Krimi
1. A gyilkos érkezése
1.1. A gyilkos áthelyezte a súlypontját a sarkáról a teletalpára, aztán a talpa elejére, a cipője orra alatt besüppedt a szőnyeg, préselődtek a gyapjúszálak; ekkor a gyilkos felemelte a hátul hagyott lábát, így tovább növekedett a nyomás az elöl lévő cipő talpa alatt, és a gyapjúba szorult levegő süvítve áramlott a bolyhok alagútjain, mikroszkopikus szarutörmelék gomolygott láthatatlanul a cipő körül; megállt a levegőben tartott másik lábával, majd leengedte, de még a sarkán tartotta a súlya nagy részét, aztán felemelte a hátul lévő lábát, előbb a sarkát, aztán a cipője talpán végiggördítve a súlyt, a szőnyeg anyagába pedig visszasüvített a levegő, ahogy a horgok-bogok rugalmasan felemelkedve lélegeztek.
Lélegzett, aztán újra lépett, ügyelt az egyensúlyra, a hangtalan, biztos mozgásra. Tekintete az ajtón. Odaért, lenyomta a kilincs fogantyúját, elfordította a rozettaalaplapban a tengelyt, és a zárnyelv megmozdult.
1.2. Inkább mégis visszament a szalon bejáratához, és újrakezdte. Óvatosan lépkedett, hogy zajt ne üssön, süppedt a talpa alatt a gyapjúszőnyeg, nézte a közeledő kilincset, fekete kesztyűs kezével finom műszerolajat cseppentett a kilincs és a zár rozettája közé, aztán olyan lassan nyomta le a fogantyút, hogy maga is alig, alig, de azért érezte, ahogy a zárban fordul a tengely és mozdul a zárnyelv.
1.3. Másnap Holmes gyalog érkezett a helyszínre, az előszobában a szobalánynak adta a kalapját, a szalon ajtaján műszerolajat cseppentett a kilincs rozettája mögé, benyitott, a léptei alatt süppedő gyapjúszőnyegben préselődtek a szálak, a mikroszkopikus szemcsék felhőjét kilélegző gubancokban akkorát reccsent egy-egy kettéroppanó szaruoszlopocska, mint egy ágyúlövés, amelyet csak a mélyben meglapuló atkák hallhattak volna, ha lett volna fülük, aztán.
Inkább visszament, újra benyitott, és szokásos lépteivel ment végig a szalonon.
– Minek settenkedni – mondta Wattsonnak, aki a szalonban várt rá, és most szenvtelenül nézte őt.
Holmes a könyvtárszoba ajtajához ment, ott vattapamacsot szedett elő, mintát vett vele a zárról, és megszagolta.
– Kiváló, Wattson, kiváló. A legfinomabb varrógépolaj. Mire következtet ebből?
– A tettes beolajozta a zárat.
– Pontosan, barátom, pontosan. És miért tette ezt?
– Nem akart zajt ütni az ajtóval, amikor benyit a könyvtárszobába.
– De miért feltételezte a tettes, hogy nyikoroghat a kilincs? Mondja, Wattson, találkozott odakint a szobalánnyal? Maga is észrevette a szemében a… Hogy is mondjam csak… A szemében a haragot?
– Melyik szemében? Amelyik alatt a hematóma van? Úgy értem, a véraláfutás?
– Mindkettőben együtt, Wattson. Nem csak abban, amelyik alatt monokli van.
Ami ezután történt, egy pillanat műve volt. Kivágódott a könyvtárszoba ajtaja, kirohant rajta Morton felügyelő a Scotland Yardtól, és feldúltan kérdezte tőlük:
– Nem látták?
– Kicsodát?
– A gyilkost. Valahol itt kell lennie.
1.4. Feladat
Változtasd a tempót a kombinatorika elvei szerint, pl.:
1.4.1. gyilkos-gyors, Holmes-lassú, Morton-normál,
1.4.2. gyilkos-normál, Holmes-gyors, Morton-lassú stb.
Ne a szereplők mozgásának sebessége változzon, hanem csak a mozgások elmesélésének ideje. A szereplők ne vegyék észre, hogy az író megváltoztatta a tempójukat.
2. A nyomok
2.1. Morton felügyelő leplezetlenül ellenséges volt Holmesékkal.
– Á, maga is megjött, Holmes? Mit akar már megint? Nem látja, hogy az áldozat halott?
– Nem, mert az emberei letakarták. Ki tette?
– Az embereim.
– Ugye megengedi, hogy néhány kérdést tegyek fel az embereinek. És a személyzetnek.
– A személyzettel már beszéltem, nem hallottak és nem láttak semmit. De maga csináljon, amit akar.
