A páciens
(antikrimivázlat)Nem mifelénk történt az eset, mifelénk ilyen dolgok nem történnek. Helyezzük a sztorit például a szabad Amerikába. Mondom, például.
K. B. kis túlzással a léhaság megtestesítője volt. Huszonharmadik évét nemrég töltötte be, naphosszat otthon lebzselt, csak éjszakára jött meg a kedve, mint a bagolynak: olyankor megindult zülleni, bárokba, diszkókba. Anyján élősködött, aki elvált asszony volt, egyedül nevelte nagyra és tündöklőre mákvirágját. Egyetemre hiába küldte, állást hiába szerzett neki, K. B.-nek sem a tanuláshoz, sem a munkához nem fűlött a foga. Mint a mesebeli lusta fiú, csakhogy ő nem volt mesebeli, így esetében a javulás, észhez térés esélyei is igen minimálisnak tűntek. Ráadásul nem is a lustaság volt a legfőbb hibája, hanem mint már említettem, a léhaság. Nevezzük gonoszságnak?
Megkeserítette anyja életét. Ellopta a gondosan kuporgatott konyhapénzt, éjszakánként be-beállított egy-egy ittasan kacarászó lánnyal, hangos, szennyes orgiát csapva, hogy másnap K.-né összeszorított szájjal tuszkolja ki a még mindig szédült hölgyet. Amire az üvegek összeszedésére került a sor, B. is felébredt, szülője igyekezetén hangosan röhögve. Dehogy szerette ezeket a lányokat! A szerelem ismeretlen érzés volt számára, egyszerűen elvette, amit adtak.
Nem volt tekintettel senkire, sokat zabált, képes volt az utolsó falatokat is elenni anyja elől, néha bent felejtette magát a kamrában, egymás után két-három befőttes üveget is kiürítve. K.-né nem tehetett semmit, nem bírt vele. Nem tudta, hol rontotta el, mikor csúszott ki kezei közül a gyeplő. Csak azt tudta, hogy ennyi rosszaságot egy helyen még nem tapasztalt. Néha már félt is a fiától, olyankor, amikor abból az öncélú gonoszság csírái bújtak ki. Amikor elkapta a farkánál fogva a macskát, s a feje fölött megforgatta, szegény pára visításán éktelenül kacagva. Amikor kitépdeste a papagáj tollait, hogy aztán csupasz testét lefesse kék olajfestékkel.
K. B. az anyját nem bántotta, legalábbis fizikailag. Verbálisan már annál inkább. Kuss legyen neked!, hangzott el néha, az anya pedig hallgatott, nem húzott ujjat a fiával. Néhány alkalommal – amikor jó hangulatúnak látta – megpróbált a lelkére beszélni, arra kérve, hogy legyen emberszeretőbb és kedvesebb, de olyan hangú elutasításban volt része, hogy végül letett az efféle kísérletekről. Micsoda szörnyeteget hoztam a világra!, gondolta olykor könnyes szemmel.
K. B. megpróbált élősködni, akin lehetett. Akin nem tudott, azt meggyűlölte. Azt is, aki valamiben megpróbálta megakadályozni, vagy egyszerűen csak megszólta galád viselkedése miatt. Mint például a szomszédot is. Anyja azóta is szégyell szembenézni vele, de lassan már az egész kisváros előtt röstelli a fiát, és vele együtt magát is. A szomszéd, merő jóindulatból, arra gondolva, hogy egy kis férfiúi szigor kell a fiúnak, egy alkalommal rápirított, miért nem dolgozik, miért csak cselleng föl-alá. B. másnap megfogta a kutyáját, bakancsos lábával istentelenül megrugdosta, majd az ekképp megnyomorított állatot beszorította két kerítésléc közé, hátulról nekiállt, s bicskájával előrenyúlva kezdte a bőrét a fejéről lefejteni, míg a kínoktól megvadult, fájdalmában vonító állat kitépte magát a lécek szorításából, s elrugaszkodott, ekképp elevenen megnyúzva magát, lévén, hogy B. az általa felmetszett bőrrészt keményen markolta... És mindeközben dühtől eltorzult arccal fogadkozott, hogy a gazdája is így járhat, ha nem a maga dolgával törődik.
