Jenei Gyula

A novella mint buszmegálló (Beszélgetés Jánoki-Kis Viktóriával)

Beszélgetés Jánoki-Kis Viktóriával
 
Jánoki-Kis Viktória 1982-ben született Tiszaföldváron. Alig három éve publikál folyóiratokban. Első kötete, Átlépsz velem a víz fölött, tavaly ősszel jelent meg a Magyar Napló gondozásában. A szerző barátkozik az írószereppel.
A kamaszkori naplótól hosszú, fordulatos út vezetett a novellákhoz, amelyeket Jánoki-Kis buszmegállókhoz hasonlít; s máris fölszállt egy távolsági járatra, amely reményei szerint újabb és újabb regényekhez viszi.     
 
– Nem hagyományos pályakezdés a tiéd. Némely írók gyakran már kisiskolás korukban regényeket körmöltek, később pedig bölcsészkarra mentek. Ehhez képest te építészmérnökként végeztél.
– Elég soká fogalmazódott meg bennem, hogy az írásban is kipróbáljam magam. Öt évig dolgoztam tervezőmérnökként, különböző nagy projektekben vettem részt, amiket kedveltem is, de egy idő után kezdett kevés lenni, s úgy éreztem, hogy a tervekbe nem tudom belevinni mindazt, ami igazán foglalkoztat. Hogy például mit gondolok az emberi kapcsolatokról. Nyilván erre az építészet eleve kevéssé alkalmas. Úgyhogy hirtelen felindulásból felmondtam a munkahelyemen, és száznyolcvan fokos fordulattal az írás felé mozdultam. Elmentem újságírónak.
– Mi volt az igazi ok, az a bizonyos felindulás? Kivel vesztél össze?
– Válságos időszak volt az építőiparban, nagy leépítés a cégnél is, minden irodából több embernek felmondtak, és nálunk is bejelentették, hogy kiket küldenek el. Én ugyan nem voltam köztük, viszont másnap a főnököm azt mondta, hogy engem is meneszteni akartak, ő mentett meg. Megdöbbentett: miért kellett engem megmenteni, amikor tenderterveket bonyolítottam, egy hetvenmilliárdos projektet vezettem egyedül, állandóan dolgoztam, sokszor reggel nyolctól este nyolcig. Felbőszített, hogy ennyire nem becsülik meg, amit letettem az asztalra, s azt mondtam a főnökömnek, ha a vezetőség el akar küldeni, elmegyek magamtól.
– Ott rögtön? 
– Igen, ott rögtön. Egyúttal azt is bevallottam neki, hogy már inkább az írás vonz, jobban szeretek leveleket fogalmazni, mint architektúrát rajzolni. Igencsak meglepődött; nagy szemekkel nézett rám, de azt mondta, ha ez a döntésed, legyen. A cég meg abban a helyzetben nem kapkodott utánam.
– Nem bántad meg?
– Dolgozik bennem azóta is, hogy nem szeretném kukába dobni a végzettségemet. Figyelek rá, hogy a kamarai tagságom, a jogosultságom rendben legyen, de azért egyre távolabb sodródom az építészettől. Teljesen még mindig nem engedtem el. Lehet, hogy egyszer visszatérek. Vissza kell térnem.
– Menedék.
– Ha lelohadna bennem az a fajta lelkesedés, ami máig megvan az írással kapcsolatban. Vizsgálom is magamban rendszeresen ezt az érzést, de amíg erős, addig nem megyek vissza építésznek.
Egyébként sok hasznos dolgot tanultam a cégnél. Például hogy miként tartsak rendet a fájljaim között, a levelezésemben. Most magamat kell menedzselnem ebben a számomra ismeretlen irodalmi világban; hogy mindent átlássak, szervezzem, amit kell, és az írásra is maradjon idő. A tervezőirodában nagyon jól megtanultam, hogy min legyen a hangsúly, mire figyeljek. Ha valamelyik volt kollégám megnézné a gépemen lévő mapparendszert, meglepődne, hogy azt használom most is az írásnál, mint anno a cementgyárnál. Ilyen párhuzamok vannak, sőt sok egyéb is. Úgy érzékelem, mindkét tevékenység hasonló készségeket igényel. Persze nem az íráskészségre gondolok, hanem hogy az ember mennyire pontos, alapos, mennyi időt és energiát fektet az előkészületekbe vagy a kivitelezésbe, az utómunkát komolyan veszi-e.
– Azt mondtad, nem érezted, hogy az építészetben ki tudnád fejezni az érzéseidet. De miért pont az írás? Az építészek inkább rajzolnak, s nem föltétlenül csak mértani idomokat. Te például valamikor portréztál is. Kereshetted volna a festészetben is a kifejezési formád.
– Mindig rajongva olvastam a regényeket. A szüleim bölcsészek, sok-sok könyvet halmoztak föl, otthon hatalmas könyvtár vett körül, s engem már gyerekként magukkal ragadtak a történetek. Nagyon át tudtam élni, amit éppen olvastam, és egy idő után azt vettem észre, hogy már nemcsak olvasom a regényeket, hanem amikor például utazok, és csak bámulok ki az ablakon, történeteken gondolkodom. Emlékszem, Korzikáról jöttünk éppen haza autóval, s összevesztünk a férjemmel, több órán keresztül nem szóltunk egymáshoz, és én végig történeteken gondolkodtam. Foglalkoztatni kezdett, hogyan kellene, hogyan lehetne leírni őket. És fejest ugrottam az írásba.  
– A korzikai autóút fantáziáiból olvasható valamelyik a kötetedben?
– Talán a Hetvenszer négy méter című novella hasonlít leginkább arra, amin akkoriban gondolkodtam: testvérkapcsolatok, családon belüli konfliktusok… De Korzika régen volt, a kötet novelláit pedig az elmúlt két-három évben írtam.