– Megnézhetjük az áldozatot?
– Nézzék. Ilyet még úgysem láttak.
2.2. A szobalány
– Miss Plath, kérem, mondja el, mi történt tegnap, miután a nap betegesen izzó mélyvörös korongja a horizont fölött tornyosuló felhőtömeg mögé hanyatlott, és az ódon kastély körüli nagy, homályos parkot úgy fedte be a vészjósló, mély csend, ahogy a morfiumtúladagolás áldozatának megtört fényű szemét lefogja a halál.
– Nos, bevittem a matéteát Don Julio Florenciónak a könyvtárszobába.
– Don Julio Florencio egyedül volt, amikor ön bevitte a matéteáját?
– Nem, az úrnő is ott volt. Don Julio Florencio javasolta, hogy nézzenek meg együtt egy filmet.
– Feltűnt nekem, hogy az ön bal szeme alatt véraláfutás keletkezett, egy úgynevezett monokli. A közepén a kékeslilából a szélek felé zöldbe, majd sárgába játszó árnyalattal. Ön ölte meg Don Julio Florenciót bosszúból, mert perverz erotikus játékaik során ő kikötöztette magát önnel, de miközben ön dildót nyomott a fenekébe, a lába elszabadult, és véletlenül fejbe rúgta magát?
2.3. A kertész
– Kérem, Mr. Plath, mondja el, mit látott tegnap este nyolc után.
– Semmit nem láttam. Csak az úrnő ment ki sétálni a parkba.
– Ön olajozta be a kilincset?
– Én hát. De már két hete. Mert szólt az úrnő, hogy nyikorog.
– Ugyebár az ön felesége itt a szobalány. Ön vert monoklit a bal szeme alá? Esetleg Don Julio Florencio? Esetleg az úrnő? Esetleg féltékenységből tette ezt?
– Kicsoda? Én vagy Don Julio Florencio vagy az úrnő?
– Nem tudom, Mr. Plath, éppen ezért kérdeztem öntől.
– De melyiket kérdezte a három közül, Mr. Holmes?
– Mindegyiket.
– De mindegyik nem verhetett monoklit a feleségem szeme alá.
– Menjen a fenébe, Plath, maga egy igazi bunkó. Ne, várjon, kérem, inkább külön kérdezem. Maga csinálta?
– Mit? A gyilkosságot vagy a monoklit?
2.4. Carol Dunlop (az özvegy)
– Mr. Holmes, bocsásson meg, hogy szóvá teszem… Az ön sliccéről lepattanhatott egy gomb.
– Köszönöm. Mrs. Cortázar, elmondaná, mikor látta tegnap utoljára a férjét, Don Julio Florenciót?
– Igen, a könyvtárban beszélgettünk a kedvenc krimisorozatáról.
– Együtt nézték meg a filmet?
– Ó, nem, tudja, Mr. Holmes, nem rajongok a krimikért. Kimentem sétálni, és mikor a beteges vörösen izzó napkorong a látóhatár fölött tornyosuló felhőtömeg mögé hanyatlott, én mind mélyebben hatoltam be az ódon kastély körül sejtelmesen hallgató hatalmas park mélységes árnyai közé.
– Tud róla, hogy valaki bántalmazta Miss Plathot, az ön szobalányát?
– Arra gondol, hogy a szobalány ölte meg három késszúrással Don Julio Florenciót, mert az erőszakot követett el rajta?
2.5. Holmes, Wattson és Morton
– Wattson, mondja, mik a benyomásai. A szobalány volt?
– Nem. A friss monokli sötétlila. Az övé pedig olyan zöld meg sárga árnyalatú, tehát legalább tíznapos.
– Maga az orvos, maga tudja. Akkor a feleség lehetett?
– Nem, mert a feleség azt hitte, hogy három késszúrással ölte meg a szobalány Don Julio Florenciót, holott nem hárommal.
– Akkor mégis a szobalány volt? Vagy a kertész?
– A kertész nem lehetett, mert már régen beolajozta a kilincset, tehát tudta, hogy az ajtó nem nyikorog.
– Carol Dunlop is tudta a kilincset, mert ő szólt a kertésznek.
– Hacsak nem mégis őközülük volt valamelyik, és holott tudta a korábbi olajat, mégis olajozott, hogy ezzel elterelje magáról a figyelmet, mint olyan ember, aki azt hiszi, hogy olajozni kell, mert nem tudja, hogy már beolajozták. A szobalány viszont semmit nem tudott semmiféle olajozásról, legalábbis nem beszélt róla. Igaz, hogy nem is kérdeztük. Hm.