Az emberek lassan azt kezdték mondogatni, hogy ilyen elvetemült, öncélú gonoszsággal még nem találkoztak, s hogy ez biztosan betegség. Gonoszságbetegség. Első számú szimptómája: gonoszság a gonoszságért. Talán gyógyítani kellene. Jobban tenné, ha pszichiáterhez vinné a fiát, kezdték biztatgatni az emberek K.-nét, van a városban egy kitűnő szakember, voltak már aggasztó állapotú páciensei, talán vele is elbánik. Addig mondogatták, biztatgatták, hogy az anya lassan hajlani kezdett a szóra, nem maradt más hátra, mint fiát is meggyőzni. Mert hogy először hallani sem akart róla, az természetes. Anyja ígért fűt-fát neki, csalogatta, nógatta, de ő nem akart kötélnek állni. Mit gondolnak, kiterítkezem én egy idegen előtt? Hogy jön ő ahhoz, hogy az én dolgaim közt akarjon vájkálni? S különben is!
Már úgy látszott, dugába dől a terv, B. makacsságát nem lehet megtörni, amikor felröppent a hír, hogy új pszichiáter érkezett a városba, egy egyetemről frissen kikerült fiatal hölgy, aki megszállottja a munkájának. Ráadásul szép is. Hm, egy hölgy, aki még szép is, habár pszichiáter?, morfondírozott magában K. B., így már kissé másként fest a dolog; nézzük csak meg közelebbről, úgyis anyám fizeti a konzultációt, ha nem tetszik, egyszerűen otthagyom, s eljövök.
De bizony tetszett neki! Szép volt, nőies, puha, gömbölyű, ugyanakkor magabiztos. B. ilyen nővel még nem találkozott. Egészen összezavarodott. Már a mosolyától is, hát még amikor kérdezni kezdett! De összeszedte magát, válaszolgatott, közben meredten nézte. Mint akit megbabonáztak. Csak őt látta. A nőt, nem a pszichiátert. Nem érdekelte, hogy az csak a munkáját végzi. Beleszeretett. Meglepetésére. Először nem tudta, mit kezdjen ezzel a különös érzéssel. Elhessegetni nem bírta, mert úgy igazából nem is akarta, de akkor mi legyen vele? Mire jó? A pszichiáter természetesen látta, milyen változás megy végbe páciensében, és úgy vélte, nyert ügye van. A szerelem hatására biztosan megnyílik előtte. Számára csak ez volt fontos. Beszéltette, arra kérte, mondjon el mindent, amit gondol. K. B. hadovázott, locsogott. Nem, most a gonosz gondolataidról beszélj. Ez körülbelül az ötödik konzultáció alkalmával történt. A fiú értetlenül nézett vissza rá. Milyen gonosz gondolatokról? A pszichiáter ekkor felemlegetett néhány olyan esetet, amit az anya mesélt el neki. Hogy azok mennyi gonoszságot mutatnak. B. erre azt válaszolta, a francot, ő csak elveszi, ami jár neki. A pszichiáter kipirult, lázba jött, úgy érezte, élete legérdekesebb esete ez. Egy gonosz, aki nincs gonoszsága tudatában. Ha tényleg nincs... Akkor mondd el, hogy mit gondolsz, amikor úgy érzed, közted és a világ között ellentét van – fogalmazta újra kérését a pszichiáter, ezúttal némiképp szakmaiatlanul. Aha, így már világosabb, mosolyodott el B. A szerelem igyekezete megszépítette egyébként torz mosolyát. Az a világ például az anyám... ha nem akar pénzt adni. De én egyszerűen elszedem tőle, hehe!, villant meg a szeme keményen, a pszichiáter pedig összerezzent. Ma is azt fogom tenni! Vagy a csapos, folytatta hevesen B., amikor nem akar kiszolgálni hitelben. Egyszer belenyomtam a fejét a söröskancsóba... Ha tudnád (a pszichiáter javaslatára tegeződtek, úgymond, a nagyobb bizalom és közvetlenség jegyében), milyen mulatságos volt, ahogy csöpögött le a hajáról a hab, s összekeveredett az orra vérével... A pszichiáter ekkor leintette, hogy rendben, elég lesz, s kikísérte a rendelőből. Még véletlenül se mondta, hogy többé ne tégy ilyeneket. Tudta, úgysem hallgatná meg. És nem is az a legfontosabb.
