Ki az angyal?
Mese tér 6.Élt egyszer egy író, aki nagyon szeretett teremteni. A könyveiben igen sokféle mesefigurát teremtett, akiket aztán mindenféle tulajdonságokkal felruházott. Legjobban a kedves figuráit szerette. Még ha nem is voltak annyira szépek, a kedvességtől valahogy mindig megszépültek.
Persze az írónak néha gonosz szereplőket is kellett teremtenie, hisz ilyenekkel is találkozott a világban.
Aztán amikor már nagyon sokféle szereplőt teremtett, azt gondolta, jó volna, ha ezek a mesefigurák nemcsak a könyvekben léteznének, hanem a valóságban is megelevenednének. Legalább a kedvesek.
Na de hogyan?
Ekkor jutott eszébe a figurakészítő ember.
A figurakészítő ember színes szobrokat csinált. A gyerekszereplőkről körülbelül félméteres, a felnőttszereplőkről egyméteres szobrokat.
Ez a méret épp az ő mesefiguráinak való, gondolta. Felkereste hát a figurakészítőt, hogy megrendeljen néhány kedves szereplőt, és ha már ott van, néhány kiegészítő építményt is.
– Hova tegyem őket? – kérdezte a figurakészítő, amikor meghozta a teherautójával a színes szobrokat.
Az író megvakarta a fejét, mert egy tömbház első emeletén élt, és ott nem fért el annyi szereplő.
– Ide, a fűre! – mutatta végül. A dolgozószobája ablaka alatt ugyanis hatalmas füves terület terpeszkedett. – Itt lesz a nyári rét – mutatott a füves terület egyik felére –, itt pedig a téli rét – mutatott aztán a másik felére is.
Pakolni kezdtek. A téli réten nemsokára egy jégkunyhó alakú palacsintasütöde állt, mellette egy hordó alakú, piros tengeralattjáró. A tengeralattjáró elé került a könyv két gyerekszereplője, Luca és Dominik, valamint Cicuskám, a macska az ő kandúr barátjával, Hapsi Pállal együtt – és persze a felnőttek: Turbó mama és Beton tata is. A sütöde elé tették Inuitot, az eszkimó kislányt, aki Hógolyót, a barátságos jegesmedvét figyelte, amint az két manccsal majszol egy palacsintát.
Mire minden szobrot leraktak a teherautóról, a környék összes gyereke ott játszott. Annyira élvezték a könyvszereplők társaságát, hogy estig haza se akartak menni. Csak jóval sötétedés után kezdtek búcsúzkodni a szobroktól, épp akkor, amikor az író kinézett az ablakán, hogy lefekvés előtt még egy utolsó pillantást vessen a szereplőire.
A nyári rét közepén egy léghajó állt. Olyan, amilyet az író egyik könyvének két főszereplője, egy sovány és egy kövér fiú készített: dupla falú doboz tizenkét léggömbbel a tetején. Mellette volt a piros cserepes házikó, erkélyén egy gyönyörű lánnyal, Fáber Lilivel, aki épp frissen lakkozott körmét szárította a szélben, és közben a léghajó dobozában álló két fiút, Dodit és Szálkát figyelte. A ház ajtajában egy hatalmas pocakú ember, Halló István nézelődött, a ház előtt a padon szakállas öregember, Ármin bácsi pipázott, előtte pedig egy régi típusú autóban Ati, a szőke kisfiú tekergette a kormányt. A ház mögött, a fűben Szusi apó ült törökülésben, és mobiltelefonját próbálgatta.
– Nagyon jó helyre kerültetek – mondta az író az ablakból, és gondolatban megsimogatott néhány szereplőt. – Olyan az egész, akár egy kis település. Kár, hogy nevet nem adtam neki. De így is otthonosan érezhetitek benne magatokat.
Az író éppen becsukta volna az ablakot, amikor meglátta, hogy két kedves figurája, egy Emese nevű kislány és egy Márió nevű kisfiú érkezik a piros cserepes ház elé. Márió – teljes nevén egyébként Csillagszedő Márió – egy kalapácsot hozott, és amikor Emesével megálltak a ház előtt, felszegezett a falra egy táblát, amelyre az volt írva: Mese tér 6.
