A megszólított tenger (Serfőző Simon munkássága)
Serfőző Simon munkásságaA történelemkönyvek alaposan átvilágítják egy-egy emberi fejlődési szint szakaszait, értelmezve fontosabb eseményeit, szereplőit, kiemelve a tárgyalt folyamatok lényegét. Többnyire viszont – természetükből következően – adósak maradnak a történéseket alakító vagy átszenvedő ember lelkének, érzéseinek mélyebb kifejezésével. Az emberi létnek erre az állapotára: a társadalmi csoportok vagy az egyes személyiségek gondjainak, emócióinak kifejezésére az emlékezések, feltáró riportok és (újabb időkben) a dokumentumfilmek mellett a szó művészete a legalkalmasabb szellemi eszköz. Különösen a szociografikus természetű írások, az autobiográfiák s a konkrét társadalomtörténeti élményekből megalkotott szépirodalmi műfajok képesek egyszerre a művészet szintjén és a dokumentálás erejével, katartikusan megjeleníteni egy-egy korszakot s a benne élők sorsváltozásait. Ez a teljesebb léthez látszólag alulról közelítő optika ugyanakkor igencsak magaslati is. Kamerájában az emberi minőség érdekeit védő, tanulságokat adó és az igazságot kereső antropológiai szemlencse működik, a konkrét emberi tapasztalat benne az egyetemes humanizáció etikai síkján jelenik meg. Számos írói életmű – Tolsztojtól García Márquezig, Balassitól Nagy Gáspárig – a világ- és a magyar irodalomban ennek a szolgálatnak az igényéből született meg. Mintha az idő azért választaná ki a hasonló írókban a maga küldöttjeit, hogy nagy hatású tanúságtevői legyenek egy-egy históriai időszak sokaságokat érintő változásainak. Azokban pedig főképp az embert érő csapásoknak, a hatalom hitszegéseinek és a működő emberi világ galád lerombolásának. E műveken keresztül betűkbe öntött, megrázó és hiteles kép marad fenn az utókornak az emberi világ adott szögletének lényeghordozó sors- és lélekfordulatairól.
Serfőző Simont ilyen nagy ívű küldetésre szemelte ki a kor, illetve építette fel ő maga az egyre nagyobb történelmi tágasságokat átfogó vállalásnak a mind több szépirodalmi műfajban jelentkező paramétereit. Pedig érkezése az irodalomba nem volt egyszerű: a sorskimondás eltökélt akarata a legnagyobb nehézségekkel teli útról emelte fel a huszadik és huszonegyedik század – immár Balassi-karddal, Kossuth-díjjal elismert – alkotóinak sorába. Pályakezdése, körülményei a paraszti sors elzárt, legmélyebb kisvilágából érkezettek: Sinka István, Veres Péter, Nagy Imre, Szabó Pál, Tamási Áron indulásával rokonítják íróvá növésének képét. Serfőző Simon a kiszorított, tanyához kötött peremlétből, üldözött parasztok közegéből teremtette meg irodalmi műveinek hírhozó és sorstudatosító értékeit. Ebből az életkörből származva és mindmáig táplálkozva hívta a fényre (igen sok antológiaszereplésén túl) összesen mintegy harminc önálló könyvét: közöttük az ezeknek a felét kitevő versköteteit, több kötet riportját és publicisztikáját, valamint elbeszéléseit, kisregényeit, három regényét és három drámakötetét. Pedig a második világháború kellős közepén, tanyán élő parasztcsaládba született, a Rákosi-korban cseperedett, majdnem egyharmad évszázadot a Kádár-korral való viaskodásban töltött, s népével együtt csak 1989-től a szabad világba érkezett írónak a rendszerváltozásig mindezeket az alkotásait a tiltásokkal, a fékezésekkel szemben kellett létrehoznia. Mert küldetésének fókusza éppen abban a szenvedő tájban fakadt, amelynek tönkretételét a diktatúra teljes erejével leplezni akarta, sőt e szétvert világ vad átrajzolását kegyetlen abszurditással éppen a maga eredményeként harsogta.
