A Hold csendes színpadán
Az árvaházról álmodott. Ébredés után néhány percig még élénken élt benne az érzés, amelyet az a hely hagyott benne. Csalódott volt, hogy ilyen könnyedén lemondtak róla előző nevelőszülei, mintha megkönnyebbültek volna, hogy megszabadultak tőle. Valaki másra számítottak.
Új családjában olyan volt, mint egy későn született gyerek, akinek volt már egy huszonkét éves fivére. Ő fiatalabb volt tíz évvel, és csak legyintettek, hogy ne aggódjon, fut az idő, hamarosan utoléri. Egy korosztálynyi különbség nem számított. Ha ünnepekkor haza is látogatott az idősebb fiú, csak mosolygott apja kedvtelésén, hogy ugyan miért fogadott a családba egy idegent. Egy gonddal több. De az apja ezt másként látta, úgy gondolta, hogy nem egy kölyökkutyát nevel kedvtelésből, hanem találkozott egy értelmes gyerekkel, akiből tehetséges embert faraghat. Erről próbálta meggyőzni a fiát.
Fogadd el, hogy az öcséd lesz! Úgy érzem, közénk való, és nem akarom erővel nevelni, hagyom inkább úgy fejlődni, hogy a javára váljon. Ő nevel engem, a puszta jelenlétével emlékeztet arra, hogy itt még mindig én vagyok a családfő, ne adjam alább, fontos kérdésekben nekem kell döntenem. Sosem merne vitázni, de a tekintete szúrós, még ha nem is tenne szemrehányást, én sokszor ránézek, éppen azért, mert az arcvonásai nem tudnak hazudni. Férfias igazságérzet csorog az ereiben. Jó érzés olyan családtagok között élni, akiknek éles az elméjük, és megbízhatsz bennük.
A fia bólogatott, és megígérte, hogy tiszteletben tartja apja elhatározását, ha már az öccse egy ilyen okostojás.
Ahogy múltak a hónapok, az új fiú egyre magabiztosabban ült az asztalnál. Anélkül, hogy bármibe beleszólt volna, máris joggal érezhette, hogy felzárkózik a fivére mellé, aki már egyáltalán nem viselkedett vele ellenségesen.
A családfőt mindenki apának szólította, még a fogadott fia is. Neki eleinte furcsa volt, hogy így szólítsa, aztán egy nap a nevelőapja odahívta a szobájába, és valóban komolyra fordította a szót. Lassan, tagoltan azt mondta neki, drága gyermekem, nekem mindegy, hogyan szólítasz, csak szólíts valahogy. Nem a tisztelet mértékéről van szó, hanem arról, hogy fontos kérdésekben dönteni kell. Én fiamnak foglak szólítani ezután, és sem szóban, sem tettben nem teszek különbséget köztetek. Nálunk nem leszel sem mostoha, sem lelenc. Mivel már örökbe fogadtalak, attól sem kell tartanod, hogy visszakerülsz az árvaházba. Nem próbaidőre vagy nálunk, hanem örökre. Ezt biztosan érzékelted, nem is beszélünk erről többet, de egyszer mindent ki kell mondani hangosan. Ennek a családnak tartása van, nem is lehet bárki a tagja. Ha még vannak nyitott kérdések benned, ha félsz valamitől, akkor most ki vele! Gyerünk, a te szavad akarom hallani!
A fiú tiszta tekintettel nézett nevelőapja szemébe, és egyszerűen kimondta, hogy „apám”. A mostohaanyját már régen az anyjának szólította, olyan rövid idő alatt olyan közel kerültek egymáshoz, mintha régtől fogva családtagok lennének. A fiú egyszer megjegyezte, hogy egyébként is a nagynénjére hasonlít, akit nagyon szeretett, de sajnos elhunyt. A nő ezt olyan őszinte vallomásnak vette, hogy önkéntelenül is elmosolyodott. Akkor szeress úgy, ahogyan őt szeretted!