– És azóta is rendben a házasságotok?
– Így van, túléltük azt az utat, és a férjem nagyon is támogat az írásban. Úgyhogy ez a vonal rendben van.
– Említetted, hogy már gyerekként sokat olvastál. A kamaszok gyakran elkezdenek írni is. Te írtál-e, s ha igen, mit? Verset, történetet?
– Naplót.
– Megőrizted?
– Igen, a gyerekkori szobámban, az íróasztalomban van, de még nem nagyon merem kinyitni. Persze nemcsak írtam, rajzoltam is mellette. Akkoriban a rajz nagyon fontos volt nekem. Ha rosszkedvem adódott, sokszor nem naplót írtam, hanem festettem. Édesapám még olajfestékeket is vett, s eszkábált egy festőállványt. Egyébként egészen depressziós képeket készítettem akkoriban; most kint lógnak a melléképületünk falán. Gimnazista koromban rajzzal jobban ki tudtam fejezni, hogy mit érzek, s csak jóval később, úgy huszonnyolc lehettem, amikor észrevettem, hogy a betűk, a szavak világa másként, jobban vonz az önkifejezésben.
– A naplót mikor írtad?
– A gimnazista időkben. Tizenhét éves koromban meghalt édesanyám, a nővérem külföldre költözött, s a nagy házban hirtelen ketten maradtunk apával, s nekem az egyetemre kellett készülnöm. Akkoriban nagyon sok elfojtott érzés halmozódott fel bennem, amik később, évek múlva kikívánkoztak.
– Édesanyád hirtelen halt meg vagy betegeskedett?
– Mindig nagyon egészséges, életvidám ember volt, így váratlanul ért bennünket a betegsége. Miután diagnosztizálták nála a tüdőrákot, fél éven belül meghalt. Az elvesztése utáni első pár év számomra a túlélésről szólt; kemény, depressziós időszakaim voltak, nem tudtam aludni, állandóan féltem. De átvészeltem. Átvészeltük. Azt láttam, hogy édesapám a munkába menekül a fájdalom elől. Szerencsére szüleim fegyelmezettségre neveltek. Én is a tanulásra koncentráltam. Kitűnőre érettségiztem, sikerült a felvételim az egyetemre, s később ott is megálltam a helyemet. Még jó is, hogy sok feladatom volt.
– Mondod, hogy még nem nagyon merted kinyitni a középiskolás kori naplód. De ha megteszed, lehetne egy kamaszregény nyersanyaga? Foglalkoztat a gondolat?
– Hogy miken ment keresztül a kis kamaszlelkem, így visszatekintve elég ijesztő. Egyébként az alanyi írásmód, hogy magamról, a saját történetemről írjak, távol áll tőlem. Az túlzott meztelenre vetkőzés lenne. Számomra szinte hihetetlen, hogyan képesek a költők annyira nyíltan írni magukról, az érzéseikről. Nekem ez nem megy.
– Írhatnál egyes szám harmadikban, átnevezhetnéd a szereplőket, s mondhatnád, fikció. Letagadnád a személyes vonatkozásokat, ahogy olykor más regényírók is teszik.
– Nyersanyagként talán egyszer tényleg felhasználom azt a naplót, de lelkileg még nehéz visszaolvasni. Van egy levelezésem a nővéremmel, aki akkoriban költözött külföldre, hogy ő miként élte meg azt az időszakot, és hogy én hogyan. De ezt is nehéz visszaolvasni úgy, hogy ne rántsa vissza az embert azokba évekbe, érzésekbe. Őszintén szólva nem kívánkozom vissza a kamaszkoromba. Nehéz volt nagyon.
– De az egyetemi munka kirángatott belőle. Akkor már nem írtál naplót?
– Időm sem lett volna. Hirtelen iszonyatos leterheltséggel szembesültem, s mert eléggé maximalista vagyok, szerettem volna minél jobban megfelelni. Azt hittem, lehetek jeles az egyetemen is. Egyébként az első néhány vizsgám tényleg ötös lett, de hamar rájöttem, hogy az tarthatatlan.
– Becsúszott egy négyes…
– Később lettek rosszabb jegyeim is. De nekem fontos volt, hogy édesapámnak, aki egyedül maradt otthon, ne okozzak csalódást. Akkoriban igazából az olvasás tartotta bennem a lelket. Emlékszem, másodév után a barátokkal elmentünk Horvátországba. Márquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című regényét olvastam a tengerparton, s amikor végeztem vele, becsuktam, és csak néztem a tengert. Azt gondoltam, milyen jó lehet írónak lenni. Akkor fogalmaztam meg először magamnak, hogy én is lehetnék az. Talán azért akkor, mert éppen harmadévre, a legnehezebbre készültem az egyetemen.
– Kiket olvastál még akkoriban, és kiket manapság, milyen prózaírókat? Magyarokat, külföldieket…
– A középiskolában a klasszikus irodalomért rajongtam. Thomas Mann minden nagyregényét olvastam, noha a Varázshegy a maga filozofikusságával ma már valószínűleg fárasztó lenne számomra. De akkor megragadott. Vagy Irwin Shaw-tól az Oroszlánkölykök. A nagyobb háborús regények is magukba rántottak. Később az egyetemen Márquez. A kortárs magyarokat nem túlságosan kedveltem; mostanában próbálom pótolni a hiányosságaimat.
– És milyen érzéssel teszed?