A fiatal Serfőző Simon egy megkínzott, elszegényített, majd hazátlanná tett történelmi osztály, a magyar parasztság üzeneteként, generációk küldöttjeként lépett fel, és jó hatvan éve szívós bátorsággal ennek a néprétegnek (s a számottevő részben közülük kikerült nagyvárosi munkásságnak) a sorskérdéseit faggatja. Életműve legjelentősebb tartalmi vonulatában a velük szemben elkövetett bűnöket, a szégyenteljes rombolást és következményeit írta meg versben, drámában, prózában és esszében. Az előbb Rákosi hóhérolta, majd Kádártól zsigerelt – elsősorban a vidéki – Magyarország sorskérdéseit az elnémítás veszélyei közepette is olyan természetes mozdulattal emelte magára a zagyvarékasi porból, ahogyan ősei emelték fel szerszámaikat. Tekintete előtt e perifériákból kisarjadva nőttek később nagyra a magyarság sorskérdései is: a történelmi korszakokon átívelő sorozatos országkifosztás, a jelenében egyre fájóbban érzékelt történelmi süllyedés és amnézia, a tudatzavar, az önbizalomhiány, a gyarmattá roppanás, a kihalás veszélye, a porba szorító bűntudat és a szegénység. Serfőző Simon ezt az elhanyagolt, eltagadott, a hatalomtól kifosztott Magyarországot élesíti ki műveiben. S miközben az elmúlt hatvan év leggyötrelmesebb kérdéseivel: a parasztság kisemmizésével, a munkásság szellemi-anyagi kolonializálásával, a hatalom Európa-ellenességével, az egykézéssel, a morális zülléssel, a vidék kiürülésével és pusztulásával, a nép kispolgárrá domesztikálásával, majd idegenbe szóratásával és manipulált, tudatos elbutításával szembesített, minden választott műfajában azokra a vektorokra irányította a figyelmet, amelyek a magyarság legégetőbb mai problémáihoz vezettek. Mind olyan téma, tárgykör, feltáró irodalmi tett, amelyről a Kádár-kor végi marxista, majd a posztmodernnek álcázott hazai esztétika külföldi hivatkozások garmadájával igyekezett bizonyítani, hogy mindezekhez az irodalomnak semmi köze.
Már első (1958 és a hatvanas évek közepe között született verseket tartalmazó), Hozzátok jöttem (1966) című kötetének versei ezt a távlatos küldetésprogramot hordozzák. Később ugyanez a sorskifejező akarat jelenik meg minden egyes meghódított új műfajában. A segéd- és betanított munkási, a népművelői, az újságírói évek után költőként, majd szerkesztőként is egyre ismertebbé váló alkotó a hatvanas évek második felétől a Kabdebó Lóránttól és Farkas Lászlótól homogén alkotói csoportként tudatosított Hetek költői közösségében (Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József) talál eszmei-poétikai otthonra. Független személyiségként és e csoport tagjaként is egyre élesebben ütközik a pártállam etikájával, vidékpolitikájával, országirányításával és esztétikai nézeteivel. A parasztság, a szülők történelmi hányattatása, a folyamatosan elnéptelenedő magyar vidék s benne az ebből egyszerre kitörni és értékeit megőrizni akaró személyiség irodalomformáló erői fokozatosan a városba került s ott az idegenség társadalmi közegébe zuhant ember lét-térképezéseivel bővülnek. A fiatal költő e horizontokról szemrevételezi a szocializmus harsogott eszméinek és a valóságnak a kínzó kontrasztjait. Intellektuális és poétikai fejlődésével ez az alapréteg tágul majd tovább, előbb Magyarország akut sorskérdéseinek megszólaltatásává, majd a nemzeti történelem távlatosabb analízisévé. E – hetvenes évek elejére megszilárduló – témakörök könyvről könyvre gazdagodnak és egészülnek ki a kezdettől jelen levő család-, táj- és önsorsbemutató művekre rakódva a szerelem és a költői-emberi küldetésprogram és az elődök felmérésének motívumaival.
