Macska
Ki tudja ezt kivárni? Én biztos nem. Egész éjjel forgolódtam. Megint az órámra nézek, sukár darab, a cellapincértől szajréztam. Hajnal öt van. Világosodik, de a többiek még alszanak. Fölkelek, brunyálok, remélem, utoljára látom ezt a tré budit. A csempéről rögtön eszembe jut szegény köcsög, ahogy nyüszít, mikor idehozza Oli.
Felöltözöm, összepakolom a ruháimat, megszámolom a leveleket, mind megvan. Harmincöt a húgomtól, három az anyámtól, egy meg a kis luvnyától, akivel kavargattam, mielőtt lecsuktak. Nem mondom, én se vagyok egy Einstein, de ez a kiscsaj olyan ákombákomot küldött be, hogy ki se tudtam olvasni. Mutattam a nevelőnek, segítsen már, de csak röhögött. Együtt röhögtünk. Végül kibogoztuk a feladó nevét, onnan tudtam, hogy a cafka írta. Gondolom, azóta egyetemre jár. Vagy egy strici futtatja.
Rágyújtok egy Marbira. Két csomag kávéért vettem a sitiprinctől. Oli mozgolódik az ágyban. Kinyitja a nagy fekete szemét. Stíröl ezerrel. Felül, teker magának egy spanglit. Aztán meg ne lássalak itt újra, mert agyonütlek, mondja vigyorogva. Bólogatok, fújjuk a füstöt, négyszer kellett bokszolnom ezzel az ökörrel, mire leszállt rólam. Két év alatt úgy bemelegedett a sitten, hogy a háta mögött Kazánnak hívtuk.
Bakancs kopog a folyosón. Benyit a smasszer. Itt az idő, Macska. Húzás a földszintre. A többiek is felébrednek. Két oldalról veregetik a vállamat. Jó gyerek vagy, testvér, vigyázz magadra! Küldjél be nekünk csomagot! Kapj el egy bulát még ma! Jönnek a jó tanácsok dögivel, csak a csicska gubbaszt fönt az ágyon, üveges szemmel néz rám, odaintek neki, de vissza se köszön. Felkapom a szütyőmet, megyek a smasszer után. A földszinten leadom a mákost, megkapom cserébe a civil ruhám. Átöltözöm. Megmotoznak. Azt hiszik, haza akarom vinni a bévés poharat meg tányért. Barmok. Beraknak egy zárkába. Leülök a padra. Várok. Nem tudom elhinni. Letelt. Három kurva év. Épp a tizennegyedik születésnapomon csuktak le. Tárt karokkal vártak, mikor bebuktam. Jó, nem tagadom, volt pár dolog a számlámon. Nyolc rablás, huszonhat kocsifeltörés, egy súlyos testi sértés. Azon hasaltam el. Hülye voltam. Felvett a kamera. Fényes nappal csavartam le azt a prosztót egy sokkolóval. Elborult az agyam, majdnem felültettem a felhőre. Az én húgomat senki ne fogdossa a szemem láttára. Két nap múlva lekapcsoltak a jagellók. Épp atom kokszon voltam, kristályt is toltunk Renátóval. Azt sem tudtam, mi történik, mikor nekem estek a gumibottal.