– Hát… Pótolgatom, de hozzám máig közelebb áll az amerikai irodalom. Cortázar biztosan közelebb, mint bármelyik kortárs magyar. Raymond Carver novellái pedig meghatározóak voltak akkor is, amikor a novelláskötetemet írtam. Közelinek éreztem a stílusát, mondatszerkesztését, erősen hatott rám. Utóbb azért kellett hozzányúlnom néhány szövegemhez, hogy legyen már bennük egy-két összetett mondat is. Lenyűgöz a carveri stílus, amely egyszerűsége ellenére erős és bonyolult hatást vált ki. Az ilyen típusú írásokat keresem, szeretem. Az érzelgős vagy hosszú lére eresztett próza távol áll tőlem.
– Félig válaszoltál is arra, amit kérdezni akartam, hogy szerinted mitől jobbak az amerikaiak, mint mondjuk a magyarok.
– Valahogy gyakorlatiasabbak, végig két lábbal állnak a földön, és nem kezdenek minden történetszilánkból nagy filozófiákat farigcsálni. Csak azt nézik, ami a valóságban van, és a valóságot úgy jelenítik meg, hogy annak erősebb a lenyomata, mint ha elkezdenének valamiféle nagy ívű gondolatokat, szerkezeteket, hálókat szőni. Updike regényei is mennyire pontos tablókat festenek a társadalomról, az emberi viszonyokról! Például a Nyúl-regények. Jonathan Franzen könyveit is szívesen olvasom. Talán a mérnöki racionalitásomból fakad, hogy elég gyorsan félreteszek egy könyvet, ha valamit nem értek benne, ha túlbonyolított mondatokkal operál, ha nem fókuszált, s ha vizuálisan nem ad semmit. Azok az amerikaiak, akiket kedvelek, ezekben jók. Fókuszáltan írnak, és én is így próbálok.
– Tehát történeteket akartál írni. Az a korzikai autóút előtte volt annak, hogy felmondtál az építőipari cégnél?
– Akkor még építészmérnökként voltam alkalmazásban, és csak esténként írtam. Pedig tényleg nagyon sokat dolgoztam a cégnél. Vacsora után töltöttem egy pohár bort, és képes voltam éjfélig szöszölni a regénnyel…
– Ceruzával, tollal, esetleg gépbe?
– Gépbe. Próbáltam írni, de fáradt is voltam, meg nem igazából tudtam, hogy kell. Csak gyűltek-gyűltek az oldalak, viszont rossz volt, amit csináltam. Mindig nekiugrottam a regénynek, de húsz-harminc oldal után láttam, éreztem, hogy ki kell dobni. Aztán megint írtam vagy tizenöt oldalt, de az sem volt jó semmire, mert nem tartott semerre, és ebből elegem lett. Elegem lett belőle, hogy nem tudok egy jó történetet megírni. Akkor kezdtem keresni mindenféle szépírói kurzusokat, íróiskolákat, hátha tanítják valahol.
– Ez mikor lehetett?
– Olyan négy éve. A gyerekeink elmentek közösségbe, s lett időm, mert mellettük végképp nem tudtam írni. De ez már jóval később volt, mint ahogy otthagytam az építészetet, az után ugyanis még újságíróként dolgoztam, hogy legalább fogalmazni megtanuljak, mert azt sem tudtam.
– Most már úgy is felveszik az embert újságírónak?
– A sajtós évek egy képzéssel kezdődtek. Aki ügyes volt, az lehetőséget kapott. Emlékszem, akkoriban adták át Makovecz Imre makói termálfürdőjét, s azt mondták, ha jól megírom róla a cikket, kiteszik az online felületre. Megcsináltam, tetszett nekik, kitették. Ez a Heti Válasznál volt.
– Ha már Makoveczet említed, mit gondolsz az épületeiről?
– Becsülöm, hogy annyira következetesen tartotta magát azokhoz az építészeti elvekhez, amelyekben esztétikailag is meg mindenféle szinten hitt. Vagyis alkotóként tisztelem, a formavilága azonban távol áll tőlem.
– Újságíróként nemcsak építészettel foglalkoztál, hanem borászattal, gasztronómiával, hétköznapi dolgokkal. Gondolom, ez vissza is köszön a novelláidban.
– Az újságíróskodással kinyílt a világ. Kicsit már besokalltam attól, hogy egy irodában ülök hat éve ugyanazokkal az emberekkel, akiket persze szerettem, de sokkal színesebbnek, érdekesebbnek véltem a világot annál, hogy négy fal között töltsem a munkás éveimet. Hirtelen interjúkat készíthettem a pilismaróti tejesembertől kezdve Török Gábor politológusig sokakkal. Nagyon izgalmas volt, hogy új emberekkel ismerkedhettem meg, hogy felkészültem az interjúkra, szerkesztgettem a szövegeimet. A boros dolog például úgy jött, hogy bortanácsadói képzést is kaptam, mert az régóta érdekelt, és annak kapcsán kicsit nagyobb rálátásom volt a szakmai részre, így elhívtak, elküldtek mindenféle borászatokba borkóstolókra. Az elég vidám…
– Akkor ha téged megkínálnak egy pohár borral, előbb megszemléled, meglögybölöd, beleszagolsz…
– Mára azért megkopott a tudásom. Egyébként középfokú a képesítésem. A felsőfokot is meg akartam szerezni, csak kicsúsztam az időből, jöttek a gyerekek. De szívesen elemzek borokat.
– Hogy van az, hogy amikor borozgatunk, nem biztos, hogy érezzük a különbséget a kétezer és a húszezer forintos között.
– Én érzem. Elég hűséges típus vagyok, mi leragadtunk a Bolyki-boroknál. Annyira szépek! A könnyű fehérektől a testes vörösökig. Újabban nem szeretek kísérletezni. Régen jobban megtettem. De nyilván, ha a fröccsözés a cél, bármelyik acéltartályos fehérbor megteszi. Már itthon is rengeteg ilyen készül egészen jó minőségben.
