Beszélgetés Simonyi Imrével (1987)

Ennek az interjúnak különös és – valljuk be – hosszú a története. A rendszerváltás előtt három évvel, 1987 januárjában kötetlen beszélgetésre ültem le Simonyi Imrével. Abban a reményben, hogy többszöri találkozásunk anyagából idővel a pályaképet is összefoglaló interjúkötet állhat össze. Tudni kell, hogy a Mestert életút-interjúra soha nem lehetett rávenni, interjúra is ritkán, ha pillanatnyi érdeke épp megkívánta. Ezért örültem annak, hogy ha nehezen és szigorú feltételekkel is, de vállalta a beszélgetést.

A szigorú feltételek egyike abból állt, hogy a magnetofon nem lehet látható helyen, mert zavarja. A másik feltétel: kötetlenül beszél mindenről, amiről kérdezem vagy amiről neki van kedve beszélni. Ebből szerkesztettem volna össze a nagy interjút. Azért a feltételes mód, mert a beszélgetések sora néhány találkozás után megszakadt.

Kapcsolatunk elhidegült; később ugyan újra közel kerültünk egymáshoz, de csak átmenetileg, 1989 után pedig már csak ritkán találkoztunk, és nyomós ürüggyel. Az egykori kötetlen beszélgetések, a Simonyi-stúdiumok sora is befejeződött. Már nem volt mire építkezni. A folytatás közöttünk többet nem került szóba. A Mester alighanem túllépett a történeten, én pedig attól tartottam – okkal –, hogy az addigi beszélgetéseink kazettáit is visszakéri, mint tette később egyik kollégámmal.

Az interjú szövege részben még hangszalagon, részben magnetofonról levett kézirat formájában húsz évig hevert az íróasztalom fiókjában. A két évtized alatt többször nekiveselkedtem a szöveg feldolgozásának, és ugyanannyiszor abbahagytam a munkát.

Csak 2006 őszén jutottam el oda, hogy szembenézzek a valósággal: elkészítem az anyagot, vagy örökre a feledés homálya borítja be. Végül az előbbi mellett döntöttem, mert úgy gondoltam és gondolom ma is, hogy a torzóban maradt beszélgetés árnyalhatja vagy kiegészítheti az eddig ismert Simonyi-képet.

A munkát nehezítette, hogy Simonyi legtöbbször fejből, emlékezetből idézett, gyakran pontatlanul. Ezek ellenőrzésére általában nem volt mód, mivel csak 1990 után jelentek meg, illetve váltak hozzáférhetővé a rajongott Márai művei, adták ki Szabó Dezső írásait, s mindössze pár éve olvashatjuk Simonyi levelezését Máraival. Így az idézetek megkeresése, ellenőrzése sem volt egyszerű feladat, bár az elszaladt húsz év az imént említett okok miatt segítségemre volt. A jegyzetekből kiderül, hogy ezek többségét sikerült megtalálni és „beazonosítani”.

Tisztában vagyok azzal, hogy interjút nem szokás lábjegyzetekkel ellátni, ezúttal mégis kénytelen voltam megtenni. Részben a fenti okok miatt, részben pedig azért, mert közben felnőtt egy korosztály, amelyik számára bizonyos kifejezések, nevek és történések ismeretlenek lehetnek, miután nem találkoztak velük az egyre szűkülő középiskolai tananyagban.

Az itt közölt interjú szerkesztett. Mivel Simonyi Imre a beszélgetéseink során meglehetősen gyakran csapongott, ezért – a jobb olvashatóság és a gördülékenység érdekében – az elhangzott szöveget időrendi vagy logikai rendbe szedve, szerkesztve közlöm. Eközben természetesen nem változtattam a magnetofon szalagon máig őrzött szöveg tartalmán.

Végül: az olvasó számára bizonyára feltűnik az interjú tegező stílusa. Mint újságíró mindig idegenkedtem a bizalmaskodó, az interjúalany és az olvasó közé tolakodó kérdezőtől. Ezért a beszélgetés jelentős részét áttettem magázó stílusba, de ettől a szöveg helyenként nehézkessé vált. Emiatt visszaállítottam az eredeti állapotot.

– Hadd kérjem, hogy ezúttal Márairól beszélgessünk! A kapcsolatotokról, amiről korábbi találkozásainkon többször említést tettél. A mi nemzedékünk az ismert okok miatt nem sokat tud róla, a fiatalabbak még kevesebbet. Köszönöm a két könyvet. Nagy szellemi élményt nyújtanak.

– Ha végeztél velük, hozd el, az egyikre máris szükségem lenne.

– A szegények iskoláját holnap hozom.

– El tudtad olvasni?

– A szegények iskoláját igen, az Egy polgár vallomásait még nem.

– Lehet, hogy neked szokatlan a könyv és nem azt mondja, amit nekem, de A szegények iskoláját olvasva fetrengtem a röhögéstől. Az több mint paródiája vagy nem is tudom megmondani mije a szegénységnek. A cifra az egészben, hogy egy minden, csak nem szegény embernek, Márainak van képe ironizálni a szegénység fölött. Miközben pontosan tudja, hogy mi az. Nagyon tudja.

Kérlek szépen, a múltkor cifrán megjártam. Lehet, hogy említettem, lehet, hogy nem, a Kiss Ottó nevű fiatal költő[1] nálam járt. Nagyon tehetséges, de egy kicsit most visszaesett. Gyengécske dolgokat csinál, nem is meri kiadni a kezéből. Két éve odaadtam neki A szegények iskoláját. Amikor visszahozta, nem szólt egy szót sem. Vártam, még mindig nem szólt.