Nyílik az ajtó, felpattanok. Kísérnek az irodába, kérik a nevemet. Az nem név, hogy Macska, mondja egy hullafejű nő. Molnár Erik, felelem neki, mire kezembe nyomja a lóvét, nyolcezer-kétszáz forint, nesze neked, hülyegyerek, boldoguljál. Mellé teszi a szabadulópapírt. Megyek a kijárat felé, mögöttem lihegve fújtat a szájkosaras roti, a smasszer alig tudja féken tartani. Sípol az ajtó, nyílik, kilépek a szabadba, tűz a nap, hunyorgok, már senki nem követ, egyedül vagyok, néhány lépés még, és vége. Hallom kintről a zenét, a kedvenc számom üvölt. Gyere-gyere, mulass velünk, énekeljél velünk együtt, bulizzuk át az egész éjszakát! Jönnek a csajok, jönnek sorban, Bacardi, szóda, whiskey, cola, gyere-gyere, bulizzál velünk, sánáná-dilo meloo... Kihúzom magam, beszívom a friss levegőt, nyár van, igen, nyár, és én nem nézek hátra, nem akarok hátranézni, párszor ugyan befalcoltam alkarra, de túléltem, egyben vagyok, nem basztak meg, nem vertek agyon. Nyílik a főkapu, meglátom Renátót, a piros Lada tetején táncol, kiabálja a dalt, egyik kezében Jäger, a másikban pezsgő, anyám a nyakamba borul, sír, én is sírok. A húgom kezében pici baba, azzal együtt ölel át, úgy érzem, mindjárt felrobban a szívem és szétszakad a mellkasom. Renátó leugrik elém, önti rám a pezsgőt, önti a számba, a nyakamra, és üvölt, hogy letelt, tesó, végre letelt! Bepréselődünk a piros Ladába, Renátó padlógázt nyom, kipörögnek a kerekek, a húgom fölvisít, anyám meg komótosan rágyújt, és azt mondja, na gyerekek, irány haza a Buszefre!
Besötétedett, órák óta a szobában ülünk, legalább húszan, itt a Roli, a Benji, a Timi meg a Kokszos, Renátó kölykei és a húgom férje, mindig elfelejtem a nevét, kajla nagydarab ember, alig beszél. A többieket nem ismerem, fogalmam sincs, mióta hédereznek itt. Az is lehet, hogy csak a szabadulóbuli vonzotta be őket. Rohamosan fogy a kaja, már kenyérrel tunkolják a fazék alját. Mindenki énekel, én is beszállok. Élet, élet, betyár élet, mivel vagyok adós néked, mivel vagyok adós néked én? Megadom az adósságom, belehalok, azt se bánom, belehalok, azt se bánom én. Apad a bor, az utolsó palackot osztogatjuk szét, anyám leül az asztalfőre, kidob rá egy piros nejlonzacskót, előpakol. Körömlakklemosó, permetezőflakon, két láda dohány. Nekilát a munkának. Úgy fejleszti a herbált, mintha laborban tanították volna neki. Alig hiszek a szememnek, összenézek a húgommal, de ő csak vállat von, és szoptat tovább. Egyre többen ácsorognak az asztal mellett, mint a keselyűk, úgy lesik a cuccot. Renátó közéjük lép, majd én osztom, mondja, és szétkergeti őket. Egyszerre négy cigi jár körbe, a purdék is utánanyúlnak, egyikük bele akar szippantani, de anyám lekever neki egy maflást. Renátó csinál egy hosszú staubot, hozzám lép, ünnepélyesen átnyújtja. Ez csak a tiéd! Beleszívok, azonnal bizseregni kezd a karom, lábam, és nyomást érzek a tarkómon. Nagyon fasza, mondom, de nem szívok bele újra, három éve tiszta vagyok, félek, hogy egyszerre hányom meg kulázom össze magam.
Na milyen volt, vakerálj már egy kicsit, mondja a bátyám, és kirángat a szoba közepére. Tudnád, ha látogattál volna, felelem, de azért engedek neki. Megállok a füstfelhőben, fölöttem hatalmas lyuk tátong a plafonon, feketére rohadt deszkák lógnak be rajta. Mindenki abbahagyja az éneklést, és néznek rám nagy, kíváncsi szemekkel. Már az első napon bekóstoltak, de ütöttem magamért, nem hagytam, hogy csicskát csináljanak belőlem. Gyorsan megtanulták, hogy kicsi vagyok, de veszélyes. Elismerően bólogatnak, egy purdé a levegőbe bokszol. Földi volt az egyik zárkatársam, mellém állt, ez megkönnyítette a dolgokat. Meg aztán ki is gyúrtam magam, mondom, és mutatom a bicepszemet. Anyám fölnevet. Lefogadom, még így is átférsz a spájzablakon! Kurjongat a nép, nem bánom, megint szívok egy slukkot, fejbe ver, elmesélem nekik, hogy az elején, nem sokkal azután, hogy lesitteltek, kimásztam a zárkaajtó tátikáján, úgy gyűjtöttem be a cigitartozásokat. Mikor a smasszer visszanézte a kamerán, azt mondta, életében nem látott még ilyet, és elengedte a büntetést. A purdék tapsolnak, nevetnek, egyikük átkúszik egy hokedli alatt, mutatja, hogyan kell ezt csinálni. A csajok megint dalolnak, szeress engem, boldogság, engem szeress, engem láss, mert a földön én vagyok, akit minden elhagyott! A manusok egyre tompábban néznek ki a fejükből, nekem is összeakad a nyelvem, de azért mondom tovább. Nem volt ám minden szar. Néha pingpongoztunk, adtak kirakót, még gipszet is öntöttünk. És tanultam. Jól ment a tanulás! A nevelőm azt mondta, be kellene iratkoznom szakmunkásba!