Lassan leküzdötte a kamaszkor szorongásait, félelmeit. Úgy érezte, nem véletlenül választották éppen őt annyi gyerek közül. Talán már járt ebben a házban, talán valamelyik távoli álmában vagy valamelyik olvasmányában, ahol ugyanilyenek voltak a bútorok is. Még nem jött rá a rejtély nyitjára, csak megérzései voltak, de lassan felderítette a sötét zugokat is, nyomokat keresett. Mintha egy terv része lenne. A szobája a személyes birodalma volt, az ablakkal szemközti falat óarany, ovális keretben egy festmény uralta: a Holdban Dávid hegedült, mellette Cicelle táncolt érzékien dekoltált, királykék bársonyruhában, ők voltak a jövő komédiásai, akik tudták, mi következik. A kétoldalt fiókos, intarziás mahagóni íróasztalon a saját könyvei és füzetei sorakoztak. A rendet mindenki tiszteletben tartotta. Jelzés nélkül sosem léptek be. Így volt ez most is, a határozott kopogásból felismerte a mostohaapját.
Holnap kimegyünk az állomásra, a délutáni vonattal érkezik a fiam, mondta baljós hangsúllyal a családfő. Baj van vele, vizsgálatokat végeztek, várjuk a diagnózist. Még az orvos sem tudja pontosan, mi lehet. Remélem, nem az esze ment el. A hónap végére ígérték az eredményeket. Erről ő maga nem tud semmit; kértem, hogy tartsák titokban előtte a lehetőségeket. Előbb én akarom tudni, aztán majd meglátjuk: örömhír lesz, vagy valami közölhetetlen végeredmény. Azért jön haza, hogy nyugodt körülmények között gyógyuljon meg. Szerintem megérted, hogy ez most rányomja a bélyegét a család hangulatára. Nagyon kell igyekeznünk, hogy ne sejtse az aggodalmunkat. Türelem kell hozzá. Koncentráljon a szerepére, amit tanul, az a legjobb neki a változáshoz; hazahívtuk, kiemeljük abból a közegből, amely megbetegítette. Mert akkor a várható sikerélményre koncentrál.
A fiú tudomásul vette, hogy mostantól bevonják a család fontos kérdéseibe, tehát számítanak rá. Természetesebbnek érezte a légkört maga körül. Nagyobb önállóságot kapott, lekötötték a figyelmét az olvasmányai, és az iskolában sem akart lemaradni a többiektől. Sok mindent pótolnia kellett. Már saját maga rakosgatott át mindent a szobájában, ahogy neki megfelelt. Elégedetten nézegette a polcain az eredményt.
Mégsem lett önző, csodálta mások tudását és tehetségét. A bátyja született művész volt. Naponta talált ki valami újat, kísérletezett, amivel rendre meglepte őket. A hosszú ebédlőasztalt végigrakta üvegfigurákkal, pontosabban mindenféle apró tárggyal, ami átlátszó volt és üvegből készült. Az angyal állt az élen, aztán apró festett állatfigurák és csészék következtek. Ők voltak a szereplők. Az öccse elégedetten nézte a néma színielőadást az abrosz fölött. A szülei aggódva figyelték a véget nem érő alakoskodást, és nem voltak hajlandók részt venni benne.
A vacsoránál letették sorban az evőeszközöket, a szalvétákat, és arra készültek, hogy magára hagyják, amikor váratlanul felemelte a hangját.
Várjatok még! Hallgassátok Shakespeare-t, ő megmondta előre!
A történet mindenki életében
Az elmúlt időt alakítja újra.
Ezt megfigyelve megjósolhatod
Körülbelül a dolgok fő irányát,
Mely még nincs is, de már csíráiban
És gyönge kezdetében zárva él.
Az apja másnap délután alaposan kioktatta a fiát.
Nem rohanhatsz szakadatlanul agytekervényeid labirintusában! Mit akartál mondani tegnap azzal az idézettel? Úgy hangzott, mint egy ómen, a te rögeszméd. Néha meg kell beszélni, miféle kísértetek vesznek körül. Rájöttem, mi a te bajod. Kisebbrendűségi komplexusod van. Tudod, mi az? Így hívják, ha valaki kevesebbre becsüli magát, mint amennyit ér.
Egy darabig csak hallgatott, bólogatott, később se nézett az apjára, csak úgy mondta maga elé, ami éppen az eszébe jutott.
Megmondom, nekem mi kell. A képesség, hogy felszabadítsam mások fantáziáját. Varázslattal szeretném megajándékozni az embereket. Bármit elváltoztatok a kedvükért. A művészet nem valami elfajzott ösztön. És ha ez bűn, akkor kárhozzam el érte. Igen, az életben túl sok a köntörfalazás, a behódolás. Azt a művészt szeretem, aki erős, merész alapszínekkel fest. Én kerülöm a pasztellt, a szürkét, a kompromisszumokat.