– És aki nem minőségi borokat iszik, azt megveted? Van egyfajta arisztokratizmusa a borászatnak, a borfogyasztásnak is.
– Olyannyira nem vetem meg, hogy a múltkor nosztalgiából vörösboros kólát ittunk a barátnőmmel. Nekem is megvolt a gimnáziumi és az egyetemi évek alatt az olcsó borok korszaka. Én az ilyesmit nem tekintem presztízskérdésnek. Ha megtehetem, a kedvenc boraimat iszom, ám ha valahol kínálnak, s nem valami iszonyatosan édes löttyel, akkor nem válogatok. 
– Tiszaföldvár környékén, a Tiszazugban is készítenek bort.
– Igen, bár Földvár inkább a Szicsek-pálinkáról híres, azt az egész ország minden jobb éttermében lehet kapni. Apukám földváriként a tűz közelében van, s a nővérem is boldog, mert nálunk mindig akad otthon pár palack, amit kivihet Amerikába.
– Visszakanyarodva az íráshoz, lehet azt tanulni? Említetted, hogy íróiskolákat kezdtél keresni.
– Az újságírásból egy idő után kiábrándultam, mert múlékonynak éreztem a cikkeket, s amikor otthon voltam a gyerekekkel, megfogalmazódott bennem, hogy valami marandadóbbat írnék inkább, s ez vitt a novellák felé. Meg a kudarcos regényeim, amiket húsz vagy ötven oldal után képtelen voltam folytatni.
– Hány regénynek futottál neki?
– Három biztosan a kukában landolt. De az építészek sem úgy kezdik, hogy rögtön Westendet terveznek, hanem először, mondjuk, buszmegállót. Akkor nézzük, vajon össze tudok-e rakni egy novellát!
– A novella mint buszmegálló…
– Azért novellát írni csak könnyebb; kevesebb elemből áll, rövidebb idő kell hozzá, könnyebb áttekinteni. Elkezdtem kisebb történetekben, formákban gondolkodni, és megírtam hét történetet anélkül, hogy bárkitől segítséget kértem volna. Illetve a férjemhez volt annyi a kérésem, amikor a gyerekek elmentek közösségbe, hogy kapjak egy szűk évet arra, hogy még ne kezdjek el építészként dolgozni, hanem próbálkozhassam a prózaírással. Amikor elkészültem a hét szöveggel, akkor döntöttem el, hogy tényleg keresek egy írókurzust. A Magyar Íróképzőnél kezdtem. Már az alapozó tanfolyamon kiderült, hogy a kézirataim hemzsegnek a hibáktól, úgyhogy hazarohantam, és formailag rendbe tettem őket. Például hogy a kötő- és a gondolatjel nem ugyanaz, meg hogyan kell tagolni a szöveget…
– Ezek csak formaságok.
– De nekem ez is új volt, hogy erre is oda kell figyelni. Hogy ennek is megvannak a maga szabályai.
– Kik voltak az első tanáraid?
– Zsiga Henrik nagyon gyakorlatiasan oktatott. Arra próbált bennünket felkészíteni, hogy ha folyóiratnak küldünk írást, akkor az hogy nézzen ki. Aztán Lackfi János kreatívírás-kurzusára mentem tovább, amit a Marczibányi téri művházban tartott hétfő esténként héttől tízig. Kiselőadással kezdett mindig, aztán egy mintaszöveg alapján húsz perc alatt írnunk kellett valamit. Remek légkörben családias műhelymunka folyt, általában tizenöten voltunk, s mindenki felolvasta a sajátját, János pedig értékelt. Izgalmas és inspiráló volt egy mindenféle díjas költőtől hallani, hogy mit szól a szövegeinkhez. És egyben félelmetes is. Emlékszem, az első ottani írásom vers volt, ami elég megrázóra sikeredett, mert édesanyám elvesztéséről szólt, egy meghökkentő keretbe ágyazva. Amikor felolvastam, János rám nézett, és csak annyit mondott, erős debüt. Persze aztán hosszabban is elemezte, de láttam rajta, hogy hatással volt rá, és ez nagyon jólesett. El is kérte a verset, hogy föltegye a Facebook-oldalára.
– Abból a tizenötből hányan publikáltok most?
– Talán a fele. De voltak, akik eleve úgy jöttek oda, hogy már korábban is megjelentek a dolgaik folyóiratban. Én a kurzus végén megkértem Jánost, mert gondoltam, hogy neki nincs rá ideje, ajánljon valakit, aki tüzetesen átnézhetné a meglévő novelláimat, és tanácsokat adhatna. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia egyik oktatójához, Horváth László Imréhez küldött, akivel aztán tényleg sorról sorra átnéztük a novellákat. Talán az volt a legszigorúbb képzés, amelyen valaha részt vettem. Kicsit vízválasztó is, mert Laci rettentő keményen bírált. Miután levélben szétcincálta a kézirataimat, nem is akartam személyesen találkozni vele. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy beszéljünk, s nagyon jól tettem, mert biztatott, és tényleg rengeteget tanultam tőle. Átírtam a hét novellát, aztán mindet szétküldtem folyóiratoknak, s el is fogadták, közölték őket. Nekem megérte ez az iskola, a magántanár. Egy évig tanultam nála, utána viszont már azt éreztem, hogy túlságosan leszabályoz az írásban, ahelyett hogy továbblendítene.
– Amikor a tanítvány leválik a mesterről. A hatásiszony…
– Nem jó az sem, ha állandóan elveszik az ember önbizalmát, mert minden novella után mégsem lehet újraépítkezni. Gyakran megkérdeztem magamtól, jó ez nekem, tényleg ez az én utam, vagy csak eléget, elvesz egy csomó energiát más, fontos dolgoktól. Meg aztán többekkel találkoztam, megismerkedtem szerkesztőkkel, ahogy veled is vagy Bíró Gergővel a Magyar Naplónál. S azt érzékeltem, lehet szelídebben is csinálni a kéziratok javítását-gondozását. Úgy is lehet tanácsot adni, hogy közben nem feltétlenül rombolják porig a másik önképét.
