Kovács István

A költő megszólítása

Utassy József
és Kolozsi Béla doktor emlékének

 
Kiss Benedek hívott telefonon,
hogy sietve rábeszéljünk, Dzsó;
kórházba kell menned önként,
különben mentő és kényszerzubbony fenyeget,
s rendőr is talán, ha ellenállsz…
Így kísérőid csak mi leszünk
– két félszeg barát –,
ha már nem lehettünk ott veled,
ahol pár hete
lábad alatt pokolmélyig meghasadt a föld,
fejedre szakadt a töviskoszorús mennybolt,
foltos pőreségével borított be a szemérmes hold
a bámész népek elől,
s láttadra vonyítva iszkoltak el
Dante lakótelep-purgatóriumot őrző vérebei;
Harapós, Tépász, Szárnyas, Rúgós,
Körmös, Sárkány és Lóláb…
És mind, akik korábban folyton-folyvást
a nyomodban loholtak,
szimatoltak…
 
Hányszor írtál lobogókról és lobogásról,
sejtről és sejtelemről,
tengerről és tengerszemekről
és a szerelem tisztítótüzében fellobbant hajnalokról…
De ez a tűz most nem hajnalhasadást hoz,
ez nem a szerelem földöntúli láza.
Ez a tűz
felégeti a verseid tápláló almáskerteket,
virágos réteket, termékeny búzaföldeket
és a bujdosókat elrejtő tölgyerdőket is.
 
Igen, az életed…
a lángolás, a láng.
Amikor ajtót nyitottál,
tudatodból mintha az csapott volna ki,
az a láng,
mint annyiszor,
versíráskor és versmondáskor,
író-olvasó találkozókon és vitákon,
március idusának évente lerántott szemfedőin…
Igen, az a láng…
De mostan mégis mintha másként.
 
Nyugodtnak mutatkoztál.
„Soha ilyen jól nem éreztem magam!” –
szorítottad sarokba megzavarodott vendégeid,
a hívatlanokat.
Tekinteted az alkonyatba révedt.
Lassan kinyíló szemedben
estét harangoztak a hóvirágok.
De az ablakon túl vöröslő táj
mintha lángnyelvekkel lett volna felcsíptetve az égre,
akár a ballada
kimoshatatlan véres lepedője.
Mind, mind a benned izzó tűztől.
Ami azonban nem ihletteremtő,
mely az anyanyelv ércéből
kiolvasztja a nemesfémet: a verset.
Te azt hiszed,
a szellemed gyémántkohójából
kiomló aranyláva
oltalmazó páncéllá dermed rád,
amelyen a romlás minden lándzsája megtörik,
és rendíthetetlen marad a jellem
és sértetlen a vers?
De ez a hév
maga a pusztulás.
Mert hirtelen kihunytával
kongó üresség támad benned,
s szellemed belepik
a kertek, rétek, búzamezők, tölgyerdők
pernyeként polyvázó halálfejes pillangói…
 
Ezt mondta időközben
hozzánk csatlakozó orvos barátunk,
aki segítségül nem a mentőt,
hanem a költészetet hívta.
Mert költőként szólt hozzád,
a pillanat költőjeként
a már születésével költővé avatotthoz.
Lelkedhez érve
egy sistergő villanással
a költőt szólította meg,
akiben mi csak egy beteg embert láttunk.
„Hívjatok taxit! Gyerünk!” – fordultál felénk,
mintha mi sem történt volna addig
ezen a tébolygó világon.
 

Vissza a tetejére