Az író elmosolyodott, és nyugodt szívvel ment aludni. Tudta, hogy a figurák immár végérvényesen birokba vették az ablaka alatti területet.
A gyáva fiú és a barlang
Élt egyszer egy fiú, aki nagyon félt a sötétben. A többiek csúfolták, pedig volt, amitől ők is nagyon féltek. A városszéli kiserdő mélyéről nyíló barlangot például messze elkerülték.
– Hagyjatok már békén! – mondogatta nekik a gyáva fiú, de hiába, mert amikor estig fociztak, vagy sötétedésig tartott egy-egy kirándulás a kiserdőben, a csúfolódók hazafelé mindig rákezdték: – Gyáva, gyáva!
– Azért kiabálnak, mert ők is félnek! – vigasztalta a gyáva fiút a barátja, aztán győzködni kezdte, hogy menjenek el együtt a barlangba, mutassák meg a többieknek, milyen bátrak.
– De én nem merek odamenni – válaszolta a gyáva fiú.
– Eggyel több ok arra, hogy odagyere! – mosolygott a barátja. – Le kell győznöd a félelmedet! Nem lesz sötét, viszünk gyertyát is – biztatta.
– Hát jó – mondta a fiú.
Elindultak. De még oda sem értek, már aggodalmaskodott:
– Hoztál gyufát? – kérdezte.
– Hoztam – nyugtatta a barátja.
– Akkor jó – nyugtatta magát a fiú is. – Biztosan meggyullad.
A gyertya elsőre meggyulladt. Maguk előtt tartva mentek be a barlang száján. Síri csendben haladtak, se madárcsicsergés, se zaj nem szűrődött be.
A helyiség üres volt, csupán egy szikla állt benne az egyik falnál. Hamar bejárták, és már kifelé tartottak, amikor a szikla mögötti falban mélyedést fedeztek fel. A gyertyát a sziklára tették, és beléptek a mélyedésbe, de ott sem találtak semmi érdekeset. Azt viszont észrevették, hogy a gyertya hatalmassá növeszti az árnyékukat, és kivetíti a barlang szemközti falára.
– Huhú! – huhogott a gyáva fiú barátja. Elég félelmetes volt, ahogy a hang torzan visszaverődött a falakon. – Félsz? – kérdezte.
– Nem – mondta a gyáva fiú. – Huhú! – huhogott aztán ő is, és széttette a kezét, amitől úgy látszott, mintha valami óriási szörny kezének árnyéka jelent volna meg a barlang falán.
– Van egy ötletem – súgta a barátja. – Várj meg itt, mindjárt jövök!
– Jó – felelte a gyáva fiú. – De nagyon siess!
Már vagy tíz perce várt, de a barátja nem jött. A gyáva fiú egyre jobban félt. Éppen aggódva figyelte a saját hatalmas árnyékát a falon, amikor neszt, aztán pedig furcsa hangokat hallott. Nagyon megijedt, de szinte ugyanabban a pillanatban meg is könnyebbült, mert meghallotta a kiáltozásokat is a barlang szája felől, és rögtön felismerte a többiek hangját:
– Egy szööörny! Egy hatalmas szörny van a barlangban! – rikoltozták, amint megpillantották ők is a hatalmas árnyékot.
A gyáva fiú azonnal megértette, hogy a barátja csalta el őket a barlanghoz, hogy ha mernek, jöjjenek be vele együtt. Megkönnyebbülten felnevetett, a barlang faláról visszaverődő torz nevetéstől viszont a látogatók még jobban megijedtek, és hanyatt-homlok menekültek kifelé.
Aztán, amikor végre csend lett, a fiú a többiek megszeppent tekintetétől kísérve, nyugodt arccal, mosolyogva sétált ki a barlangból.
Akkortól kezdve senki sem merte őt gyávának nevezni, hisz ő volt az egyetlen, aki egyedül járt bent a szörnynél a barlangban. Ő volt tehát közülük a legbátrabb.
Ki az angyal?
Élt egyszer öt testvér. Két lány és három fiú. Esténként körbeülték a konyhaasztalt, hogy megvacsorázzanak. Az édesanyjuk mindegyikük tányérjára egyenlő adagot tett, aztán jó étvágyat kívánt.