De B. másnap is elment hozzá, és harmadnap is. Csak az a fontos, hogy őszinte légy hozzám, mondogatta a pszichiáter, de B. nem figyelt, el volt foglalva a szerelmével, annak palástolásával, illetve kifejezésével, mikor melyikkel. A pszichiáter titokban mulatott rajta. Nem, arról szó sem volt, hogy ő is megszerette volna B.-t. Mindössze egy érdekes szörnyetegnek tartotta, akit megszelídíteni kihívás volt számára. Miközben vele foglalkozott, máris az eset sommájaként megírandó tanulmányára gondolt, mely tanulmány szakmai hírnevet, előrelépést fog jelenteni számára. Mindent meg akart tudni róla. Már a napi programját is kikérdezte. Mit miért csinál. Ma anyám szilvás gombócra hívta a rokonainkat, de én érkezésük előtt felfalom az egészet, mondta B. átszellemült mosollyal. A pszichiáter szinte nem tudta eldönteni, komolyan gondolja-e. És miért falod fel? Csak. Utálom őket. Minek jönnek hozzánk?! A pszichiáter úgy érezte, ez már neki is sok. Vajon még a szerelemben is gonosz?, kérdezte magától, és érezte, ennek mindenképp utána kell járnia. Szakmai kihívás megtudni. A gonoszság szerelmi megnyilatkozása...
Attól a naptól kezdve kezdte közelebb engedni magához B.-t. Beszélgetéseik csapongóvá váltak, egyre gyakrabban érintették a te meg én fogalomkörbe tartozó dolgokat, szót szó, mosolyt mosoly követett, aztán K. B. megfogta a pszichiáter kezét, az hagyta, aztán megcsókolta, annak ez ellen se volt kifogása, aztán ráfektette az asztalra, és magáévá tette, követelőzően és vadul, mondhatni erőszakosan. Utána pedig boldogan (szerelmesen?) nézett rá. Mint aki mindent jónak, rendjén valónak vél. Mint aki élete egyik legboldogabb pillanatát élte át. Mint aki meg van győződve róla, hogy ezzel a másik is így van. A pszichiáter nehezen szedte össze magát, az, hogy kicsúszott a keze közül a dolgok irányítása, szakmailag is megviselte. Arra gondolt, ezzel a kísérlettel talán túl messze ment. Ráadásul még mindig nem tudta eldönteni, gonoszság volt-e, amit B., ez a vadember tett vele. Persze szerelemnek is furcsa egy kicsit...
És kiderült, rosszul becsülte föl páciensét, illetve rosszul tervezett. B. ugyanis folytatást kívánt, egész teste-lelke követelte a számára új érzés kiteljesítését. A pszichiáter azonban irtózott és undorodott a közelségétől, a lehelete szagától (a gonosz embereknek a lehelete is más?), és kerek perec megtagadta a velevaló újbóli egyesülést. Szerelmes gonosza elképedve kérdezte meg, miért. A pszichiáternek nem volt mit tennie, be kellett vallania őszintén (gonoszul?), hogy az csak egy kísérlet volt. Hogy lássa, hogyan viselkedik olyankor… De immár megtudott mindent… B. szeme összeszűkült, keze ökölbe szorult: kísérlet? Velem?
Vicceltem, visszakozott ijedten a pszichiáter, átkozva hanyagságát, hogy nem szereltetett pánikgombot irodájába, s miközben másodszor is odaadta magát K. B.-nek, magában megállapította, hogy kísérlete végeredményben sikeres, a gonoszak valóban gonoszak a szerelemben is. Az elsőnél is durvább aktus után mosolyt és kellemet erőltetve magára, receptet írt, majd hosszasan magyarázta a gyógyszerek jótékony hatását, szedésük módját, a túladagolás veszélyeire is felhíva a figyelmet, kellő szakmai komolysággal.
Két nap múlva K. B. váratlanul elhunyt.
Anyja először megkönnyebbült, majd, a fájdalmas temetés után, a halottkém jelentését indulatosan szemétbe vágva nekiállt nyomozni, mert az már mégsem lehet, hogy drágalátos fiacskáját csak úgy elteszik láb alól…
Vissza a tetejére