A megyebíró íróasztala
A nyomozótiszt mogorva ábrázattal kászálódott ki a távolsági delizsánsz porlepte kupéjából. Bosszúsága érthető volt, hiszen egy nyilvánvalóan bagatell ügy miatt kellett idezarándokolnia a világ végére: a kisváros méreteihez képest talán túlságosan is hivalkodó városházán valaki módszeres alapossággal miszlikbe aprította a megyebíró évszázados kort megélt íróasztalát.
Fővárosi körülmények között ez egy bagatell ügy, de itt, az isten bal lapockája mögött osztályon felüli csoda. És mert a bejelentés szerint olyan irattárolóról van szó, amelyben bizalmas okmányok is lapulhattak, nemcsak rongálás, hanem gyaníthatóan súlyos bűntény az, amivel jelen esetben számolni lehet.
Ezzel áltatta magát a nyomozótiszt, miután kurtán odabiccentett a fogadására küldött jegyzőnek, majd útipoggyászát rábízva a jegyzővel együtt érkező hivatalsegédre, határozott lépésekkel megindult a kisváros főterét csaknem teljesen betöltő városháza felé.
A megyebíró, a titkárnője és a jegyző a gaztett helyszínén várakozott. A nyomozótiszt energikusan lépett be az eltúlzott méretű irodába, és azonnal szemébe ötlött a nem mindennapi látvány: a míves asztalosmunkának számító bútordarab vandál módon fölaprítva, a belőle kiszóródott papírok közé dermedve idézte föl azt a fajta mulandóságot, amellyel a nyomozótiszt a munkája során lépten-nyomon találkozott.
– Tartózkodtak az áldozat fiókjaiban bizalmas okiratok? – fordult a jól táplált, vidéki mércéhez képest kifejezetten elegáns megyebíróhoz.
– Nem tartózkodtak – jelentette ki a megyebíró, és egy fehér zsebkendővel megtörölte erősen verejtékező homlokát. Láthatóan szenvedett a nyár elejéhez képest szokatlan hőségtől. A nyomozótiszt figyelmét nem kerülte el ez a mozzanat, mint ahogy az sem, hogy a megyebíró mellett álló, kék színű írómappát ölelgető titkárkisasszony föltűnően csinos. Mindezt egyetlen pillantással nyugtázta, aztán zakója zsebéből előhalászta azt a kicsiny, bőrfedelű noteszt, amelybe olyankor szokott firkálni, ha fogalma sem volt, mely irányban kezdje a vizsgálódást.
– Ha nem tűntek el iratok, vajon kinek s mi oka lehetett arra, hogy bestiális kegyetlenséggel kivégezzen egy ártatlan íróasztalt? – kérdezte a körülötte állóktól.
– Hogy őszinte legyek… – sóhajtott a megyebíró – …fogalmam sincsen. És hogy a tanácstalanságom még vemhesebb legyen: úgy találtam rá az áldozatra, hogy az ajtó zárva volt, nem beszélve az ablakokról, amelyeket tavaly azért reparáltattunk meg, hogy egy kísértet se bújhasson be éjnek évadján.
– A kísérteteket most hanyagolhatjuk – mondta a nyomozótiszt. – Inkább vegyük sorra azt, kinek van kulcsa ehhez az ajtóhoz, vagy hogy a meglévő kulcsokhoz ki férkőzhetett hozzá.
– A kulcsokkal én rendelkezem – lépett előbbre a fal mellett álló jegyző. Nyugodt volt és határozott, akár a legelvetemültebb briganti.
A nyomozótiszt éppen csak ráemelte a pillantását, és máris tudta, hogy ez az ember nem lehet asztalpusztító. Olyan vékony a karja, és olyan beesett a horpasza, hogy a tollat is alig bírja el, nemhogy a fejszét.
– Hozzáférhetett még valaki azokhoz a kulcsokhoz? – kérdezte közömbösséget színlelve.
– Reggelente én nyitok és szellőztetek – mondta a csinos titkárnő pironkodva. – Így tettem ma is.
– Ezek szerint a kisasszony fedezte föl a bűncselekményt?