Renátó hangosan felröhög. Na tessék! Lánynevelde lett Tökölből! Bezzeg mikor én voltam ott! A szemem láttára csavartak vizes törölközőbe egy pasast, és rákötötték az áramra. Átül a kanapéra, a többiek helyet szorítanak neki. Elővesz a zsebéből egy pakkot, kicsomagolja belőle a tűt, megtölti, bal karját elszorítja egy ronggyal, és vénájába szúrja a cuccot. Eszembe jut az érzés, ahogy szétfut bennem a kristály. A legjobb drog. Jönnek az ötletek, vág az agyad, nincs lehetetlen. Órákig pörögsz, nem tudsz aludni, de nem is akarsz. Persze ha túltolod, teljes para. Totális beborulás. Nem bánom, hogy a sitt lehozott róla. Egy ideig hiányzott, de az utóbbi két évben már nem. Most viszont, ahogy nézem a tűt, úgy megkívánom a tripet, mintha egy pucér ribi táncolna előttem. Odalépek a bátyámhoz, de nem kínál meg, azt mondja, nincs nála több. Felpattan, körbejár, bedobja, hogy tegnap kapott egy fülest, tud egy nagyon jó balhét, kint a város szélén, a piac mögött lakik egy vén fószer egyedül. Tele van kerti gépekkel. Fűnyíró, lombfúvó, permetező. Pakoljuk ki. Megrángatja Rolit, aztán Benjit, na mi lesz, benne vagytok, kérdezi. Egyre erőszakosabban lökdösi a fazonokat. A húgom mellém somfordál, a fülembe súg. Jobb, ha vele mész. Egy vasunk sincs, újítani kéne valahonnan. Renátó a hűtőből is eladja az ételt, mikor kristályhoz akar jutni. És ha nem jön össze, tör-zúz. Vagy engem ver, vagy anyát. Az asszonya lelépett, senki se tudja, hol van. Itt hagyta rá a lurkókat. Azóta teljesen bekattant.
Már csak a diófa és a magaságyások közötti rövid szakasz van hátra, legfeljebb tíz perc, és végez. Nem bánja, fáj a válla, megrándult, mikor beindította a fűnyírót. Leállítja a motort, leakasztja a fűgyűjtő kosarat, a kerítéshez sétál vele, kiborítja a komposztra. Közben a veteményest nézi. Paprika, paradicsom, uborka, répa, petrezselyem. Minden szépen érik, alig győzi szedni. Több terem, mint amennyit egymaga meg tud enni, de pont annyi palántát ültet minden évben, mint korábban Ica. Ez nem csak egy kert. Ez Ica hagyatéka. Csak ne lenne olyan nehéz egyedül rendben tartani.
Nyitja a hátsó épület ajtaját, betolja a fűnyírót, kellemetlen szagot érez. Benéz a polcok alá, arrébb tolja a rotációs kapát, csupasz bokáját beveri a kompresszorba. Feljajdul, de nem káromkodik. Sosem káromkodik. Az Úr nevét ne vedd hiába a szádra! Lehajol, a fölhasadt bőr alól kiserken a vér. Letörli az ujjával. Meglát egy döglött patkányt a lombfúvó tövében. Nem érti, hogy kerülhetett oda. Nincs szétcincálva, ő meg nem szórt ki mérget. Lapátra teszi, kiviszi a komposzt mellé, ás egy gödröt, beletemeti. Erről eszébe jut, hogy a temetőbe is ki kéne nézni, de rögtön elszégyelli magát. Hogy a tetemre hulló rögökről is a felesége jut eszébe. Bocsásd meg a mi vétkeinket! Megingatja a fejét. Visszamegy a hátsó épületbe, kinyitja a polcok fölötti kisablakot, reggelre hátha kiszellőzik ez a rémes szag. Kulcsra zárja az ajtót, még egyszer végignéz a kerten, tekintete elidőzik a lila csíkos égbolton. Alkonyodik. A legszebb napszak. Ő mégsem érez mást, csak az ürességet.