Hazajött szerepet tanulni, egy másik színházba pályázott, amihez be kellett magolnia a szöveget, hogy felvegyék. Egyik délután arra kérte újdonsült öccsét, hogy végszavazzon neki, kövesse a dráma dialógusait a papíron. Hamar megtanulta, hogyan segítsen a bátyjának. Türelmesen ült a másik kanapén, szemben vele, és várta, hogy eszébe jussanak a szavak, a mondatok. A cigaretta előtte volt az asztalon. Kivett egy szálat, és a szájába tette. Remegett a keze. Az első gyufa nem gyulladt meg, levált róla a foszfor, ahogy végighúzta a doboz oldalán. Amikor a másodikkal is ugyanez történt, a földre hajította. Közben önmagát javította, korrigálta saját hangsúlyait.
A fiú csak bólogatott, mintha pontosan értené. Nem tudta, mi zajlik a színházakban, miért kell egyikből a másikba menni, csak azt látta, hogy két hónap alatt, mire felkészül, talán bele is bolondul a szerepébe, miközben az egész házat a feje tetejére állítja. A szüleit folyton monológokkal állítja meg. Nem sajnálatról volt szó, hanem a lejtőn elindult sorsról.
A várakozás olyan volt, mint amikor lassú vonat érkezik, tapintható volt a feszültség közeledő zakatolása, és a türelem fogyni kezdett, amikor harsány jelmezeket szedett elő a bőröndjéből, és azokban járkált a kertben, miközben papírlapokról fennhangon olvasta a szerepét. Teátrális hanghordozásától visszhangzott a környék. Az utcáról a cédrusok között be lehetett látni a kertbe, ami nem volt túl szerencsés. Volt, aki csodálta a megszállott fiatalembert, mások bolondnak nézték. Néha a szerepét játszotta az emberek fölött szárnyalva, néha pedig éppenséggel alattuk járt, és szenvedett attól, hogy nem becsülik, és inkább szánakozva figyelik aláhullását, akiből úgysem lesz semmi.
Az árnyékliliomok szegélyének hosszú sora mellett söpört végig lila bársonypalástja, olyan testtartással vonult, mint egy király. Holott csak a szellemi fölényét akarta érzékeltetni, a szerepe szerint könyvárus volt csupán, aki kocsmatöltelékekkel keveredik vitába, és folyton kigúnyolják. A fiú a verandáról figyelte a jelenetet. Ismerte a darabot, hiszen már többször is végigolvasta, és tudta, miről szól, hol tart éppen. Néha bólogatott, mert megtalálta a hangját, néha viszont megbicsaklott, és még a szövegét is eltévesztette, valahol másutt folytatta. Megállt, és tétovázva keresgélt a memóriájában, kifejezéseket ismételgetve.
Egyre világosabbá vált, hogy nemcsak a nagy erőfeszítésekbe lehet belefáradni, a kirekesztettségbe is belefásulhat egy művész. Nézte, mennyi kínnal tanul, de közben nem tudta kiverni a fejéből azt, amit a mostohaapja mondott róla, hogy iszonyatos fejfájások rohamaival küzd, rengeteg gyógyszert szed. Amit az arcán látni, az lehet a beleéléstől, ahogyan azonosul a szerepével, de lehet az igazi fájdalomtól is, amit gyötri. De lehet a bizonytalanságtól, a feszültségtől vagy a kételytől is, amerre a gyógyszerek viszik. Mind rosszabbul lett, ami belopózott lassan a tárgyak mögé, és ott lopakodott az elkapott tekintetekben, melyekkel az állapotát fürkészték. Aggodalom keveredett a félelemmel. Több lett a némaság a reggelinél, élesen csengtek az evőeszközök az ebédnél a porcelánokon, és néha minden ok nélkül hullt a padlóra egy-egy pohár. Közben mindenki zavartan hallgatott.
Egyik délután, amikor már csak a nevelőapjával maradtak az ebédlőasztalnál, a fiú arról mesélt, hogy mi szeretne lenni. Egy tengeralattjárón lehetne földtani kutatómérnök. A nevelőapja elmosolyodott. Éppen ilyesmire számított. Ebben a korban a fiúk még azokban a kalandregényekben élnek, melyeket olvastak.
Fiam, éppen ilyen voltam én is, veregette meg a vállát a mostohaapja.
