell mondanom, kurva büdös. A női ennyire nem szokott orrfacsaró lenni, noha ott is lehet látni és szagolni durva dolgokat.
Belekapaszkodom a forgószék karfájába, úgy nézek a feleségemre:
– A férfivécében?
Nagyon bamba képet vághatok, mert Edit megint elneveti magát:
– Ja, ott.
– De hát… de hát hogy csináltad? Semmi nyom nincs rajta. Mérget öntöttél a sörébe, vagy mi a fasz?
– Azt bonyolult lett volna kivitelezni. Kölcsönvettem pár göncödet. Nyugi, tiszta maradt minden, és még arra is volt időm, hogy mielőtt hazaérsz, szépen összehajtva visszarakjak mindent a szekrényedbe. Tudod, vannak bizonyos pontok az emberi testen, amelyekre megfelelő erőt kifejtve azonnali halált lehet okozni, és én ezt valaha tanultam… Most pedig alkalmaztam is. Bocsi, csak meg akartalak tréfálni. A piszkos munkát viszont rád hagytam.
– De honnét tudtad, hogy találkozom ma vele?
– A srác elárulta. Miután beszéltetek, fölhívott, és megkérdezte, mi legyen. Én meg arra gondoltam, tök jó mulatság lesz, úgyhogy azt javasoltam neki, hogy ahogy ígérte, menjen csak el, és hallgassa meg, mit akarsz mondani.
Nem tudom eldönteni, haragudjak-e Editre, netán magamra, vagy mulassak inkább vele együtt. Tanácstalanságomban az íróasztal felé fordulok, és megnyitom az egyik melós mappát. Edit a szék támláján keresztül átkarolja hátulról a mellkasom.
– Morci maci… ugye nem haragszol? Csak szórakozni akartam egy kicsit.
– Szórakozni? De hát szórakozol te ezekkel a csávókkal eleget.
– Gondoltam, most picit másként… Kipróbálom ezt is. De ha neked rosszul esik, nem csinálom többet.
– Hadd gondoljam át.
Egyáltalán nem haragszom, ám nem esik jól. Mindenesetre egyelőre nem mondom ki, hogy inkább ne csinálja. Maradjon meg legalább ez nekem. Végtére is számomra ennyi jut Editből. Csak sajnos, ahogy ismerem magamat, az áldott jó szívemet – amit nyugodtan lehet más szemszögből gyengeségnek is tekinteni –, ha nagyon rákap a gyilkolás ízére, lehet, hogy időnként át fogom neki ezt is engedni.
– Van már új kiszemelted?
Elenged az ölelésből, fölegyenesedik.
– Tudod, hogy mindig van. Még nem vetettem ki a hálómat, előbb le akartam zárni ezt az ügyet, de ha felkészültnek érzed magad a következő akcióra, belekezdek.
– Ahogy gondolod, szívem.
– Rendben. Akkor hamarosan lépni fogok.
Mielőtt kimenne, még utánaszólok:
– Tudod, hogy a magyar válogatott 4–0-ra verte Angliát? Ráadásul idegenben.
– Tényleg? És az jó?
– Persze hogy jó. Mi több, elképesztő. Nagyobb gólkülönbséggel vertük őket a saját hazájukban, mint Puskásék. Sőt tétmeccsen, és még gólt se kaptunk.
– Akkor azért volt az a kurva nagy eufória a kocsmában. Láttam, hogy valami meccs megy, ami miatt mindenki fölfokozott állapotba került. De ez csak megkönnyítette a dolgunkat. – Jó érzés hallani, hogy többes szám első személyt használ, érzékeltetve, hogy egy csapat vagyunk, összetartozunk. – Tudod már, hogy mi lesz a srác sorsa? Miben fog úszni, betonban vagy kénsavban?
Rákattintok az egyik táblázatra.
– Mindjárt kiderül.
– Helyes. Innentől viszont a te szórakozásod következik. Most már tényleg átengedem neked a terepet.
Edit kimegy a dolgozószobából, én meg elkezdem tanulmányozni a munkanaplókat. Közben az jár a fejemben, hogy a wolverhamptoni angol–magyar leglátványosabb epizódja talán nem is a négy gól volt, hanem az, amikor Szoboszlai az angol kapu előteréből sprintelt vissza a magyar kapuhoz fölszabadítani. Remélem, hamar fölkerül valamelyik videómegosztóra az összefoglaló, és ez is benne lesz. Az utolsó két gólt amúgy se láttam.
Vissza a tetejére