Hideget eszik vacsorára. Nem éhes, megszokásból terít, hatfős asztalhoz egymagának. Lassan szeli föl a paradicsomot, unottan harapja a kenyeret, már az ízek sem érdeklik. Hallgatja a falióra kattogását. Nem pakol el maga után, reggel majd eszik ugyanerről a tányérról. Keresi a telefonját, de sehol nem találja. Mindig máshová teszi le, és aztán órákba telik, mire újra rábukkan. Zuhanyozik, fogat mos. Ahogy kiköpi az öblítővizet, rátör a köhögés. Percekig tart, könnybe lábad tőle a szeme. Hiába szedi a gyógyszereit, és spriccel a torkába napi háromszor hörgőtágítót, egyre többször tör rá a légszomj, és már két óra kerti munka után ólmos fáradtságot érez a tagjaiban.
Arcot mos, pizsamát vesz. Pizsamában szeret dolgozni, az asztala ott van a hálószoba sarkában, ha végez, szó szerint csak beesik az ágyba. Bekapcsolja a számítógépet, megnyitja a levelezését, a kisebbik lánya írt megint. Inkább írna ritkábban, és jönne többet. De hát retteg attól, hogy hazahozza neki a ragályt.
Drága Apa, remélem, jól vagy, borzasztóak a hírek, már nem is szeretem hallgatni őket. Heti tizenhatezer fertőzött az országban, egész Európát aszály sújtja, atomerőművet bombáznak a szomszédunkban. Néha úgy érzem, minden darabjaira hullik. De azért még tudok örülni a kis dolgoknak. Képzeld, ismét csatlakozott egy új család a gyülekezethez. Pár hete költöztek a faluba. Meghívtam őket az augusztus végi imaestre. Szerinted reális, hogy négyórásra hirdettem meg, vagy vegyem rövidebbre? Benedek tegnap hívott, hogy ősszel hazajön a családdal, már a repülőjegyet is kinézte, de hát tudod, milyen. Folyton ezt ígéri, aztán évekig nem látjuk. Sáráról van valami híred? Múlt héten kétszer is kerestem, de nem hívott vissza. Gondolom, nyakig ül a pelenkákban, felvenni sincs ideje a telefont. Hogy haladsz a könyvvel? Megjelenik a Szent István Könyvhétre? Puszillak, Anna.
Örül a lánya sorainak, de nincs kedve válaszolni. Az igazságot úgysem írhatja meg. Hogyan is terhelhetné meg vele a három gyerek közül éppen azt, aki a legnehezebb utat választotta? Hogyan is mondhatná el neki, hogy reggelente órákba telik, míg kikecmereg az ágyból, hogy nem látja értelmét a napjainak, és néha úgy érzi, legjobb lenne, ha ez a vírus rést ütne az oltásain, és átsegítené oda, ahol eltűnik minden távolság ember és Isten között.
Megnyitja a kéziratot. A bölcsesség kezdete néven mentette el, bár még nem biztos benne, hogy ez lesz a végleges cím. Röviddel a nyugalmazása után kereste meg a Kálvin Kiadó egyik szerkesztője azzal, hogy volna-e kedve kötetbe rendezni a Példabeszédekről szóló igehirdetéseit, mert ő mindegyiket hallotta a templomban, és lenyűgözőnek találta. Először megörült a felkérésnek, de ahogy elkezdett dolgozni az anyagon, rájött, hogy az írott szöveg sosem lesz képes visszaadni az egykori igeesemény titkát, és ettől elkedvetlenedett. Hónapokig nem foglalkozott a szöveggel, aztán Anna unszolására mégis elővette, de nagyon lassan haladt a munkával.