– Azért még firtatnám kicsit a kritikához való viszonyodat. Megjelent a köteted, ami a megítélésed szerint valamilyen, s akkor mások, kritikusok és olvasók elkezdik véleményezni, állítanak róla valamiket. Tudsz ezekből a véleményekből tanulni? Illetve hol van az a pont, amikor azt mondod, ez már a lelkedbe gázolás, és nem akarsz vele foglalkozni, hogy ki mit ír vagy mond a novelláidról?
– Az olyan kritikára, ami lényegi visszajelzést ad, nagy szükségem van. Bizonytalan vagyok ezen a pályán, semmilyen bölcsészeti végzettségem nincs, s örülök, ha valaki olvas, és elmondja, hogy mi a jó vagy rossz abban, amit csinálok. A szépírást nagyon hosszú, talán egy egész életre szóló fejlődési folyamatnak tekintem, de szerintem minden más alkotóterület is ilyen. Szóval kifejezetten örülök, ha olyan kritikát kapok, amiből tanulok, amitől a következő írásaim jobbak lehetnek. Van például egy segítőtársam, akit egy írótanfolyamon ismertem meg, Varga Péter Iván. Ő nem szokott publikálni, de nagyon ügyes, néha ír egy-egy drámát, s nekem kifejezetten jó, hogy vele, valakivel szakmailag meg tudom beszélni a dolgaimat. Építészként is csapatban dolgoztam, s talán kicsit mesterségesen, de az írásban is ezt próbálom megvalósítani. A közelmúltban kaptam jó kritikákat a könyvemre, s azt gondoltam, ezek biztosan szárnyakat adnak. De nem. Pontosabban a jó, a dicsérő kritika is elbizonytalaníthat. Onnantól, ha valamiért nagyon megdicsérnek, különösen vigyáznom kell, milyen irányba menjek tovább. Például hogy szabad-e kísérleteznem, másfelé kanyarodni, vagy azt erőltessem, amit jónak tartanak az írásaimban. Tehát a jó visszajelzéseket is el kell engedni egy ponton.
– Van, aki azt mondja, ha valamit jól csinálsz, az könnyen rutinszerűvé válhat, s akkor érdemes változtatni, mert különben eladod magad a könnyen jött írásokkal, s az már egyfajta szellemi prostitúció.
– A novelláskötetem befejezését nagyon vártam. Hasonló módszerrel megírt szövegeket tartalmaz, két látószögből írt novellákat. Ugyanakkor változatosak, színesek a helyszínek, a szereplők, de mire kész lett a kötet, belefáradtam.
– Untatott?
– A végére sok volt. Azt éreztem, hogy nem bírok még egy teljesen más miliőt és történetet kitalálni. Most, hogy regényt írtam, több helyem és időm volt csak három embert, a főszereplőket bemutatni. Élveztem, hogy bőbeszédűbb lehetek, mint a novellákban, de ez bizonytalanságot is okozott, mert eltért attól, amit korábban megtanultam, s a visszajelzések szerint többé-kevésbé jól csináltam. Ugyanakkor erős volt a vágy, hogy a regényemben új utakat is kipróbáljak.
– Akkor a novelláskötet határkő is egyben, lezár egy kisebb korszakot. Az első korszakodat.
– Mindenképp. Az alapok elsajátításának és a legsürgetőbb érzéseim megírásának korszakát.
– Jól értem, te mindig regényt akartál írni, s a buszmegállókat csak amolyan szárnypróbálgatásnak szántad?
– Mindig a nagy kompozíciók érdekeltek. Olvasóként is azok fogtak meg. A regényben tág a tér, és sok idő van, hogy egy teljesen más világot kibontsak. S az olvasónak is, hogy elmerüljön benne. Igen, a novellákat arra szántam, hogy megtanuljak prózát írni: hogyan lehet két-három mondattal megfesteni egy karaktert, hogyan kell dialógust építeni, atmoszférát teremteni…
– S most elkezdted építeni az igazi varázshegységedet.
– Legalábbis próbálkozom. Igyekszem. Menet közben rájöttem, hogy szeretem a szemszögváltásokkal megírt történeteket, s ezt továbbvittem a regényben is. Szeretném átmenteni a novellákból mindazt, amit azokban megtanultam, de tovább is kell lépnem. Magam miatt, hogy érezzem, fejlődök. Az is kiderült számomra, hogy igazából csak azt tudom megírni, ami nagyon mélyen érdekel.
– A novelláskötetedre milyen olvasói visszajelzéseket kaptál?
– Szerencsére nagyon jókat. Legtöbbször a szerzői oldalamon írnak rám, nemrég például egy hölgy azt üzente, évek óta nem találkozott ilyen mély novellákkal, néhányat a BKV-n olvasott, és alig tudta visszatartani a könnyeit. A minap pedig egy másik olvasóm azzal keresett meg, hogy szeretne tíz dedikált példányt rendelni, mert annyira tetszik neki a kötet, hogy minden barátnőjének akar egyet ajándékozni. A férjem munkahelyén is volt már olyan, hogy épp a teakonyhában csináltam magamnak kávét, s megszólított egy lány, hogy te vagy a Gergő felesége, te írtad ezt, mert rohadt jó, régen olvastam el ilyen gyorsan könyvet, mikor jön a második? Ez olyan hihetetlen! Nem is ismertem ezt a lányt. De ismerősök is szoktak írni, legutóbb egy volt osztálytársam az édesanyjáról küldött fotót, és azt írta alá, itt vagyunk egy wellnessben, anyám meg nem jön fürödni, mert a kötetedet olvassa.
