Sírkő lélekből faragva (Borsodi L. László: Estére megöregszel)
Borsodi L. László: Estére megöregszel. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2021
A magyar irodalomban töretlenül jelen lévő téma a gyász. Nyilvánvalóan az emberi egzisztencia legmélyebb rétegeiből táplálkozik, hiszen a halál, a halálfélelem: a misztériumok misztériuma. Az emberrel sok minden történik élete során, de igazán lényeges történés kettő van: a születés és a halál. A honnan és a hová titka. Minden más csak járulék, esetlegesség. Világnézeti és kulturális attitűdtől függően a két (egyébként egymástól elválaszthatatlan) nagy eseményre más és más válasz születik. Az emberi kultúra, földrajzi helytől függetlenül, általában feltételezi azt, hogy az emberi élet nem itt (a földi létben) kezdődik, s nem is itt végződik. Ennek következtében a gyász kultúrája térben és időben is változatos formákat mutat. (1987-ben az ELTE kiadásában jelent meg a halálról, a halál feldolgozásáról, a gyászról egy reprezentatív kötet Mauzóleum címmel, amely mindmáig a téma egyik legkiválóbb összefoglalása.)
Mielőtt rátérnék Borsodi L. László kötetére, két másik művet emelnék ki irodalmunkból. Németh László Gyász című regénye eltérő jellegű, a gyász koncepciója is egészen más: Kurátor Zsófi lényegében önmagát, egész kilátástalan életét gyászolja. A gyász nem a feloldás, a megoldás eszköze, hanem a világ előli menekülésé. Ennek ellenpólusa a másik mű, A szív segédigéi Esterházy Pétertől. Az Estére megöregszel az utóbbihoz áll közel. Analógiák sokasága fedezhető fel a két mű között, elsősorban azért, mert mindkettő világszemléleti hátterét a katolicizmus adja (vendégszövegek Esterházynál, az apa ferences múltja Borsodinál). Közös elem az elvesztett szülő, a halál metafizikai távlata, a háttérből felsejlő liturgikus elemek stb. Lényegi különbség persze, hogy egyik oldalon az anya (Anya), másik oldalon az apa (Atya) a főszereplő. Esterházynál a halál ténye a lassan széteső, pusztító betegség által felemésztett test túlzottan is naturális, már-már a blaszfémia határát feszegető ábrázolásában is megjelenik, Borsodi L. László esetében a halálnak ez az aspektusa kevésbé érhető tetten, ő szemérmesen viszonyul a testi hanyatláshoz. Természetesen az Estére megöregszel kötet a magyar és világirodalom más alkotásaival, szerzőivel is diskurzusban áll, ennek részletes feltárása azonban külön tanulmány tárgya lehetne. Nyilvánvalóan kihagyhatatlan a Biblia mint forrás, de Kosztolányi szelleme is átlengi a verseket.
A könyv szembetűnő sajátossága, hogy prózaversekből áll, hasonlóan a szerző előző opusához, a Szétszórt némasághoz. A prózavers mint műfaj ebben az esetben kifejezetten szerencsés választás, hiszen a kötet egy történet megteremtése, az apa életének rekonstrukciója. A prózaversekbe tömörített fragmentumok egyetlen egésszé, egy teljes életté állnak össze. A gyásszal, az apa életével, az apa-fiú kapcsolattal történő szembenézés egy olyan epitáfiumot teremt, mely minden bizonnyal valóságosabb és hitelesebb a temetőben álló emléknél. Borsodi L. László rendkívüli feladatot vállalt magára a kötettel. Olyannyira személyes és intim élményekről kell hitelesen és őszintén vallani, amit nagyon kevesen vállalnak fel. Gondoljunk csak Arany Jánosra, aki lánya haláláról („Nagyon fáj, nem megy…”) képtelen volt verset írni. Ebből a szempontból is érdekes Esterházy regénye. A személyesség úgy van jelen nála, hogy közben a testiség brutális ábrázolásával eltávolít, distinkciót teremt. Az így megteremtett távolság teszi lehetővé, hogy az anya elvesztésének fájdalmát képes legyen artikulálni. Borsodi L. Lászlónál mintha mindez nem lenne jelen. A verseket olvasva olyan érzésünk támad, hogy a főhős, a meghalt apa ott él a narrátorban, sokszor nem is eldönthető, hogy most az apa vagy a fiú szólal-e meg. Emlékezés persze a kötet, de az apa elvesztése nem akar ténnyé válni a fiú számára. Lehetséges, hogy az elengedés gesztusa még nem történt meg, de az is elképzelhető, hogy egy nagyon mélyen megélt keresztény élményről van szó: a test halála nem a személyiség megsemmisülése.
A már említett elbeszélői sajátosság a kötet szerkezetét is meghatározza. Ne felejtsük el, egy ember élettörténetének rekonstrukciójáról van szó, így rendkívül lényeges, hogy mindez hogyan valósul meg, ki meséli el a történetet, hányféle nézőpontból tárul fel egy élet. Az elbeszélők közé tartozik a szerző (a fiú), az apa (a főszereplő), az apai nagymama, egykori diákok és kollégák. A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy a más-más nézőpontú narratívák egységes, kompakt elbeszélést alkotnak, s ennek eredményeként a fejezetekben megjelenő történetmozaikok képesek a teljes egyéni sors megjelenítésére.