A dokumentum végére görget, próbálja felvenni a fonalat. Miért az Úr ismerete, szeretete és tisztelete a bölcsesség kezdete? Mert csak azáltal kerülhetünk harmóniába a teremtett renddel, és élhetünk a törvényszerűségei szerint, ha személyes közösségünk lesz azzal, aki mindezt tervezte. Mert mindez a rendezettség nem kézenfekvő. A szívünk sem világos és tiszta már. Sem a bennünk lévő, sem a körülöttünk lévő világ nem tükrözi magától értetődően az isteni szándékot. Egyetlen út vezet csak a bölcsességhez, a jó élethez: Isten megismerése, az Úr félelme. Hiába hiszi mindezt, azzal képtelen megbarátkozni, hogy Istenen kívül mindenki eltűnt az életéből, akit igazán szeretett. Három gyereket nevelt föl, két gyülekezetet épített a semmiből, évekig szolgált a börtönmisszióban, most még sincs rá szüksége senkinek. Éjfélig szerkeszti a szöveget, néhol húz belőle, másutt hozzáír. S mikor a sorok már összeolvadnak a szeme előtt, lehajtja a laptopot, és bedől az ágyba.
Leállunk az utca végén, a fák alá. Mindhárman kipattanunk a verdából, Renátó fojtott hangon magyaráz. Roli, te itt maradsz, gyertyázol nekünk, ha andriskát látsz. Macska, te bemászol, csekkolod a terepet, ha minden kóser, jövök utánad. Nálad van a ceig? Mutatom a fogót, a zseblámpát meg a csurit. Melyik ház az, kérdezem, és a koromfekete hátsó kertek felé nézek. Mindjárt mutatom, gyere. Fölkapjuk a maszkot, én kesztyűt is veszek, az kéne még, hogy mindent összezongorázzak, és megint lecsukjanak. Lopakodunk a térdig érő gazban, hol kavicsra, hol fűre taposok. Egy drótkerítésnél Renátó megáll. Int, hogy ez az, ugorjak át. Nagy halom gazra huppanok. Megállok egy kövér fa takarásában. Az utcalámpa megvilágítja a házat, de a hátsó épület árnyékban van. Haladok tovább a fal tövében. A fejem fölött egy kicsi ablak tárva-nyitva. Fölugrok, de nem látom, mi van bent. Megkapaszkodom a párkányban, fölhúzom magam. Előbb a jobb kezem dugom át, aztán a fejem. Kifordítom a vállam, kicsit szoros a szitu, de törzsből fordulok még egyet, és átslisszanok a lyukon. Megnyekken alattam egy polc. Leugrom róla. Fölkapcsolom a zseblámpát, pásztázom a terepet. Úgy tűnik, jó helyen járok, ennyi szerszámot életemben nem láttam még ilyen kis helyre bezsúfolva. Előveszem a fogót, amilyen halkan csak lehet, fölfeszítem az ajtót, futok vissza a kerítéshez. Intek a tesómnak, hogy jöhet, megtaláltam a cuccot. Bepakolok pár fúrót és csiszolót a szütyőbe, de Renátó oldalba bök, és egy nagy gépre mutat. Ezzel kezdjük, legalább száz rongyot ér. Emelné, de az épphogy csak megmoccan. Fogom én is, rohadt nehéz, bevág a markomba. Mire kihurcoljuk a kerítéshez, úgy érzem, leszakad a karom. Ötször is meg kell vele állnunk a verdáig. Elsüllyesztjük a csomagtartóban, aztán húzunk vissza, háromszor fordulunk, mire minden megvan.