– Na és mi a helyzet Carol Dunlop alibijével? Azt mondja, kiment a parkba. De látta ott őt valaki?
– Most ne ezzel törődjön, Wattson, én tudom, hogy ott volt abban az időben Carol Dunlop.
– Akkor csak egy lehetőség maradt. Don Julio Florencio saját maga végzett magával.
Ekkor Morton felügyelő lépett a szalonba.
– Miket beszél, Wattson. Nem látta a holttestet az imént? Maga szerint azt saját maga csinálta magával? Na, álljanak félre, hogy a hullaszállítók kivihessék. Nem látják, hogy útban vannak?
– Kedves Morton – fordult Holmes a felügyelőhöz –, most már elárulná nekünk a hipotézisét?
– Miért ne. Úgyis megtudják a délutáni lapokból. Carol Dunlop volt a tettes. Halkan átment a szalonon, benyitott a könyvtárszobába, a kandalló mellől elvette a piszkavasat, csendben az áldozat mögé settenkedett, és száz vagy kétszáz ütéssel szétverte Don Julio Florencio koponyáját, a feje búbjától az agyveleje tetején keresztül újabb és újabb csapásokkal mind több darabot törve le a koponyája oldalsó részeiből is, igen, igen, a szétfröcskölődő agyvelőn keresztül le egészen az orrcsontjáig és a nyakcsigolyákig, és folyt a vér meg az agyvíz, fröcskölt az agyvelő, az agy, az agy…
– Hagyja abba, Morton! De hát nem veszi észre, hogy ez ízléstelen? – kiáltott közbe Wattson, de a nekihevült Mortonnak beszélhetett.
– És amikor az agy, és amikor már az egész fejét szétverte, a felső állkapcsától az alsó állkapcsáig, meg a szemét is, meg az orrát, és Don Julio Florencio csak ült a zöld bársonnyal bevont foteljében, és már semmi nem maradt a fejéből, hanem csak a nyaka állt ki a vállai közül, akkor azt a piszkavasat a tettes, akarom mondani, Carol Dunlop, akarom mondani, a felesége, akkor azt a piszkavasat beledöfte a nyakába felülről, és döfte és döfölte, és szétdöfködte a bal oldali tüdőlebenyét, a jobb oldali tüdőlebenyét, a légcsövét, a hörgőit, a szívét, a rekeszizmát, a máját, az epéjét, a lépét, a vakbélnyúlványát, az epéje kék volt, azazhogy zöld, kidurrant az epehólyagja, és az epe belefolyt a hasüregbe, és összezöldezte a beleket, de a beleket is szétböködte…
– Kérem, Morton, az isten szerelmére, ne mondja ki többször azt, hogy belek.
– …És szétdöfködte a patkóbelet, a vékonybeleket, a vastagbelet és a végbelet is, és szétszurkálta, igen, összevissza döfködte és döfölte a húgyhólyagját, szitává lyukasztgatta a hólyagot, keresztülszúrta a prosztatáját, és…
– Ez fantasztikus – szólt Holmes csillogó szemekkel –, persze, persze, kedves barátom, hiszen láttuk Don Julio Florencio nyaka helyén a kiálló piszkavasat. Na látja, Wattson.
2.6. Feladatok
2.6.1. Rajzolj labirintust elágazó zsákutcák rendszerével, amelyek a történet egyes szereplőihez vezetnek.
2.6.2. Rajzold le Don Julio Florenciót a gyilkosság előtt, közben és után. (Ez csak szorgalmi feladat.)
3. A rátalálás mítosza
3.1. Don Julio Florencio bekapcsolta a tévét, az felragyogott előttük, opálosan, mint egy nagy, lágy osztriga áttetsző belseje, és Carol Dunlop fintorogva nézte a férjét. Az mentegetőzött.
– Nem a tévén nézem, mert letöltöttem az utolsó évadot. Csak kiteszem a tévé nagy képernyőjére.
– Méltatlan hozzád ez a sorozatnézési mánia, Julio Florencio. A krimi főleg.
– Mi az, hogy a krimi főleg?
– Az, hogy a krimi érdektelen.
– A krimiben a gyilkos keresése jelkép. Az emberi keresés jelképe, a transzcendens utáni vágy mesébe vetítése.
– Értem, Julio Florencio. Akkor hát szerinted a detektív az emberiség, a gyilkos pedig az Isten.
– Cinikus vagy, Carol.
– Miféle jelképe az emberiség nagy metafizikus keresésének az, ahol az emberiség végül mindig megtalálja az Istent?
– Hát éppen ezért, a krimi a mitikus aranykor visszaszerzése. A gyilkos leleplezése visszatérés az elveszett Paradicsomba, a világ ártatlan állapotának helyreállítása.