– Sajnos igen. Kitártam az ajtót, és ott feküdt az istenadta – szipogott a kisasszony. – Azt hittem, elájulok a döbbenettől. Még jó, hogy Csicska úr itt sepregetett a folyosón. Ő hallotta meg a sikoltásomat.
– Csicska úr?
– A félnótás Csicska Géza bácsi – mutatott a megyebíró a nyitva hagyott ajtón besettenkedő öregre. – Kicsit megzakkant, amikor kilencvenháromban a szüreti mulatságon fölrobbant mellette egy egész kocsideréknyi petárda. De azt leszámítva, hogy azóta nehezebb a felfogása, teljesen ártalmatlan. Felebaráti szeretetből tartjuk itt, mert a söprögetésen kívül nem lehet rábízni semmit.
– És mi történt azután, hogy Csicska úr meghallotta a kisasszony velőtrázó sikoltozását?
– Nem is volt velőtrázó… – szabadkozott a titkárhölgy bátortalanul. – Csak annyit mondtam, hogy jesszusatyaúristen, mégis mindenki becsődült.
– Én érkeztem harmadiknak – mondta a jegyző.
– Én pedig ötödiknek – törölgette a homlokát a megyebíró.
A nyomozótiszt gyors fejszámolást végzett.
– Ezek szerint volt egy negyedik érkező is.
– Ördöge van bodzából! – dörmögte egy hang a folyosóról, aztán az ajtófélfák rámájában megjelent egy szép növésű, harcsabajuszú parasztlegény.
– Maga meg kicsoda? – nézett föl a papírmunkából a nyomozótiszt.
– Kajd János vagyok, a parádés kocsis, instálom tisztelettel – biccentett a parasztlegény. – Én jöttem be negyediknek.
A nyomozótiszt ráemelte a kocsisra a tekintetét. Erőtől duzzadó magyar legény állt előtte, lerítt róla, hogy furmányos magabiztossággal bánik az ustorral, de a lapáttal, baltával sem jön zavarba, ha úgy hozza a helyzet. A dolog fizikai részét tekintve tehát csakis ő lehetett az elkövető. Csak az indítékait kellett kideríteni.
Kissé hátrébb lépve a nyomozótiszt elgondolkodást színlelve nézegette az asztal roncsait, amelyek már nemcsak hogy kihűltek, hanem bele is kövültek a bútormerevség állapotába. A társaság pisszenés nélkül ácsorgott mögötte. Tovább fokozva a feszültséget, a nyomozótiszt ekkor kinézett az ablakon, le a déli napmelegbe burkolt, nyári fényekkel glazúrba vont főtérre, ahol egy árva lélek sem tartózkodott. Valószínűleg akkor sem lehetett ez másként, amikor a galád tett elkövetője hangos fejszecsapkodás közepette aprította az íróasztalt. Nem kellett hozzá túl nagy kombinációs képesség, hogy a nyomozótiszt kiderítse: ezen a civilizációtól elzárt helyen évtizedekre visszamenőleg ez volt a legizgalmasabb történés.
Sokéves rutinját és a zsebóráját elővéve regisztrálta, hogy már ebédidő van, és hogy itt bizony valamilyen bosszú lehet a háttérben. De miféle revans az, amelynek egy íróasztal az áldozata? A megyebíró aláírhatott valamit, ami rosszul érintette a parádés kocsist? Ilyesmi aligha lehetséges. A kocsis, mint egyedüli számításba vehető elkövető, más indulatokhoz szokott. Gondolkodjunk egy kicsit az ő fejével! Vajon mi az, ami miatt egy ilyen zsánerű férfiember lecseréli az ustort a fejszére?
A megyebíró finoman megköszörülte a torkát, de hogy mire akarta rávenni a nyomozótisztet, azt csak ő tudhatta. Az mindenesetre elfordult az ablaktól, és a kocsishoz lépett:
– Asztalgyilkosság megalapozott gyanúja miatt ezennel letartóztatom!