Az égről eltűnnek a felhők, úgy világít a hold, mintha nappal lenne. Lépjünk, tesó, megcsináltuk a balhét, király vagy, mondom, de ő rágyújt, pofán csap a herbál csípős szaga. Nem értem, miért kell ez most, pucolnánk inkább a sunyiba. Fél órát pakoltunk, és egy lámpa se gyulladt fel, magyarázza a tesóm. Nézzük meg, mi van a házban! Semmi kedvem kockáztatni, nyitom a kocsiajtót. Ma szabadultam, mondom, faszom akar megint ülni, de a bátyám nyakamba önti, hogy három évig egyedül tartotta el a családot, purdékat kell etetnie, nem fog kihagyni egy ilyen bulit csak azért, mert én majrézom. Nekivág a kertek aljának, és bár nem akarok, futok utána, mit tehetnék, ő a főnök, mióta apa hazavágta magát a sitten. Tíz se voltam, mikor eltemettük, aztán meg valahogy léhez kellett jutnunk. És Renátónak mindig nagy érzéke volt hozzá, hogyan csináljuk. Most is úgy jut át a kerítésen, mintha fotocellás ajtó volna. A ház bejáratánál bevár, mutatja, hogy törjem fel. Sima cilinderzár, ráfogok, letöröm, nyitom az ajtót. Fölpattintom a zseblámpát.
A bátyám nekiugrik a fiókoknak. Mindet kihúzza, kipakolja, de csak papírok és egy halom értéktelen szar hullik ki belőlük. Nyílik egy ajtó a szoba végében, mindketten lefagyunk. Kattan a kapcsoló, hirtelen éktelen világos lesz. Ősz hajú fószer áll előttünk csíkos pizsamában. Segíthetek valamiben, kérdezi. Renátó elröhögi magát, odalép hozzá, előrántja a viperát, és rávág a vállára. Az öreg megroggyan, térdre esik. Hol a lóvé, kérdezi a bátyám. A manus fölnéz, és azt mondja, abban a kis ládában, ott a konyhapulton. Renátó kiborítja a dobozt, nyitja a brifkót, négy rongy van benne, zsebre teszi egy aranylánccal és két karikagyűrűvel együtt. Ennyi az egész, kérdezi, és megint az öreghez lép. Úgy hasba rúgja, hogy az nyomban összegörnyed. Nem tartok itthon pénzt, de bármit elvihetnek, nyögi a pasas. Renátó fut egy kört a házban, sasolja a polcokat, de csak könyvek és fényképek vannak mindenütt. Hol a mobilod? A pali fölnéz, olyan kedvesen mosolyog ránk, mintha a barátai lennénk. Nem tudom, hova tettem, már tegnap este sem találtam, feleli halkan. Renátó megint rávág a viperával, most a fejére. Köpjed ki, bazdmeg, hol van, ne nézzél engem hülyének, kiáltja, és ész nélkül csalavázza az öreget, miközben az fuldokolva mondja, hogy talán a hálóban.
Átfutok a másik szobába, de a teló sehol, se az ágyon, se a kisszekrényen, se az asztalon. A laptop viszont jól néz ki, fölkapom, visszamegyek. Ezt nézd, tesó, mit találtam, gyere, lépjünk, de Renátó rám se bagózik, totál bekattant. Hagyd már azt a szerencsétlent, mondom neki, és meglököm, mire ő visszakézből oldalba vág, és előkap a zsebéből egy pisztolyt. Ráfogja a manusra. Ne nézzél engem hülyének, mert szétloccsantom a fejed! Utoljára kérdezem, hol a telefon? Ha ez a barom lelövi, mindketten fekvőnyolcast kapunk, fut át az agyamon, és a bátyám háta mögé ugrok. Bal karral elszorítom a nyakát, jobb kézzel kicsavarom a csuklóját. A jézuska eldördül. Kész. Bebuktunk. Nézem az öreget, de nem ő vérzik, hanem a tesóm. Ömlik a vér a hasa közepéből. Odakapja a tenyerét. Bazdmeg, Macska, ez nagyon fáj, mondja, és letépi a maszkját. Fehér az arca, kapkodva veszi a levegőt.