A három műnem tágasságában és műfajok gazdag sorában tükrözött nemzeti sorstörténet fókuszában a szerző emberi eszmélésétől a jelen pillanatokig a magyar földművesek Rákosi korától máig tartó története, értékteremtésének és létdrámájának kifejezése áll. Már a fiatal költő versei egyre nyíltabb szavakkal adják az otthontalanság, a hazanélküliség riasztó dokumentációját erről a sorsról. A történelmi igazságkeresés, a létdrámarögzítés és a sorsfelmutatás igényének programját egyre koncentráltabban megformáló író mind magabiztosabban válik a népi írók munkásságának egyik legkövetkezetesebb folytatójává és megújítójává. Sinka Istvánnak a társadalmi mélységekből hírt adó elszántsága, Illyés Gyula pontosan dokumentáló vidékfeltárása, Veres Péter szociográfiai ismeretanyagának ereje, Tamási Áron, Szabó Pál e társadalmi közösségekből feláramló stílusgazdagsága, Nagy Lajos, Szabó Zoltán szigorú elemzői következetessége ötvöződik benne. Kortársai közül a Magyarország felfedezése sorozat köré csoportosuló szociográfiaszerzők, így Zám Tibor, Végh Antal, Kunszabó Ferenc, Csoóri Sándor, Lázár István, a határon túliak között pedig Beke György sorstérképező munkáival mutat fel erős rokonságot törekvéseinek tartalma és stílusjegyeinek köre.
Az író műveiben megnyilatkozó valóságtapasztalat és -érzékenység alapját és bizonyítékát a személyes világélményekről közvetlenül hírt adó riportjai, publicisztikai írásai mutatják meg a legközvetlenebb módon. Az Amíg élünk (1978), a Veszteségeink gyűlnek (1989), a Hazajáró (1992), a Még nincs vége (2007) riportokat, közéleti írásokat összegző könyvek a magas szintű bizonyságai a további műveket, műfajokat inspiráló sorsbázisnak. Olyan tudósítások tesznek tanúságot erről, mint a parasztsorsot analizáló Mi történt 1959-ben, Az utolsó magángazdálkodók, a Megváltott földek, az ingázók sorsát figyelő Otthontalan munkások, az állami gondozottak helyzetére tekintő Falusi nevelőszülők, az elmagányosodott, beteg vidéki emberek arcát a porból felemelő Amíg beáll a halál s a Leghitelesebb tudósítás ciklus társadalmi bajokat tükröző, éles esszékarcolatai, tárcái, sorsfürkésző tollrajzai.
Elbeszélésgyűjteményeinek, kisregényeinek (Varjúleves, 2006, Fészekhagyók, 2009, Semmi sem úgy van, 2014) eszköztárát is eredendően a szociográfiai hitelesség, a személyes falusi, városperemi élmények kisprózába emelésének igénye alakítja ki. A hetvenes évek közepétől világra jövő, erős szociális érzékenységű, a magyar közelmúltat és a jelen időt faggató, elsősorban önéletrajzi ihletésű rövidprózai írásai a Gyerekidő című autobiográfiai alapzatú, de erőteljesen korfestő regényében, 1986-ra álltak össze nagyobb egységgé. A Gyerekidő (1999-ben és 2002-ben további nagy fejezetekkel bővült és kiadott) egyszerre megkapó és filmszerűen pontos realizmusát a népi írók legjobb öröksége, Szabó Pál, Móricz, Veres Péter hagyatéka is inspirálta. A szerző nem csupán „irodalmat” ír, hanem tanúvallomást is tesz – gyermek önmaga tekintetén át – egy kor kárvallottjairól. A három, kronológiailag egymásra épülő fejezetből (A kis vadóc, Nyulak a hurokban, Nincs maradás) álló, ugyan a gyermekregény műfaji kereteibe fogott, de más prózai formák hagyományát is (szociográfia, emlékirat, autobiográfia, pszichológiai és társadalomértelmező, kritikai realista, valamint fejlődésregény) magán viselő mű szigorú, a fájdalmakat élesen kontúrozó, mégis bensőséges látleletet ad szülővidéke 50-es, 60-as éveiről. Szülei és önmaga mindennapi küzdelmeibe és a rájuk omló tragédiába az egész népréteget ért csapássorozatot, sőt annak történelmi végkifejletét sűríti bele. Az országközépi végek, a szétvert tanyák keserves látványaira a hagyományos paraszti élet megszűnésének képei vetülnek. Szemtanúként és áldozatként festi az olvasók elé azt a folyamatot, amelynek stációin a földbe nehéz munkával életet lehelő emberi közösségeket és erkölcsi rendszerüket, kultúrájukat mind szűkebb és gyötrelmesebb korlátok közé szorítja a kommunizmus agrárpolitikája, megalázva, kirabolva emberi erőiket, majd megsemmisítve életfeltételeiket is.
