Mi itt vagyunk
Utassy József: Mikor a téboly trónolAmikor 1987-ben megjelent Utassy Ragadozó föld című verseskötete (benne a Mikor a téboly trónol), még nem volt divatban a súlyos lelki, pszichiátriai betegekkel szembeni kötelező tolerancia. A testi fogyatékosokat sajnálni illett. Látványosan, fölsóhajtva, istenem! A szellemi sérült vagy éppen idegösszeomlásra jutott ember stigmatizált volt. Szégyellni való. Az egyszerű nép körében. De nem csak. Nemrégiben egy magasan kvalifikált értelmiségi bizalmas beszélgetésben megvetően bökte ki, hogy közös ismerősünk családtagja bolond…
Bolondokháza, azt hiszem, egybeírva. Sárgaház. Lipótmező. Odavaló vagy, Pózvára!
A szomszéd faluban élt Bolond Zoli. Elméje négy-öt éves gyereké. Ostorral járt, néha csapkodott vele, amúgy jámbor lélek, a légynek sem ártott. Reggel fölöltöztette az anyja – tsz-ben robotoló parasztasszony –, aztán kicsapta az utcára. A falut nem hagyta el, az utcát sem, árokparton üldögélt. Féltünk tőle. Agyhártyagyulladást kapott valamikor. Apám azt mondta, nem szabad csúfolni, nem bolond, hanem szerencsétlen. Ismerte annak előttről.
Az első igazi őrült, életemben, egyik nagybátyám volt. Orosz front, fogság Szibériában. Az ötvenes évek elején szabadult, csont-bőr, a felesége nem akarta elfogadni. Tönkrement az a derék, szép férfi! Pár év múlva bekerült Szombathelyre a sárgaházba. Időről időre anyám is látogatta. Félt a bolondoktól, de neveltetése meg vele született embersége legyőzte a félelmét. Csak engem vitt magával, öt-hat éves gyereket, úgysem értek az egészből semmit. Szegény sógorom! A látogatás bizonyos részeire tűpontosan emlékszem. A kórház ebédlőjébe terelték a bolondokat. A sógor csíkos kórházi pizsamában, reszketett keze, térde, mindene. Anyám próbált vele beszélgetni, nem tudott. A sógor messzire nézett vizenyős szemmel, mindegyre azt motyogta, megvárja-e Mari a fogság után, vagy férjhez megy, mire hazaér. Mari ott zokogott, itt vagyok, Imre, megvártalak, gyerekeink is születtek, hogyan mentem volna férjhez, én nem hagytalak el sohasem! Nem a sógortól féltem, hanem a gondozóktól. Egyiküknek Brezsnyev-szemöldöke volt, szúrósan nézett, úgy terelgette a bolondokat, mint a tsz-istállókban a marhákat.
Emlék a nyolcvanas évek elejéről. Egy volt diáktársam az alter kultúra meg a kábítószer igézetében. Aztán bekattant. Ruhátlanul téblábolt a Keleti pályaudvar körül. Lipótra került. Telefonált, kért, beszéljek az orvosával, hülye képeket fest meg érthetetlen szövegeket irkál, elektrosokkolni akarják, retteg, hogy attól tényleg megbolondul. Iskolázatlan, gyári munkás anyja megkereste az orvosát, sírdogált, nem vették komolyan. Nem örömmel mentem, megpróbáltam úgy-ahogy kulturáltan felöltözni, kelletlenül fogadott az orvos, igazoltam magamat, hogy tanár vagyok, van rendes állásom. Elém tett egy rakás képet. Megnéztem, a szövegeket is. Mondom, ezek nagyobbrészt VHK-, Vágtázó Halottkémek-szövegek, kicsit torzítva, variálva. Kb. A kutya éji dala idején történhetett. Nem biztos, hogy meggyőztem, de elbizonytalanodott. Ismerősömet nem sokkolták, csak megfigyelték, aztán szélnek eresztették. Bekattant. (Aztán meg – visszakattant.)
Bekattant vagy megőrült? Vörösmarty, Széchenyi, Csontváry elméje megbomlott. Ez olyan fennkölt, mintha kitüntették volna az égiek. Madách felesége árokparttól árokpartig, a maga korában megvetés. Ma inkább megrendült szánalom. Meg fölháborodás: hogy nem tudták, amit mi tudunk…?
Bekattant a Dzsó, mondták, diliházban van. Senki nem fitymálódott, fölényeskedett. Súlyos összeomlás. Mondták a történetét is. Egyszer jártam a lakásukban, a Füredi úti lakótelepen, talán versért mentem, talán postáskodtam. Nyugodt volt. Mondta, hogy megőrült, de most rendben van, jó a doki, jók a gyógyszerek. Főállású költő volt, nemzedékileg az utolsó. Költő, nagy K-val.
„Tudjátok-e, hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő, hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie! Ne csodálkozzatok a primitív törzseken, akik szentnek tartották az őrülteket” – Szilágyi Domokos, a vidám mókamester ’56 után hirtelen megváltozik, űzött vad, egzaltált, önpusztító élet, pszichiátriáról ki-be. Isten tudja, mi történt, beszervezték, és azért, vagy eredendő túlérzékenysége miatt anélkül is?
Dzsót, meg voltam győződve, hiperérzékenysége és mélységes igazságérzete sodorta, törvényszerűen, összeomlásba. Mondtuk a Petőfi-versét: „lopnak a bőség kosarából, //
A jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?!” – nemzedéki meg korhimnusz (Zúg Március). Közel 56 levert forradalma, élő emlékezetben még a világháború. Kibírhatatlan, hogy nincs remény. És hadiárva. Pont elég. Később fia elvesztése.