– Beee, úgyis én leszek az angyal! – mondogatta ilyenkor a legnagyobb fiú.
Általában tényleg ő ette meg leghamarabb a vacsorát, így szinte mindig ő lett az angyal. És ezt sietett is azonnal a többiek tudomására hozni.
– Én vagyok az angyal, én vagyok az angyal! – rikoltozta, alighogy lenyelte az utolsó falatot. Aztán piff-paff, ütögetni kezdte a testvéreit, és azt hajtogatta, hogy ha nem siettek, ördögök lesztek, ha nem siettek, ördögök lesztek!
Ha az édesanyja rászólt, a fiú kicsit megszelídült, már csak a terítőt húzogatta, vagy az asztal alatt rugdosta a lábakat. De amikor a többiek is befejezték a vacsorát, megint csúfolni kezdett valakit. Általában a kisebbik lányt, mert ő lassan evett, ezért szinte mindig utolsó lett.
– Te vagy az ördög, te vagy az ördög! – kiabálta ilyenkor a legnagyobb fiú.
Egyik este azonban a fiúnak megfájdult a foga, és bármennyire is sietett volna, a falatokat csak óvatosan tudta a szájába tenni, és rágni is csak lassan, óvatosan tudott.
Aznap este nem szólt a többiekhez, örült, ha fájdalom nélkül le tudott nyelni egy-egy falatot.
– Beee, nem te leszel az angyal! Beee, nem te leszel az angyal! – hajtogatták most a többiek, és a sok beszédtől most ők is lassabban haladtak az evéssel.
A fájós fogú fiún kívül csak a kisebbik lány nem kiabált. Ugyanolyan csendesen evett, ahogy máskor is szokott.
Aznap ő lett hát az első.
De amikor végzett, akkor sem kezdett kiabálni, hogy ő győzött, hogy ő lett az angyal.
Megvárta, míg mindenki befejezi a vacsorát, és amikor a legnagyobb fiú is lenyelte az utolsó falatot, rámosolygott, és csak annyit mondott neki:
– Azt hiszem, ma te lettél az angyal!
Misike ajándéka
Élt egyszer egy kisfiú, akit Misikének hívtak. Egyik vasárnap délelőtt labdásat játszott a szobában Gyuszi apuval. Anyu pedig a konyhában főzött.
– Te is érzed a jó illatokat? – kérdezte egyszer csak Gyuszi apu.
– Igen – felelte Misike.
Ebéd közben Gyuszi apu visszaemlékezett a gyerekkorára:
– Régen az én anyukám is ilyen finomakat főzött! – mondta.
– Tényleg? – kérdezte Misike.
– Bizony! – bólogatott Gyuszi apu.
Délután kirakósat játszottak. Anyu is segített nekik, hogy biztosan összeálljon a kép.
A kirakós egy autós kisfiút ábrázolt.
– Régen nekem is volt ilyen autóm – emlékezett vissza Gyuszi apu. –Te is szeretnél egyet? – kérdezte Misikét.
– Én fénykardot szeretnék – felelte Misike őszintén.
Az esti lefekvéskor Gyuszi apu autós mesét olvasott a kisfiúnak.
– Holnap óvoda után kettesben elmegyünk a játékboltba, és veszünk neked egy autót – tervezte meg a másnap délutánt Gyuszi apu, amikor a mese véget ért.
– Vagy fénykardot – mondta Misike, és bizakodva nézet Gyuszi apura.
– Most már aludj! – simogatta meg Gyuszi apu Misike kobakját. – Jó éjszakát!
Másnap azonban Gyuszi apunak estig bent kellett maradnia a munkahelyén, így Misikéért anyu ment az óvodába. A játékbolt éppen útjába esett, és úgy gondolta, ha már arra jár, visz egy kis meglepetést Misikének.
– Hurrá, fénykard! – örvendezett szívből Misike, amint meglátta az ajándékot.
– Hát ez remek! – örvendezett Gyuszi apu is, amikor hazaért a munkából.
Este újra együtt volt a család. Anyu a konyhában vacsorát főzött, Misike pedig a szobában fénykardosat játszott apuval.