A szerző drámái a falu és a város szegénysorsainak dialógusokba írt analízisével szélesítik ki az írói szemléletbe fogott társadalomkritikát. A megelőző drámakötetek után (Otthontalanok, 1987, Át az időn, 1997, Jövőlátó, 2000) a Mindenáron című (2005) összegző könyvbe foglalt műveiből három (Rémhírvivők, Otthontalanok, Mindenáron) erről az intenzív országfeltárásról tanúskodik. A színpadi művek társadalmi és személyes értelemben is egy-egy kritikus életszituációt élesítenek fel a vidéki magyarság életéből. E tipizálás szintjén beszéltetik, vallatják, szemléltetik a nemzetre roskadó közelmúltbeli, illetve kortárs történelmet. A Rémhírvivők (amelyet 1975-ben a Miskolci Nemzeti Színház mutatott be) a termelőszövetkezetek szervezési idejébe vezetve az ötvenes évek végi Magyarország egyik falusi konyhájába sűríti a forradalom eltaposása utáni évek vidékének lelki atmoszféráját. A mű a teljes nemzeti történelem vonatkozásában is szinte páratlan kifosztottságban, megfélemlítettségben mutatja a falu emberét. Azt a lélekölő, kívülről a szereplők életébe áramló politikai erőszakot helyezi a fókuszba, ahogyan a külső világból a családi tűzhelyhez közeledik a fenyegetés. A paraszt már-már atavisztikussá növő rettegését a kommunizmus-szocializmus ráirányított erőitől Serfőző Simon mindvégig a belülről látó ember tekintetével ragadja meg. A hetvenes években játszódó Otthontalanok már a szétzüllő családok, a romló falvak, a szétfoszló szeretet és az egykézés létgondjain szerveződik művé. A dráma annak adja keserű tanúságát, hogy a gyermeket: a jövő zálogát és értelmét hogyan veti ki magából, tagadja meg a félrevezetett, demoralizált magyar világ, s eközben a mű a fekete vonatok, a vándormunkások életének rögzítését is nyújtja. A munkásszállók mindennapjainak közege a maga nyers életszagával válik hirtelen jelenvalóvá, párhuzamosan a hagyományos faluszerkezet felrobbantásának vonásaival. Annak a máig vezető útnak az egyik legálcázottabb szakaszára világít rá a szerző, amelyen a falu elveszti a kivételesen fontos népességgyarapító és otthont építő szerepét. Határozottan mutat rá arra, hogy a kor „nagy elbeszélése” mögött mekkora hazugság rejtezik, hogy a hatalom, önmaga jelszavaival szemben, tökéletesen kisemmizve a rábízott életeket, a nemzeti lét egyik bázisát, a falut és az onnan a városba kényszerülő embert zúzza tönkre. A Mindenáron című harmadik darab női főszereplőjének szavai mindezekkel a társadalomanalitikai képletekkel összhangban válnak a mű végi önvallomásban az embert kifosztó teljes kor leleplező ítéletévé: „Nem vagyok kíváncsi erre a világra, amelyik engem ilyen sorsban részesített, csontomig megszomorított. Engem büntet, aki mindig tele voltam igyekezettel, s már hús sincs rajtam, csont és bőr vagyok. Pusztuljak el mielőbb, mást nem kívánok.”
A riportokon, közéleti írásokon, az epikus műveken és a drámákon kívül a nemzeti sorsot és a művészi küldetést a magyar história teljes útján figyelő, annak egyes nagy személyiségeit (Márai Sándor, akiről mindenki beszélt, Eleven seb, Akikre büszke lehet), értékeit (Megőrző anyanyelv, Erőt az élethez) bemutató, társadalmi bajokat megnevező (Kolonc az ország nyakán, Lakitelek, 1987. szeptember 27., Út a felszámoltatáshoz), hol a versprózához, hol az értekezéshez, hol a retorikai alkotáshoz vagy más műfajokhoz közelítő esszéisztikus művek a pálya kiteljesedésének ívén szintén határozott kifejezési formái lesznek Serfőző Simon magyar világot mérő gondolatainak.