– És a férjed?
– A férjem egy ideig szívesen olvasta az írásaim, de mostanában már nem igazán. Erősen drukkol a partvonalról, de valahogy nem akar annyira elmerülni az írói világomban, amit meg is értek, mert valóban furcsa kettősség, hogy együtt élsz valakivel, akinek a novelláiban olyan világok, sorsok, élethelyzetek, lelkiállapotok tárulhatnak fel, amelyek akár ijesztőek is lehetnek.
– Édesapád?
– Ő viszont mindent elolvas. A leghűségesebb követőm. De még egy sztori, nemrég a bostoni magyar könyvklubban a novelláskötetem volt terítéken. A résztvevők elolvasták, és szerveztek velem egy online mítinget. Ott volt a képernyőn tizenkét arc, tizenkét ember, olyanok is, akik ötven éve Amerikában élnek, s mesélték, hogy kinek melyik történet tetszett vagy nem tetszett, és miért.
– Tetszés vagy nemtetszés dolgában mennyire figyelsz az olvasói véleményekre? Végül is döntés kérdése, mennyire szolgálod ki a feltételezett olvasói igényeket, vagyis bestsellert írsz, vagy éppen öntörvényű alkotóként tekintesz magadra. A kettő persze közelíthet egymáshoz, szerencsés esetben egybe is eshet. 
– Nem tudom, hogyan kell bestsellert írni, meg azt sem tudom, hogy ez itt Magyarországon mit jelent. Mondok egy példát. A Te meg én című novellát szorongva küldtem el az Esőnek, neked, mert hepienddel zárul, s ez nem divat a szépirodalomban. De valamiért azt éreztem, hogy kell a kötetbe egy ilyen is. És ezt elmeséltem a bostoniaknak, mire megszólalt egy hölgy, hogy számára ez a novella mentette meg a kötetet. És jó ezt egy olvasótól hallani, mert arra bátorít, hogy el lehet menni ebbe az irányba is, és nem csak tragikus vége lehet egy irodalmi szövegnek. Vagyis hogy a jó és rossz végkifejlet is lehet érvényes, hiteles.
– A Kristály című novelládon keresztül ismertelek meg íróként. Korábban nem találkoztam, talán nem is igen találkozhattam írásoddal, nem tudtam, ki az a Jánoki-Kis Viktória. A Kristály főszereplője egy cigány nő, s ahogy őt mozgattad, beszéltetted cigány környezetben, azt hittem, te is cigány vagy. De a többi szöveged is említhetném hitelesség szempontjából. Nagyon elmélyülsz, otthonosan mozogsz a novelláid témáiban. A magyar prózának kialakult egy vonulata, hogy a szerző éli az életét, elmegy a pékségbe, találkozik ismerősökkel, rácsönget egy villamos, s ezt megírja. Te viszont „igazi” történeteket, konfliktusokat írsz meg, amiknek keretei vannak, helyszínei, hús-vér figurái. Úgy tűnik, sok helyen, sok mindenben otthonosan mozogsz, élményekből dolgozol, vagy ha mégsem, akkor nagyon komoly előtanulmányokat végzel a novelláidhoz. Egyszer, amikor telefonáltunk, említetted, hogy épp lovardába készülsz, mert a regényedben lesz lovas vonulat, szál. Egyszer meg azt mesélted, hogy pszichológiai tárgyú novelládat átnézetted, ha tetszik, hitelesíttetted egy pszichológus barátoddal vagy ismerősöddel.
– Nekem, ahogy már említettem, az alanyi dolog, hogy leírom, mi történt velem, nem működik. A legkevésbé sem motivál, hogy megírjam a saját életemet. Csak amit megtanultam belőle, az az érdekes. A mondanivalómból akarok történetet faragni. Ehhez szeretek mindent aprólékosan kitalálni és felépíteni, mintha filmes produkció, film lenne. Semmit nem akarok a véletlenre bízni. Ha a főszereplőm roma származású, akkor én két hétig a romákról fogok olvasni, nyomortelepekről keresek YouTube-videókat, s meg fogom nézni a huszadikat is, ha kell, többször, egy ilyen helyen élő asszonyról, mert magamba akarom szívni a hangulatot, a légkört, tudni akarom, mi lehet az arc mögött, hogyan gondolkodik, miként érez. És nem unom meg, rengeteg időt fordítok rá. Kicsit ilyen újságírói érdeklődés is ez.
– Cigánytelepen jártál?
– Amelyik ebben a novellában megjelenik, abba nem mertem bemenni, csak a határáig autóztam el, de ahová tudok, az írásaim többségének a helyszíneire, ahol játszódnak, elmegyek. Szóval a telepen ugyan nem voltam, de olyan épületben és olyan családnál, amely a Kristályban megjelenik, jártam. Tehát ennek is van valóságos élményalapja, de tovább kellett mélyíteni. Amire kérdezel, az anyaggyűjtés, a hitelesség kérdése számomra azért fontos, mert meggyőződésem, hogy minél életszerűbben jelenik meg valami, az olvasó annál jobban rákényszerül, hogy átélje a történetet. Például a Vodkaszóda főszereplője pszichológusnő. Amikor megírtam az első változatát, elküldtem a pszichológus barátnőmnek, hogy nézze át szakmailag, mert hiába olvastam már el mindent a gestaltpszichológiáról, azért jó lenne, ha egy profi is ellenőrizné a végleges szöveget. Örömmel vállalta, elolvasta, és bejelölte, mi az, ami nem történhet meg egy gyógyító beszélgetésen. A történetben például a férfi és a terapeuta egy ponton tegeződni kezdenek egymással, mire a barátnőm pirossal odaírta, hogy ez egy bődületes határátlépés, ilyet soha nem csinálhat egy pszichológus. Vagy a végén, mikor a férfi megkérdezi, mennyit kell fizetnie, s a pszichológusnő azt feleli, az első alkalom ingyenes, a barátnőm nagy, nyomtatott betűkkel odaírta: Miért? Ne már! Ezek apróságoknak tűnhetnek, fél sorok csak a történetben, de nekem fontos, hogy minden tégla a helyén legyen, mert csak akkor válik teljesen hihetővé az építmény.