Ahogy azt várni lehetett, a letartóztatott szeme ettől meg sem rebbent. De a jegyző zavartan megigazította a kézelőjét, a megyebíró pedig elvörösödött, és csuklást színlelt, miközben az öreg Csicska többször is megvakarta a tarkóját – mindig ugyanazon a helyen –, miközben a titkárnő cincogó egérhangon elpityeredett.
A nyomozótiszt számára ezzel összeállt a freskó. Hátratett kézzel állt meg a szoba közepén, majd tekintet nélkül a jelenlévők lelki érzékenységére kórbonctani alapossággal beszélni kezdett:
– A tényfeltárás során arra a megállapításra jutottam, hogy az áldozat, mármint az íróasztal, tevékeny közreműködője volt a bíróságnál titkárnői minőségben foglalkoztatott ifjú hölgy és a munkáltatója között kialakult, a bizalmasnál valamelyest elmélyültebb kapcsolatnak. Az összetört asztal lapjának darabjait megszemlélve lehetetlen volt nem észrevennem, hogy egy női fenék formájú részen lekopott róluk a lakk, ami arra enged következtetni, hogy sokszor egymásután fölforrósodott női fenékkel kerültek heves interakcióba. Mivel ez a bútordarab a hölgy munkáltatójának tulajdona, kézenfekvő, hogy a reáhelyezett és a lakkréteg lekoptatásában aktív szerepet játszó női hátsóhoz az említett úrnak tevékeny köze van. Mindezt a köreinkben jelen lévő hölgy szoknyáján keletkezett és jól láthatóan kivasalhatatlanná kövesedett makacs ránc és a szintén köreinkben jelen lévő munkáltató úr zavart idegessége bizonyítja. Az asztal emiatt az elkövető szemében cinkosa, mi több tettestársa lett annak a személynek, akit az elkövető alacsony beosztása miatt nem vonhatott felelősségre.
Hölgyeim és uraim! Ha egy kocsis féltékeny lesz, nem habozik fejszét ragadni, hogy azon az oktalan tárgyon töltse ki a bosszúját, amely véleménye szerint minden bajának okozója. De hogy a többiek se érezzék magukat teljesen ártatlannak, nem hiábavalóság rávilágítani arra, hogy mindezt csak segítséggel vihette végbe. Per pillanat arról van szó, hogy a jegyző úr, aki szintén a csinos titkárnőre aspirált, készséggel átadta a kulcsot a kocsisnak, aki viszont nem hozhatta volna be az épületbe a baltát az öreg Csicska közreműködése nélkül. Tőle ugyanis senki nem kérdezné meg, miért flangál baltával ott, ahol erre semmi oka nincsen. Így aztán elmondhatjuk, hogy a szegény, kiszolgáltatott íróasztal elleni cselekményből mindnyájan vastagon kivették a részüket. Az ügy ezzel mindannyiunk számára megnyugtatóan lezárult, mert megállapítható, hogy a bűntett nem hordoz magában államrendellenes felhangokat vagy egyéb politikai indítékot. Az esetleges kártérítési igényeket majd polgári peres úton rendezzék le egymás között, ám előtte árulják el, hol lehet ebben a porfészekben egy jót ebédelni.
– Itt szemben, a Vörös Kakriban! Príma náluk a pacal! – készségeskedett a jegyző, és már mutatta is az utat a nyomozótisztnek, aki emiatt néhány pillanatig azon tűnődött, hogy tán mégiscsak tévedett, és ez a nyápic alak a kulcsfigura.
A keménykötésű, jó svádájú kocsis derűs nyugalma ugyanis arra engedett következtetni, hogy túl van már azon, amely után ez a göthös, aktakóros jegyző csak vágyakozhat. Legfeljebb pénze van kevesebb, de azt némi asztalcsapkodás után megszerezheti. Pláne, ha a csapkodást fejszével végzi, megbízatásból. Szerencsére mindez most már nem nagyon számított, mert hiszen a nyomozás végére odakerült a pont.
A Vörös Kakrihoz közeledve pedig egyre csábítóbban hömpölygött szembe a frissen főzött pacal mennyei illata.
Vissza a tetejére