Az öreg odébb húzódik, föl akar állni, de nem tud. El kell állítanunk a vérzést, mondja. Hozzon törölközőket, ott a fürdő. Futok, amerre mutatja, a mosdó mellől lekapok két fehér törölközőt, szaladok vissza. Szorítsa a sebre. Renátó mellé térdelek, ölembe veszem a fejét, hasára szorítom a törölközőket, de olyan gyorsan pirosra áznak, hogy már csak a kesztyűs tenyerem tartja vissza a vért. Elfog a hányinger. Mindenem remeg. Renátó mereven néz rám. Felakad a szeme. Mentőt kell hívni, nyögi az öreg, belekapaszkodik a fotelba, és fölhúzza magát. A kurva életbe tettem már ezt a rohadt telefont, kiabálja. Leveszem a maszkot, magamhoz szorítom a bátyámat, csak meg ne halj itt nekem, te hülye, ismételgetem neki, miközben az öreg föl-alá biceg a szobában. Egy pillanatra eltűnik, majd kezében a mobillal jön vissza. Remény utca 104., mondja, aztán leteszi, és mellém térdel. Három perc múlva itt a mentő. Csak addig kell kibírni. Megpofozza Renátót. Hall engem, fiatalember? Csak három percig kell kibírni! Renátó kinyitja a szemét, de aztán megint becsukja. A manus rám néz. Ne félj, fiam, túléli. De te menj innen, mert ha kiér a mentő, már semmit nem tehetek érted.
Párnát tesz a bátyám feje alá, kezemet elhúzza a sebről, és odaszorít egy friss törölközőt. A fejével biccent, hogy induljak már. És ahogy a távolból meghallom a szirénákat, mintha villám csapna belém, fölpattanok, átfutok a szobán, kiugrom az ablakon, szaladok a kert végébe, megmászom a kerítést, és vágtatok, amilyen gyorsan csak tudok, a hajnali égbolt felé.
Hónapokig nem merek hazamenni. Karácsony előtt egy héttel bereccsenek, érzem, hogy képtelen vagyok még egy ünnepet a családom nélkül végigcsinálni. Szenteste besurranok a telepre. Anyám csak annyit mond, a purdékat elvitte a Gyivi, és sír. A húgom a nyakamba borul. Elmesélnek mindent. Renátót a kórházból egyenesen az előzetesbe vitték, kilenc évet kapott, már Tökölön van. Egyszer látogatták, a hasa rendbe jött, mázlija volt, ha pár centivel fentebb megy a golyó, akkor ásó-kapa-nagyharang. Azt mondta, Rolit muszáj volt betenni a levesbe, de rólam hallgatott, mint a sír. Cserébe kéri, szerezzem vissza a gyerekeit, és tartsam el őket, míg ő bent van. Nem akarja, hogy úgy járjanak, mint mi. Azt is üzeni még, hogy a pizsamás fószer nagy arc, pofonokkal tartotta ébren, míg kiért a mentő, és közben azt magyarázta, hogy a másik fiúról hallgatni fog. Úgy kamuzott a bíró előtt, mint a vízfolyás, pedig mint kiderült, lelkész.
Hetekig építkezéseken gályázom, árkot ások, sódert tolok taligával, igyekszem minél kevesebb időt tölteni a telepen, nehogy behúzzon a kártyázás meg a random balhék. Valahogy ki kell hoznom a purdékat, bár semmi kedvem a frankózáshoz. Mindennap eszembe jut, hogy vissza kéne mennem a pizsamás fószer házába. Nem tudom, miért, minek. Egyszerűen csak eszembe jut. Mintha valaki folyton emlékeztetne rá.
A tavasz első napján becsöngetek a kapuján. Kicsoszog elém. Egy ideig csak bámul, aztán felderül az arca. Behív, leültet egy fotelba, egyfolytában beszél. Talán mert én nem tudok megszólalni. Elmondja, hogy nagy a kertje, háromezer négyzetméter, a felesége imádta gondozni, de már nem él, neki meg fájnak az ízületei, köhög is, van ez a tüdőmegnagyobbodása, amire mindenféle gyógyszert kell szednie. Ha van kedvem, segíthetnék neki, akad munka bőven, napi három órát is elkér az udvar. Fizetne érte óránként ezerötszáz forintot, számoljam ki bátran, mennyi összejöhet így havonta. De én ezt képtelen vagyok fejben kiszámolni. A szorzás még papíron sem ment soha. Korog a gyomrom, szédülök. Hol a pasast nézem, hol a mintás szőnyeget, amin még mindig látszik a folt. És bólogatok.
Vissza a tetejére