– Az élet viszont tele van határátlépésekkel, akár abban a viszonylatban is, hogy adott esetben mit enged meg magának egy páciens vagy egy pszichológus.
– Ez igaz, és nem is fogadok el minden észrevételt kritika nélkül. Előfordul, hogy jó, jogos az észrevétel, de nincs nagy jelentősége, a dramaturgiához viszont jobb az eredeti, s olyankor meghagyom azt.
– Író, úgy hazudj, hogy elhiggyék!
– A mentős jelenet a Kristályban kb. tizenkét sor, de legalább egy óra hosszát telefonoztam egy mentőssel, hogy akkor most ez vagy az szakmailag jól van-e, úgy csinálják-e. Fel is olvastam neki azt a részt. Mert ha egyszer elolvassa a novellát vagy elbeszélést egy mentős, s elröhögi magát, mert hülyeséget írtam, ha azt érzi, hogy becsapják, mert az írónak fogalma sincs a valóságról, akkor leteszi a könyvet. Én legalábbis így működöm olvasóként. Úgyhogy valóban sok utánajárás, anyaggyűjtés van a novelláim mögött.
A szereplőim között például több olyan van, akit ismerősről mintáztam. Így a Cukros vízben szereplő csinos riporternőt is. A felkészülés azzal kezdődött, hogy megkérdeztem az RTL-nél dolgozó hölgyet, végigkövethetem-e egy napját. Bementem vele a tévébe, mindent megmutogatott, beszélgettünk, s így már könnyű volt a történetet megírni, mert láttam a vázat, amire felfűzhettem mindent. De fejből nem tudtam volna hitelesen kifundálni, hogy milyen részletekből épül fel egy munkanapja. Számos érdekes pillanata van az anyaggyűjtésnek.
– És amikor valaki, említetted, hogy az egyik novelládba erősen beledolgoztad édesapád és nővéred alakját, szóval amikor valaki elolvassa a róla formált figurádat, a róla (is) szóló történetet, olyankor mik a visszajelzések?
– Idáig mindenki örömmel vette, még akkor is, ha nem föltétlenül pozitív karakterként jelenik meg az írásban. Azért arra ügyelek, hogy a történet annyira távol álljon tőle, hogy rajtunk kívül ne tudhassa beazonosítani más, illetve ha részben be is tudja, akkor se legyen benne biztos. Amikor valakiről mintázok egy figurát, akkor csak a személyiségjegyeit veszem át. De a szereplő úgy mozog a történetben, ahogy a dramaturgia kívánja. Nagyon megkötne a valóság, ha folyton azt kellene mérlegelnem, hogy az adott illető konkrétan mit csinálna ebben vagy abban a helyzetben. Írás során szükségem van az alkotói szabadságra. Akkor már nem a valóságot írom le, hanem a kitalált történetet, de igyekszem ezt reálisan, hihetően, átélhetően tenni.
A novellában, melyre utaltál, egy külföldre szakadt hölgy érkezik haza látogatóba a szüleihez, s ehhez az Amerikában élő nővéremet faggattam ki: milyen érzés hosszú idő után hazajönni, landolni Ferihegyen, látni a várost, embereket, hirdetőtáblákat, aztán egy családi ebéd…  
Vagy amit az előbb érintettük már. Nekem a lovaglás félelmetes valami, de mert egy regényjelenetem lovas környezetben játszódik, érezni akartam, milyen nyeregben ülni, s egy barátnőmmel elmentem kipróbálni. Meglepődtem, hogy állandóan minden mozog alattam, és nekem ezt le kell követni. Hiába látnám, hiába mesélné valaki, éreznem kell, hogy meg tudjam írni. Valamikor gyerekkoromban ültem lovon, de azt már elfelejtettem, és felnőttként megtapasztalni, hogy megy alattam egy élőlény, és visz, és nem tudom irányítani… És fokozatosan rájönni, hogy mégis tudom. Érezni a lovardaszagot, látni középen a betonutat, hallani a cipőm koppanását, tudni, mit csinálnak ott az emberek, a macska, kutya hogyan mászkál ott, milyenek a karámok. Ez engem inspirál, így könnyebben és gyorsabban meg tudom írni, amit szeretnék.
– Nem árt, ha a prózaíró megtapasztal ezt-azt abból, amiről írni akar. Ha ismeri a valóságot.
– Hemingway mondta a jéghegyhasonlatot. 
– Amikor nekiülsz, már aprólékosan megvan a fejedben a történet, és csak lejegyzed, vagy a gép előtt találod ki?
– Pontosan kidolgozom előre, szinopszist írok mindenhez, novellához, regényhez: karakterek, évszámok, jelenetek. Nemigen írok olyan szereplőről, akinek ne tudnám, milyen volt a gyerekkora, a kapcsolata a szüleivel. Ezek mind ott húzódnak a háttérben. Aztán ha mindez megvan, nekiülök, s leírom. Az építészetben is van vázlatterv. A novelláknál is működött ez, és a regénynél is. A jelenettervben kipipálom, amit megírtam: ez megvan, majd másnap folytatom. A befejezésre is van elképzelésem, de írás közben lehet, hogy változtatok.