Utassy tudta, hogy megőrült – akkor. Egy időre. Bekattant, összeomlott, megroppant. A történetet megírta később a Kálvária-énekben, XXVII stációban. Epikus történet és lírai költészet. Többen is a Szabad ötletek jegyzékéhez hasonlították. De József Attila benne volt egy állapotban, minden, ami benne volt, kiömlött belőle, reflektálatlanul. Utassy emlékezett és reflektált. Megjelenése idején megrendített, de nem emlékszem, hogy a vers narrált története vagy mint vers, mint kompozíció rendített-e meg. Már ha el lehet választani a személyes sorsot a szövegtől magától. Annak idején valószínűleg nem tudtam elválasztani. Utassyt láttam, Dzsót, amint megbolydul a tudata, vizionál, úgy kezd viselkedni, mint egy őrült, úgy kezd beszélni, mint egy őrült, aztán elveszik minden kontroll, rendőr, mentő. Kerek történet. A narrátor egyes szám első személyben emlékezik egy történetre, a részletekre, az összerendezetlen cselekedetekre, zavarodott beszédre, víziókra. Ebben a történetben minden logikus, logikusan épülnek egymásra az elemek. A fájdalmas elemek. Egy belső monológban minden zavarodottság tökéletesen pontos rendben épül föl, a végkifejletig, majd a kényszerített elnyugvásig. Közben ugyanez a narrátor pontosan érzékeli a környezet reakcióját. Kétféle környezet: az ismerősök, a szomszéd, a baráti család. Ők már korábbról tudják, hogy valami baj lehet. Szelídek, megértők, „támogatók”. Megetetik, sétálni viszik. És az ismeretlenek: a munkások megverik és elzavarják; a dömperes sejti, hogy nincs minden rendben, némán lekíséri az útról; az éjjeliőr kezdetben az életét félti, aztán a jövevény kiszámíthatatlanságától retteg. Majd a tétova rendőr. Végül a mentősök, orvosok, ápolók már profik.
Pontos, logikus, reflektált emlékezés – ez történt, így történt. Nem, nem írja túl vagy nem írja szét a verset Utassy, csak éppen emészthetővé próbálja tenni azt, ami megragadható, ami elmesélhető. És igen, értjük. Folyamatában, folyamatából értjük meg a rettenetet, hogy nincs menekvés, végig kell menni az úton, az őrültségnek meg kell történnie, mint a görög sorstragédiáknak.
A Kálvária – egyes szám első személyben elbeszélt epikus történet, kívülről látjuk a beszélőt (Utassyt), ahogy kóborol, látjuk, most éppen ruhátlan, most víziók gyötrik, stb., és látjuk a környezetet. A beszélő, a narrátor pontosan tudósít a versalany belső világáról, őrült gondolatairól, és – kissé didaktikusan, nyílt üzenetben – a miértet is értjük: „Nem! / Nem vagyok beteg! / Nem én vagyok beteg itt, / hanem a világ! / Én csak az egyik / áldozata vagyok, / csak az egyik!” Ez még igaz is lehet, vagy igaz is, mindenesetre túlságosan egyszerű, társadalomkritikai, szociálpszichológiai magyarázat. Mert az ember nem őrül meg, nem kattan be, csak mert szar, beteg a világ.
A Mikor a téboly trónol – a most, a pillanat verse. Ha semmit nem tudnék a vers szerzőjéről, akkor is kirázna a hideg. A rettenettel való találkozás, szemtől szembe. Itt, most, a koponyán belül vagyunk. Ott, ahol másik emberként nem lehetünk. Mindig kívül vagyunk, reflektálunk, magyarázunk, okoskodunk. Belülről soha. Itt, most a beszélő sem reflektál. Médium. Közvetít. Alá van vetve, ki van szolgáltatva valaminek, nem tudja, nem tudjuk, minek, csak annyit, hogy rettenetes. „Mikor az agyban téboly trónol, / ős félelem árama retteg, / kiver az idegláz, de úgy, / hogy szíved reped meg.” Nincs előzmény, nincs történet, nincs külvilág. Nincs más, csak iszonyatos feszültség. És fájdalom. A fájdalom az agyból támad, az elméből, a lélekből. És parancsol, irányít, semmik vagyunk vele szemben. Nincs világ, nincs anya, testvér, szerető, gyerek, tárgyak, napfény, fák, városok, illatok, utcák, házak, nincs otthon, nincs se hideg, se meleg. Nem tudod, hol vagy, nem tudod, ki vagy, iszonyú erősen létezel, és a következő pillanatban értelmezhetetlen rettenet történik. Szétrobban az agyad. Egyszer, még egyszer, újra meg újra. Nincs menekvés, nincs feloldás, nincs elnyugvás. Kizuhantál a világból. Minden világból.
Pasolini filmjében a pillanat, amikor Oidipusz vágtat a kietlen tájon, menekül a jóslat elől, rettenetesen tűz a nap, van egy pillanat, egyetlen pillanat, amikor a menekülés átfordul valami mássá. Innentől tudjuk, hogy ölni fog, az átok beteljesedik. A pillanat – Mészöly Saulusában. Izzik a nap, belül zúg, zuhog, irgalmatlanul, a római kizuhan a világból, és Pálként újjászületik. A Mikor a téboly trónol-ban a versbeszélő nem fordul át a peremen, nem születik újjá, nem léphet vissza, bezuhan, ott marad.
Hányszor billegtünk magunk is a peremen, mert elvesztettünk valamit, anyánkat, gyerekünket, testtel vagy lélekkel. Egy pont, egy pillanat, amit bűnösen elengedtünk, egy pont, amikor megtettük, amit nem tehettünk volna meg. De kijöttünk, kimásztunk valahogyan, kémiával vagy erősebb örökölt génekkel… és most itt vagyunk.
És mi itt vagyunk…
Vissza a tetejére