– De ha ez egyszer már megvan, akkor minek a következő rész? Szerintem a krimi ürügy arra, hogy csak ülj és bámulj.
A házaspárt hajdan a művészet, az alkotás és a szerelem fűzte egybe, mint az istenség három híres ügynökét a Szentháromság szövetsége, de az ő ügynökeik mostanra elgyengültek: a művészetük gyémántköves acélkapcsát eladták, helyette fröccsöntött műanyag csatokkal csíptették fel Carol Dunlop hosszú combjára a harisnyáit, az alkotás berepedezett, és rendre felsértette Don Julio Florencio kezét, az eltűnt szerelemről pedig inkább kívánták, hogy ne kerüljön elő, mint hogy felfedje az új fejét, amelyen haj helyett kígyók tekeregnek.
– Na de Carol, ez lesz az utolsó évad utolsó része. Most minden eldől.
– Lószart dől el. A végén majd valamelyik hős benyögi, hogy: „És a harc folytatódik”, vagy hogy: „És megkezdődik a harc”, és közben a dramaturgok már csinálják a jelenetezést, hogy az idióták ne tudjanak felállni a zöld bársonnyal bevont foteljükből, és a marketingesek kötik a szerződéseket a reklámokra, és te, Julio Florencio, csak ülsz, és nézed őket.
– Jól van, ezen én nem vitatkozom veled. Mit tudod te, hogy a legszarabb reklám milyen inspiráció. Vagy hogy mire használom én ezt a sorozatot.
– Te? Nem te használod őt, hanem ő téged. A nézettségi statisztikájához használ, a főcím utáni prosztatagyógyszer-reklámhoz.
– Ha nem nézed, akkor isten áldásával! Szerbuuuuusz, menj a szeretődhöz.
Carol becsapta az ajtót, Don Julio Florencio pedig megkereste az utolsó évad utolsó epizódját, a kisasztalra tette a fahéjas narancslikőrt narancsszelettel a pohár szélén, meggyújtott egy White Widow fajtájú, holland marihuánából sodort vastag dzsointot, kanyargott a buja illatú, édes-szúrós füst, egy helyen olyan volt, mint a krokodil mancsa, a másikon, mint egy türelmes növény, gyorsan nőtt és áramlott, a csúcsa belebújt Don Julio Florencio laptopjába, onnan az egyik porton és a csatlakozó vezetéken át befutotta a monitort, ő lassan megnyugodott, elábrándozott a történet intrikáin, amelyek olyan ötletesen kapaszkodtak egymásba, mint a szőlőkacsok a drótra, és belefeledkezett, belefeledkezett a mesébe.
3.2. Angol kastély Viktória királynő korából, körülötte nagy park. Fiatal nő megy végig a parkon, háromnegyedes ütemű zene viszi a lépései lendületét, ahogy távolodik a kastélytól, a növényzet mind sötétebb, a homály mind sűrűbb, a fák csúcsa véresre sebzi a felhőtömegek mögé hanyatló napot, aztán amikor az ösvény végében a nő meglátja a kerti házikót, csend lesz, megáll, a kamera az arcára közelít, a nő futni kezd, feltépi a ház ajtaját, a szobában a férfi felugrik, a kamera a sliccére közelít.
– Nem, ma nem – mondja a nő.
A kamera már kívülről mutatja a házat, a párt az ablakon át, a lámpa fényében látjuk, izgatottan beszélgetnek, de nem értjük, hogy mit mondanak, aztán kézen fogva lépnek ki az ajtón, egymásra néznek.
– A könyvtár kilincse nem fog nyikorogni – mondja a nő. – Beolajoztattam a kertésszel. A kandalló az ajtó mellett van, minden szerszámot oda állított a szobalány.
A férfi a kastély irányában halad, a kamera mögötte, mire a fák között feltűnik az épület, a kamera objektívje utoléri a férfit, és a néző tekintete egyesül a férfiéval. Látjuk, hogy az egyik földszinti szobában ég a lámpa, fel a lépcsőkön, be az előtérbe, végig a szalonon, egyre lassabban, süpped a szőnyeg, elöl az ajtó, a kilincs, aztán egy fekete kesztyűs kéz, igen, ez most már a mi kezünk, egy ampullából finom olajat cseppent a kilincs rozettája mögé, lassan lenyomja a fogantyút, kinyitja az ajtót, a jobb kéz eléri a kandalló mellé állított piszkavasat, közeledünk a sötétben, és figyeljük a háttal ülő férfit a nagy, zöld bársonnyal bevont karosszékben, illatos füstben, amint egy filmet néz.
3.3 Mi a feladat?
Vissza a tetejére