Lekapcsolták a villanyokat, és ahogy Misike szaladt, a fénykard világított a sötétben.
– Legyőztelek! Legyőztelek! – kiáltozta közben apunak.
A vándor asszony gyermekei
Élt egyszer egy asszony, akinek két fia meg egy lánya volt. Háza viszont nem volt, ezért mindig vándorolt.
Amikor egy tanyához ért, benézett az ablakán. Egy férfit látott, aki a mécsvilágnál ült. Bekopogott hozzá.
– Itt vagyok ezzel a három szegény gyermekkel, adj nekünk vacsorát és szállást! – kérlelte.
Az ember beengedte őket, ételt adott nekik, azután mindnyájukat lefektette.
Reggelre azonban az asszony megváltozott, és így szólt a házigazdához:
– Kicsi nekünk ez a tanya! – Azzal kitessékelte onnan az embert, és a nagyobbik fiához fordult: – Ezután itt fogsz élni! De vigyázz, soha senkit be ne engedj, mert látod, hogy mit tesz veled! – És két gyermekével továbbindult a falu felé.
Amikor elért az első házhoz, benézett az ablakán, azután bekopogott az emberhez, aki ott lakott.
– Itt vagyok ezzel a két szegény gyermekkel, adj nekünk vacsorát és szállást! – kérlelte.
Az ember beengedte őket, ételt adott nekik, és mindnyájukat lefektette.
Reggelre azonban az asszony megint megváltozott, és így szólt a házigazdához:
– Kicsi nekünk ez a ház! – Azzal kitessékelte onnan az embert, és a kisebbik fiához fordult: – Te ezután itt fogsz élni! De vigyázz, soha senkit be ne engedj, mert látod, hogy mit tesz veled! – És a lányával továbbindult a város felé.
Amikor elért egy szép lakáshoz, bekopogott az emberhez, aki ott élt.
– Itt vagyok ezzel a szegény gyermekkel, adj nekünk vacsorát és szállást! – kérlelte.
Az ember beengedte őket, ételt adott nekik, azután a szobájukba kísérte őket.
Reggelre azonban az asszony most is megváltozott. Azt mondta a házigazdának:
– Kicsi nekünk ez a lakás! – Azzal kitessékelte onnan az embert, és a lányához fordult: – Te pedig ezután itt fogsz élni! De soha senkit be ne engedj, mert látod, hogy mit tesz veled! –Azután elindult az asszony, hogy meglátogassa a két fiát.
Amikor a tanyára ért, a nagyobbik fia így fogadta:
– Édesanyám meghagyta, hogy soha senkit be ne engedjek, mert kitessékel! – Azzal becsapta előtte az ajtót.
Amikor az asszony a faluba ért, a kisebbik fia így fogadta:
– Édesanyám meghagyta, hogy soha senkit be ne engedjek, mert kitessékel! – És ő is becsapta előtte az ajtót.
De a lánya jószívű maradt. Amikor az asszony a városi lakáshoz ért, beengedte az édesanyját.
Másnap reggel azonban az asszony így szólt hozzá:
– Az én lábam már öreg, nem bírja a járást. A te lábad viszont fiatal, menj, és keress magadnak szállást!
A lány elindult hát, hogy szállást keressen magának. Nagyon szomorú volt, amiért az édesanyja így elbánt vele. Csak ment és ment, és néha eleredtek a könnyei a nagy szomorúságtól.
– Hát te meg miért sírsz, szép királylány? – hallotta egyszer csak a háta mögül.
– Nem vagyok én királylány, csak egy szegény vándor – fordult meg a leány, és egy daliás királyfit látott.
– Ha szegény vándor vagy, akkor gyere velem a palotámba! – kérlelte a királyfi.
Nagyon megtetszett a leánynak a daliás királyfi, amiért ilyen kedves volt vele.
Elindultak hát a palotába.
Nemsokára lakodalmat tartottak, de nem világraszólót, csak szerényet.
Később azt tervezték, meglátogatják a lány testvéreit és az édesanyját, ám végül úgy döntöttek, mégsem mennek sehová.
Inkább boldogan élnek, míg meg nem halnak.