A terjedelemben és alkotói jelentőségben is legfontosabb művészi terepe: a líra az író életművének itt vázolt legfontosabb tartalmait, gondolati jellemzőit kötetek gazdag sorában, az írói szemlélet fejlődéstörténetében hordozza. Serfőző Simon költői munkásságát – a Hozzátok jöttem, 1966, Nincsen nyugalom, 1970, Ma és mindennap, 1975, Bűntelenül, 1982, Holddal világítottunk, 1984, Veszteségeink gyűlnek, 1989, Félország, félvilág, 1995, Virág, 2003, Közel, távol, 2003, Megfordult égtájak, 2008, A magunk szárnyán, 2011, Világfa, 2012, Égig érő nyár, 2012, című korábbi könyvek anyagát egybegyűjtve – az Arcunk az ég (2021) című gyűjteményes kötete a teljes pálya legátfogóbb műveként összegzi.
E líra alapkarakterét előbb az ősköltészet egyes jelenségeire hangolt, majd Petőfi és az avantgárd örökségén egyszerre köszörült, később a József Attila-, Illyés Gyula-, Sinka István-, Nagy László-hagyaték ösztönzéseivel bővült társadalomkritikai (és szociografikus vonásokat is hordozó) versmodell adja. Ezeknek a tapasztalati és forrásanyagoknak a szuverén képi és gondolati egymásba építésével sorolja, nevezi meg hatvan esztendő felrázó költeményeiben a parasztok, a munkások, sőt a „proletariátus” kifosztását, ereje kiaknázását, a bizalom, az erő, a jó szándék letörését (Akik tisztelték), az ideálok, az értelmes célok hiányát (Kellenének), a végképp kiürült, megölt vidéket, a nemzeti értékek lenézését, a tömeges abortuszokat és az új nemzethalál rémképeit: „Elkapartatta, / megtizedelte jövőjét / az ország, / szikék élére hányatta.” (Egyre távolibb) A már jelentésorientációjában célzatos című Hazám alatt és a Szedelőzködik egy egész kifosztott – korábban József Attila, Gelléri Andor Endre, Nagy Lajos s a népi írók sora által megírt –, haza alatti országot takarnak ki a látszatok lepleiből, s egyre inkább egy Kifűthetetlen hazát mutatnak.
Félreesőn, szélein e hazának,
vidékek zugaiban,
legalján halódnak,
csöndesülnek el öregeikkel
a megüresedő,
jövőből kitagadott falvak.
(Szedelőzködik)
E műhöz hasonló létélményt fejez ki a magára hagyott, küszködő magyar tájhazák kínjait belülről feltáró Vidék, tartomány is: „félrehúzódunk / e lekezelt, lenézett / tájainkon széttelepült / félszeg hazával, / amely a körutakon túl / már vidék csak, tartomány, / ahová a szemetet hajítják. / Ahol elkallódunk / magunknak, / s elpocsékolódik / annyi rengeteg akarat, / szándék.”
Amíg a vidékre ömlő erőszak, az otthon elvesztése, az elvándorlás és ennek történelmi következményei a falut teszik nyomorulttá, addig a családok szétverése, a gyermektelenség, az idegenségérzet, az alkoholizmus, a kizsákmányolás a város (és az erőltetett városiasodás) alapvonásaiként jelentkeznek (Legénykedés, Lehúzódik). „Bezsúfolódtunk / a városok emeleteire, / idegenek szomszédságába, / ahol szólni sincs kihez. / S vagyunk az utcák ismeretlenjei, / ajtók mögött élők, / betonhalmok jött-mentjei” – mondja a falvakról, tanyákról elüldözött generációk nevében az Emlékük tévelyeg. A Lent lépdelnek maga a modern, a még újabb kori József Attila-i külváros-kifejezés, az újraértelmezve megismételt A város peremén a szocializmus korában, a szabadságában alányomott világban. „Nincs csákány, / ami lebontaná, / széthányná sorsukat. / Esőtől levizelt házaik / sárból, deszkából, / a jól fűtött / város köré bújnak.” A Valóban az emberi értékeket nem tisztelő, éppen az ideológia társadalmi gerincét, a munkásságot a létéből kisemmiző, ivásra, romlásra kényszerítő hatalom „eredményeit” fogja szociográfiai üzenetté szélesített poétikai kamerájába.