Ekkor kétségbeesetten rontott be a nevelőanyja, hadarva adta elő, hogy valami történt. Ott hever a kertben. Segítsetek rajta!
És valóban: ott hasalt a dáliák között, jelmezében, körülötte a szétszórt papírlapokkal, a szerepével, melynek a rabjává vált.
Úristen, meghalt? Szaladt le a lépcsőn a fiú. Ő volt, aki először ért oda hozzá, minden erejét összeszedve megfordította a testet, hogy lássa az arcát. Letörölte róla a port, szívritmusra nyomta a mellkasát, ahogy tanulta, és fivére tekintete lassan életre kelt. Köhögni kezdett. Levegőért kapkodott még, de máris megjött a hangja, és csak annyit mondott, hogy semmi, semmi, csak megszédültem, mintha lassan ölő mérget kapnék, hogy ne legyen feltűnő a távozásom.
Addigra odaértek a szülei is, leszedték róla a dáliabokrot, amit magával rántott, ahogy az ágyásba zuhant, a hatalmas virágok szirmai felfogták az esés súlyát, és úgy hulltak rá, mint valami bíbor takaró.
Ettől kezdve mindig volt vele valaki. Alig titkolva, hogy vigyázni kell rá. Ha nem is mérték az időt, ki mennyit tölt vele, valaki mindig ott volt a közelében, rajta tartotta a szemét. Így váltották egymást, olyan katonásan, mint a járőrök, valaki mindig követte, bármerre ment.
Napokig nem történt semmi érdemleges. A nevelőszülőknek valami dolguk akadt a városban az ügyvédjüknél. Már sötétedett, és még mindig nem értek haza.
Apám és a vonatok valahogy mindig elkerülték egymást. Emlékszem, hányszor történt meg, hogy csak álltam a peronon egyedül, már mindenki elment, és indultam volna haza, akkor jött apám. De ragaszkodott hozzá, megígérte, hogy kijön elém. Most viszont ott álltatok a peronon apámmal, amikor a szerelvény az állomáson megállt. Milyen furcsa volt: apám és az újdonsült öcsém. Pontosan, szépen, ahogyan az érkezőt várni kell.
Ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjünk eléd.
Semmit sem tehetsz apám akarata ellen. Kiválasztott téged. Mindent eltervezett. Gyere, most kimegyünk a kertbe.
De hiszen sötétedik.
Csak nem félsz?
Nem félek.
Akkor kövess, nem tévesztem el az irányt csukott szemmel sem, én itt nőttem fel.
Miért megyünk?
Hallgass, nem tehetsz róla! A csend is számít, egy igazi színműben a szívdobogás adja a jelenet ritmusát. Csak kövess engem, akkor az ösvényen maradsz. Ilyenkor még a virágok is hallgatnak, nincsen illatuk sem, hogy ne árulják el magukat. Éjszaka nem illatoznak. Legfeljebb az estike. De az árulónak számít a többiek között. Elmúlásszaga van az őszi kertnek.
A selyemakác lehullt, elszáradt virágai ropogtak a lábuk alatt. Az ablakokból kiszűrődő fénypászmák csíkjai mintázták előttük az ösvényt.
Itt megállok, és elmondok egy monológot. Hallgasd végig, nem kell semmit tenned. Nem is kell semmit mondanod. Csak kell valaki, aki meghallgat.
A monológ a hazatérő fiú beszámolója volt, hogyan élte át viszontagságos útját, amikor utcáról utcára járt, közben körülvették a kíváncsiskodók, lapozgatták a kocsira rakott könyveit, melyek bűnös olvasmányok voltak, tiltott szerelmekről szóltak, és sosem lehetett tudni, ki a tömegben az áruló, ki adja fel, és ekkor ismerte meg az embereket, olvasott a vonásaikból, ettől kezdve lett az üldözött vándorok magányos szószólója, akik a könyveket írták.
Indultak lassan vissza a ház felé. Már a sötétség sem tűnt beláthatatlannak, inkább csak kettéosztotta a kertet fekete árnyakra és mélykék mennyboltra. A csillagok olyanok voltak, mintha mécsbogarak araszoltak volna szerteszét.
Fiú, most figyelj rám! Majd visszatérek egyszer, addigra megismered az éjszakát. Nem téveszted el az utat, a sötétség nem lesz az ellenséged, és sokkal bátrabb leszel. Meglátod, amikor felnézel az égboltra: én hajolok meg a Hold csendes színpadán.
Vissza a tetejére