A titkos rekesz
Élt egyszer egy vörös hajú fiú, akit Rafaelnek hívtak. Nem volt különleges, csak amennyire minden ember különleges. Nem is gondolta magát annak, hisz soha nem történt vele olyasmi, ami mással ne történhetett volna meg.
Azon a napon azonban, amikor Rafael tizenkét éves lett, az iskolából hazafelé tartva talált egy kulcsot a járdán. Lehajolt érte, nézegette. Érdekes kulcs volt, szív alakú, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Zsebre vágta.
Otthon tortával és ajándékokkal fogadták. Szívből örült a születésnapi meglepetésnek, és a kulcsról el is feledkezett.
Másnap az utcán, ugyanott, ahol előző nap a szív alakú kulcsot találta, meglátott egy lányt. Úgy érezte, ismeri valahonnan, s mert tetszett neki, utánaindult. Gondolta, megnézi, hol lakik. Tisztes távolságból követte, hogy a lány ne vegye őt észre. Egészen addig ment utána, míg a lány el nem tűnt egy üvegezett lépcsőházban.
Három nappal később, egy szombati napon az iskola udvarán ünnepséget tartottak, és a lány éppen Rafael mellé került a sorban.
– Szia! – köszönt a fiúnak. – Megismersz?
– Szia! – köszönt Rafael is, de nem tudta, mit feleljen, hisz azt gondolta, a lány nem láthatta őt, amikor követte.
– Annabella vagyok – folytatta a lány. – Együtt jártunk óvodába, csak azután mi elköltöztünk innen. De néhány hete visszajöttünk, és most újra ebben a városban élünk.
Rafael nagyon megörült Annabellának, és hirtelen megértette, miért volt neki is annyira ismerős a lány. Bár nagyon megváltozott, most is ugyanúgy tetszett neki, mint régen.
Annabella is örült Rafaelnek, az ünnepség végén meg is kérte a vörös hajú fiút, hogy reggel menjen el hozzájuk.
– De ne áruld el, hol laksz, meglátod, így is odatalálok! – mosolygott rá sejtelmesen Rafael.
Másnap megreggelizett, és már futott is az üvegezett lépcsőházig. Felszaladt az emeletre, megkereste Annabelláék ajtaját, és becsengetett.
– Hát te hogy találtál ide? – csodálkozott a lány, aztán betessékelte Rafaelt a szobájába.
– A szívem vezetett! – mosolygott rá megint a fiú, de akkor még ő sem sejtette, hogy mennyire igazat beszél.
Amikor leültek, Annabella egy tál almaszeletet tett az asztalra, azzal kínálta Rafaelt. Társalogni kezdtek, és Annabella annyira belemelegedett, hogy a végén még azt is elárulta Rafaelnek, hogy ha majd egyszer gyereke születik, Gabriellának nevezi el.
– És ha fiad születik? – nevetett Rafael.
– Akkor Gábrielnek – felelte megfontoltan Annabella.
– Jó – mondta a fiú, és az asztal mellett álló faládikára mutatott: – Az mi?
– A kincsesládám – mondta Annabella. – Évekig ebbe gyűjtöttem az emlékeimet. Van egy titkos rekesze is, csak sajnos a költözéskor elveszett a kulcsa. Egy szív alakú kulcs.
– Ilyen? – kérdezte Rafael, és előhúzta a zsebéből a kulcsot, mert akkor jutott eszébe, mit talált a járdán.
– Pont ilyen volt! – kiáltott fel a lány. Aztán gyorsan felhajtotta a faládika tetejét, és a kulcsot a titkos rekesz zárjába illesztette.
Éppen jó volt bele. Amikor elfordította, a rekesz azonnal kinyílt.
A lány Rafaelre nézett, aztán sorban megmutatta a kincseit. Mindent elővett, minden apró tárgyat, minden apró emléket, amit óvodáskora óta elzárt ide. A tárgyakról eszébe jutott egy-egy történet, és mindet el is mesélte Rafaelnek, még a szíve legtitkosabb zugaiba is beavatta őt.
Azután a fiú mesélte el neki a kulcs megtalálásának történetét.
Amikor Rafael elhallgatott, Annabella rámosolygott.
– Úgy érzem, mától megint szép lesz az életem – mondta.
És este lett, aztán megint reggel.
Vissza a tetejére