S az alkotói szemlélet tágulásával – és komorulásával – a falu, az elhagyott otthon életére emlékezés vagy a városi helyzetanalízis mindinkább a tipikus nemzeti helyzet kilátástalanságát jeleníti meg. E művekben a vidéki gond a teljes magyarság sorsjellemzésévé nyílik. Az Örömeinknek szára szakad átfogó és tipikus nemzeti bajokat tesz a líra nyelvén hangsúlyozottá, a társadalom tudatosan megfordított értékrendjét teszi láthatóvá. Arról ad drámai összegzést, hogy a személyes önzésre, a csak anyagi gyarapodásra biztatott világ – szemben a külső szólamokkal – hogyan fordul a gyermektelenség már-már programossá lett életcéljával önmaga jövője ellen. A gyermekhiány rajza a műben oknyomozó és lesújtó, nagyarányú társadalmi analízissé változik: panorámaszerű korképpé lesz, mögötte a szétzüllő nemzet, a hit és morál nélküli nép, az önzés, a szemét uralma mutatkozik meg viszolyogtató képekben.
…Hulladékot a szemétledobókba:
A hűséget, kedvességet kiszórjuk, a szeretetet.
Örömeinknek szára szakad, mert hozzá érdesedünk a
Goromba kőhöz, durva vashoz. Kiabál a trágárság,
Türelmetlenség: csapongnak a riadt, kihűlt
Fényű családok. S utcákon a szemetet: kotorja a
Szél összegyűrt, szétdobált öleléseinket.
E mű gondolati kiterjesztéseként az Egykék országa Fülep Lajos, Illyés Gyula, Fekete Gyula, Ratkó József, Kalász László állásfoglalásai mellé állva tekinti a legfontosabb nemzeti sorskérdésnek a gyermeket, s nevezi meg egy elkövetkező országos tragédia alapvető okaként a születések számának drámai apadását: „mert eljön akkor az egykék országa, / eljön majd, / mert magunknak szeretnénk már élni, / s az árkok is / kikapartatják magukat”. A Hazámban alapkérdése is a kiüresedő ország látomásával terhes: „Ebben az országhatárral / körülkerített tanyában: hazámban / ki lakik majd?”
A nemzetet széttörő, demoralizáló erők diktatúrája miatt a rendszerváltozásig egyre fájdalmasabban szétesni látszó nemzet morális-kulturális-gazdasági gondjait Serfőző Simon mind több történeti alapozású, a magyar líra és história mélységeiből táplálkozó versében tudatosítja. A Szolgáltasson igazat s a Meghátráltak gondolatrendjében – Adynak A hőkölés népe című versére is emlékezve – intenzív figyelmeztetéseket fogalmaz meg a létben sodródó nép vad erőknek kitettségéről, önvédelmi reflexeinek elsorvadásáról és önállótlanságának fokozatairól. „E meghőköltetett / és megfélemlített nép” az író gondolatrendszerében a saját hazájában lett „szorongástól / s kisebbség érzéstől roggyant”, „engedelmességre nevelt”, „önállótlan létű”, „megtűrt”. Az e felismerések nyomán született Bűntelenül gondolati perspektívája már Trianonra és az ennek következtében kialakult Közép-Európa állapotára nyílik. „Lábhoz kushasztott nép vagyunk” – írja –, „hajtattunk a félelmek földjein”, ahol „bűntudattal” függönyözzük ablakunk. A verseibe számos helyen kódolt miniatűr, de szívszorongató Magyarország-portréit is e nagyobb arányok tartalmaival összhangban alkotja meg. Elsivárosított sorsú és lelkű, elszegényített népet mutató, egyszerre riasztó és figyelmeztető képei mind a tönkretenni akart ország fájdalmait járják körül: „Európa hátsó udvara”, „Európa útszéle”, „Európa szemeteskocsija”, „félország, félvilág”, „országhatárral körülkerített tanya”, „egykék országa”, „félszeg haza”, „szálláshelyeit / otthagyva elhappoló idegen kezeknek, gyepűink, / folyóink után kapkodó markoknak” – rögzítik félelmesen, mit hagyott örökségül a szovjet típusú diktatúra a harmadik évezred küszöbére érkezett ország lakosainak és jövőteremtőinek.