Ha már történet… Legalább két történetszálat kell elkülönítenünk. A külső történet keretét a XX. századi Románia történelme teremti meg, benne a kisebbségi magyar sorssal, az evvel járó szenvedéssel, megaláztatással. A versekből kirajzolódik a tipikus erdélyi magyar sors. Az apa a borbély ősök után a család első értelmiségi tagja. A csíki katolikus székely hagyomány megtartó kötelékében felnőve a papi (szerzetesi) pályát választja. A történelem azonban durván beleszól a sorsába. A kommunista hatalomátvétel után a novíciusokat elzavarják, így a papi pálya helyett a tanári hivatást választja. Különleges tanáregyéniség (papi lelkülete tanárként is megmarad: A természet, az Isten és én; A biológus imája), erről vallanak kollégái és tanítványai (Magister et discipuli). Méltósággal tűri a Securitate zaklatásait, elviseli a megaláztatásokat. Megházasodik, felesége, aki sokkal fiatalabb nála (tizenhat évvel) két gyermekkel ajándékozza meg, egy lánnyal és egy fiúval, aki könyvében éppen apja lelki-szellemi síremlékét építi. Élete tragédiája felesége korai halála: „És mit tettél vele, ki tizenhat, Uram, tizenhat évvel volt fiatalabb, mint én. Szép lány! Gyönyörű asszony! Hús-vér asszony! Lányt és fiút szülő asszony!” (Felvirrad, lenyugszik) Ettől kezdve befelé, főleg emlékeinek élő ember lett (az emlékekből persze kirajzolódik az elődök élete, a kommunista diktatúra mindennapjai, magyarországi utazás, rokonlátogatás stb.), akit tisztelet és társadalmi megbecsülés övezett, de mindez már lényegtelen volt számára. Azután a betegség, kórház, Covid, testi hanyatlás és végül a halál. Ennyi a külső történet.
Ennél lényegesen fontosabb a belső, spirituális élet, amely a főhős létének ontológiai mélységét tárja fel. Az elköteleződések bonyolult hálózata áll e létnek a centrumában. Végleges elköteleződés Isten felé, a feleség felé, a gyerekek, tanítványok, a magyarság felé. A vallásos lét specifikusan a lényegileg megélt katolicizmust jelenti, vagyis nem a vasárnapi vallásgyakorlásról van szó, a hit mélységesen átjárja a hétköznapi életet is. Az ember-Isten kapcsolat persze nemcsak a harmóniáról szól, hanem harcról, perlekedésről is. A végső elfogadást és belátást a kétségek, megrendülések, bizonytalanságok hitelesítik.
A belső élet végleges fordulatát a szeretett feleség halála hozta el. Bár eddig csak az apa-fiú kapcsolatról esett szó, mindenképpen ki kell emelni az anya szerepét. Leginkább közvetve van jelen, de az élettörténetnek generálója, alakítója. Az apa létének része lesz, halála ezért teremt pótolhatatlan űrt: „Istenem, már tizenhárom éve várni kell, várni, várni, várni, hogy hátha eszedbe jutok, hogy megismersz, és leltárba veszel, és visszaadod, kit elvettél, de addig marad a panaszom, naponta felpanaszolom, hogy mit tettél velem, mit tettél vele, és maradsz te, hiszen nincs semmim a hallgatásodon kívül, Uram.” (Felvirrad, lenyugszik) A halál ettől kezdve más perspektívát kap, a viszontlátás reményét nyújtja. Az emberi psziché sajátossága a saját halál elképzelése, a végső pillanat folyamatos jelenbe helyezése. A másik halálának imaginációja tulajdonképpen egy saját halálszerepjáték. (Kosztolányi Számadás kötete talán a legismertebb példája ennek.) „Csukott szeme mögött ő már mást láthat. Ahogy felmondanak egymásnak a szervek, a lélek is elhagyni készül átmeneti szállását: felejteni tanulja, mi eddig volt, felejteni a test borzalmát, a salakot, a hamut. Új titkok kapuit keresi.” (Új titkok kapui) A halál az utolsó nagy titok. Innen nézve szörnyű és borzalmas. De milyen benne lenni? Lehet méltósággal viselni? A szerző tanúsága szerint igen. „Még mindig jó a humora, de néha nagyot sóhajt, legyint. Nem megy vissza az orvoshoz. A nyugalmam mindennél többet ér, mondja, itthon akarok maradni! Haza akarok menni - - - haza - - -” (Haza) Nos, ez a haza, ahová itthonról elvágyódik, már az a másik ország, „Seholország”. Kinek-kinek hite és meggyőződése szerint. A kötet záró darabja, Seholország, ezt a másik világot, az otthont idézi; távolról talán Pilinszky Apokrifjének látomását hívja segítségül. A zárlat a mennyország, a túlvilág gyermeki (ezért hiteles) elképzelése. Mindenki, aki valaha volt, van, ott ül a végtelen asztalnál: „Az asztal vége nem is látszik, de pontosan tudni, ki hol, ki mellett, kitől távol. Csak egyvalaki jár fenn, arca, tekintete jóságos, mint egy öregemberé, szelíd, mint egy kisgyereké, de nem szól. Némán körbemegy, mértékkel tölt, újra tölt. Azt mondják, ő a Házigazda. Azt mondják, ő.” (Seholország)
Így van, így lesz? Szeretnénk hinni, hogy igen, de azt is tudjuk, hogy „a többi néma csend”.
Vissza a tetejére