– És a történet van meg előbb, vagy inkább valami mögöttes lélektani tételre építesz cselekményt, amivel sugallni akarsz valamit?
– A történet kitalálása azzal kezdődik, hogy mit szeretnék mondani vele. Enélkül el sem indul a gondolkodás. A Piros fazékban például azt szerettem volna megmutatni, milyen nagy kontraszt van abban, ha vidéki emberek sokáig külföldön keresik a boldogulást, ott élnek, s hogy hazatérve mekkora lelki utat járnak be. Vagyis egy novella építése nálam mindig a gondolattal kezdődik, az érzésekkel, s csak utána jön a szöveg összepakolása, és hogy a mondatok alakítgatásával hogyan tudom kifejezni a mélyebb tartalmakat.
– Miért is ne érdekelhetne mindez, másrészt viszont miért érdekel téged az, hogy egy Amerikából családlátogatásra érkező hölgy milyen lelki utat jár be? Nem inkább a te utadról van szó mégis? Hiszen a fővárosból Földvárra hazalátogatni, az is komoly távolságot jelenthet, és nem csak kilométerekben.
– Mindig érdekeltek az életutak, az élethelyzetek, azok alakulásai. Nekem az is hatalmas változás volt az életemben, hogy megjelent a novelláskötet, kész a regény is, és néhányan írószerepben kezdenek látni engem. Sok fontos állomása volt az én utamnak is, s persze minden történetben keresem, hogy hol vannak az érintkezési pontok, de kifejezetten nem szeretek magamról írni, ugyanakkor mégis egyszerűbb olyasmikről, amikről közvetlen tapasztalásom, tudásom van. De hogy a Piros fazékra utaljak ismét, saját szememmel látom, hogy amikor a nővérem hazajön Amerikából, az első napokban mennyire nehezen találja meg a helyét, és hangolódik rá az itthoni környezetre, miközben őszintén vágyik rá.
– De neked is más közeg már Tiszaföldvár.
– Egyfajta időutazás. Ma este épp megyek haza apukámhoz. Otthon egyszerre kamasznak érzem magam: meglátom a gyerekszobámat, és újra tizenöt éves vagyok. Azt érzem, hogy kiléphetek a mostani szerepeimből, az anyaszerepből, a feleség szerepéből, a társadalmi szerepekből. Kicsit félretolhatom a feladataimat. Elém rakják az ételt. Egy novellában szépen lehet mesélni ilyesmikről is. Úgy, hogy sokan magukra ismerjenek.
– Nem túl régen írsz, nem klasszikus bölcsészpálya a tiéd, de megjelent egy köteted, nyertél Móricz-ösztöndíjat, belekerültél a Petőfi Kulturális Ügynökség kortárs irodalmat népszerűsítő programjába, a KMI 12-be, gyakorlatilag kész a regényed, jövőre megjelenik. De van-e, alakul-e az irodalmi közeged, társaságod, s ha igen, hogy érzed magad benne? Ha nincs, akkor hiányzik-e?
– Számos felemelő élményem adódik könyvbemutatókon, rendhagyó irodalomórákon, sok érdekes emberrel futok össze. Még édesapám fiatalkori szerelme is eljött az egyik dedikálásomra. Alig akartam elhinni. Szóval emberi találkozások szintjén is óriási élmény ez a felém irányuló szeretetáradat a kötettel kapcsolatban. Íróként pedig… Nekem ezt a szót magamra vonatkoztatva kimondani is furcsa, mert az identitásom, a barátaim a régi közegemhez kötnek. A barátnőim is építészek. Tehát nem mondhatom, hogy igazából lenne írói közegem. Inkább kívülállónak érzem magam. Nemrég csöppentem bele ebbe az egészbe, de van még időm megismerni másokat, és nyitott is vagyok rá. Kihívásokkal teli helyzet, s nem tagadom, szorongok is rendesen, hogy mennyire tudok megfelelni a szakmának. És hát nem utolsósorban az olvasóknak.
– Mit lehet tudni a regényedről?
– Felnőttként tértem, illetve keresztelkedtem meg, s közel állnak hozzám a hitbéli kérdések. Ez a novelláskötetemen nem igazán jön át, de a regényben nagyobb teret kap. Nem véletlenül játszódik egy meditációs csendtáborban, nem véletlenül főszereplője egy keresztény nő, akinek ez ütközik a világával. Nekem szinte kimeríthetetlen terület, hogy az ember milyen utat jár be a hitében, a lelki életében, az istenkeresésben. Abban bízom, hogy ezt kicsit ki tudtam bontani a regényben, persze nem szájbarágósan.
– Most min dolgozol éppen?
– Tavaly ősszel beiratkoztam a Budapest Film Academy és az ELTE közös képzésére, egy éve tanulok forgatókönyvírást a bölcsészkaron. Idén tavasszal az egyik rövidfilmötletem megtetszett az oktatónak, a szinopszisból forgatókönyvet kellett írnom, s ha minden jól megy, idén le is forgatják. A címe Online. E munka kapcsán egy újabb felkérést is kaptam Hódi Jenőtől, az akadémia igazgatójától, hogy írjunk együtt egy rövidfilmet az ötletéből. Természetesen elvállaltam, hónapokon át dolgoztunk vele, volt olyan pillanat, amikor azt hittem, sosem lesz kész a forgatókönyv, de augusztusban csak legyőztük a történetet. Hintaszék a címe, és az ukrán menekültválságról, illetve a befogadás körüli dilemmákról szól. Szeptemberben kezdődik a forgatás Székely B. Miklós, Farkas Franciska és Mészáros Béla színművészek szereplésével. Aztán ősszel szeretném elkezdeni a második regényem írását. A fejemben már megvan a történet.    

Vissza a tetejére