A szerző pályáján – további fontos motívumai: a tájköltészet, a szerelmes költemények, a néprajzi ihletésű alkotások, a gyerekkorra emlékező munkák, az elődökre, kortársakra irányuló költemények mellett – mindvégig alaptéma marad szülei élete és alakja. Bennük nemcsak egy földműves-generáció, hanem az egész magyar parasztság sorstörténetének foglalatát látja és ragadja meg. Édesanyjáról, édesapjáról több verset ír (Félország, félvilág, Anyám, Kifeszítették; Idő előtt, Mindig attól féltek, Mindenütt sietve, Otthon stb.); arcuk számos alkotás képhálózatában (Mintha imádkozna, Add meg, Térdig tarlóvirágban stb.) fénylik az olvasók elé. Az apa halálára megfogalmazott Sirató című hosszabb költemény Serfőző Simon teljes költészetének az egyik csúcsverseként nagy összefoglalása az emberi küldetésnek, s önportré is egyben. Kendőzetlen társadalomkritikája – miközben leltárt készít az elköltözött ember teljes életéről – az apa sorsán át a politika kegyetlen bűnösségét mondja ki a 20. századi Magyarország tönkretételében.
Jobb, hogy nem vagy.
Hogy már nem tudod meg,
milyen új erőszaknak kellenek
a járomba kényszerülő fejek.
Messziről milyen új félelmek suhognak.
Miféle felfuvalkodott erők
gyülekeznek,
miféle hatalmak.
Jobb nem látnod e magán átgázoló világot.
Serfőző Simon itt csak alapvonásaiban megidézhetett teljes munkásságából világosan látható: írásaiban nem az euroatlanti esztétikai centrumokra vagy a részben azok egyoldalú átprogramozása nyomán született hazai „elváráshorizontokra”, hanem Magyarországra figyel. Módszere, szemlélete, alkotói helyzete a volt gyarmatok, a posztkoloniális történelmi időkben rekedtek értelmiségijeinek, a harmadik világ alávetettjeinek látószögével rokon, s mint ilyen alapállású és poétikai elvű írói törekvés jelöli ki a maga értékhelyét a magyar irodalomtörténetben.
A költő egyik legfontosabb irodalomgenetikai őse és példaképe: Petőfi Sándor a Föltámadott a tenger című versében a közeledő forradalom zúgását megérezve figyelmeztette a korabeli hatalmat, ki is, mi is valójában a történelem és az idő ura, még ha a hátára nehezedő gályákat, hatalmak sötét árnyékait kell is gyakorta viselnie. Serfőző Simon ugyanezt a tengert szólította meg életművében, ennek erősítette fel hangjait és üzeneteit egy tisztábbra, boldogabbra építhető Magyarország érdekében. Költői küldetése folytonosan szembeszállt a legkeservesebb sorstapasztalatokkal, és a drámák kontrasztjában az önbizalomra, a hitre, az elérhető jövőkép bizonyosságára irányította – s erre mozdítja napjainkban is – a figyelmet. Az Ahogy a napot így Juhász Ferenc Himnusz-töredékéhez hasonló erőkkel, a nemzet felemelésére hívó soraival lesz – új Nap, új tenger és új ország esélyét felmutatva – a remény és a biztatás csillanásaival ékes.
Az erőnket kellene
fölmutatni,
ahogy minden fényességét,
a Napot fölmutatja az ég,
hogy lássák,
akik látni akarják,
nem vagyunk a föld zárványa,
világbotrány.
Nem vagyunk
porban megfeneklett lelkek,
akik alól kiszáradt a tenger
Vissza a tetejére