– Végül mit mondott? Csak kibökött valamit.

– Semmit. Aztán kis idő után rám nézett, és halkan megszólalt. Egy kicsit félszeg a gyerek. „Imre bácsi! Egyrészt a közepén már halálra untam magam, és egy szót nem értettem belőle. Ha nem restelltem volna, abbahagyom.” Majd a következő mondat jött ki a száján: „Mi az Isten fasza ez a szegénység? Már Móriczot is azért unom, mert mindig erről ír.” Láttam, hogy a gyerek nem viccel. Tehát egy 21 éves mai fiatalember, aki életében mindig megkapta a reggelijét, ebédjét, vacsoráját jó szüleitől, sem mint társadalmi kategóriát, sem mint társadalmi helyezettséget, sem mint a szó elsődleges fogalmi velejáróját tekintve nem tudja, mi az, hogy szegény. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ilyen létezik. Sőt, már Móriczot is azért unja, mert a szegénységről ír.

Azt még értettem volna, hogy újdonság neki Márai, és mondjuk, nem tud ráhangolódni. Kiderült azonban, hogy a szegénység nem ismerős a gyereknek. Ezzel kapcsolatban van egy nagy elméletem (egy új Marxot látsz magad előtt): buta ember pedig ne lakhassék jól, mert ha éhes, akkor gondolkodni kényszerül, a kurva anyjába. Legyen rongyos, ne legyen kifizetve a lakbére, és akkor kínjában elkezdi járatni az agyát. Tudniillik ez a buta ellátottság, illetve az ellátottságnak ez a szintje butít. Nem akarok hülye tanoknak a hirdetője lenni, de kínomban már nem tudok mit mondani.

– Sok igazság van ebben. Köztudott, hogy a világ legbutább embere az amerikai.

– Így van! Fiatal ország, kétszáz éves, és már elhülyült, már dekadens. De ők legalább jól érzik magukat abban a jólétben, ami már repülőgépes jólét. A mi viszonylagos jobb létünk ‘56 után keletkezett. Az előző 8-10 év borzasztó kemény volt. Aztán 25 év elég lett ahhoz, hogy az emberek megszokják a jólétet. Körülbelül a te diákkorodra esik, úgy hatvantól, tehát 25 éve, egy negyedszázada kezdtek házak épülni az országban. Jó két évtized alatt lett az, amit ma ismerünk, és ami most egy kicsit romlani fog. Ez a 25 év elég volt a komplett elhülyüléshez. Nézd meg, a nemzedékek generációról generációra butábbak lettek. Ennek valamilyen társadalmi, társadalompolitikai oka kell legyen. Nem vagyok hivatott néven nevezni, hogy mi, mert nem vagyok kutató. De nagyon látványos.

Gondolj bele, egy olyan tehetséges gyerek, mint Kiss Ottó, szinte magából kikelve kikéri magának, hogy neki a szegénység nem ismert. Nincs benne részvét a szegények iránt, mert nem ismeri a kategóriát, s hogy sajnálni kell valakit azért, mert szegény. Nem kell feltétlenül szeretni őt, mert a szegény emberről kiderült – egyszer meg is írtam –, ha meghízik, akkor pontosan olyan szemét lesz, mint a jóllakott ember volt vele szemben korábban. Vagyis a gazdája. De amikor a szegény sovány és éhes, akkor csak sajnáltam, mert ilyen voltam. Más kérdés, hogy erre tulajdonképpen nem szolgált rá.

Van egy óriási szatírám a szegény emberről. A címe: Szegény ember. Szembe találkozom a meghízott szegény emberemmel, és kiderül, hogy ő már nem azonos egykori önmagával – ő most már kövér ember.

– Ami óriási csalódást okozhatott.

– Igen, negyvenöt után ez volt az én másik nagyon nagy csalódásom. Horthyék alatt nekem ezekért a szegény emberekért dobogott a szívem. Aztán a háború után bekerültek a hatalomba a Csiszérek, a Hollósik – a nevek neked már nem mondanak semmit, gyulai prolik –, és rossz emberek lettek a pozícióban.

Jézus Mária, 47-48-ra én teljesen kiábrándultam a szegény embereimből! Maga a hatalom lenne az, ami rosszá teszi az embert? Nem tudom. Ezek nagyon rossz emberek lettek. Ugyanis a hatalom, ami a korábbi úri osztály zömének természetes volt, az rájuk az újdonság erejével hatott. Az úri osztály tagjainak már a dédapja is hatalmon volt, ezért beteltek vele. Ők inkább már tékozoltak, nem harácsoltak. Ilyenformán az én időmben az Árpád utcaiak lényegében már tékozlók, elszegényedett egykori urak voltak.

– Gyulán az Árpád utcán laktak az urak?

– Mi, kékmacskások[2] Árpád utcának neveztünk mindent, ami a megye, ami... Az Árpád utca nekünk szimbólum volt. Tehát nem feltétlenül az Árpád utcát értettük alatta, inkább az úri utcákat. Az Árpád utcát és az abba benyúló utcákat: a Kálvin utca elejét és a többit. Az Árpád utcával fémjeleztük a gyulai úriságot. Amiben volt szép, és amiben volt ronda.

Mint mondtam, az úri osztály már leszegényedett, vagyon nélküli volt. Pláne a dzsentri rétege, amelynek földjét az ősök eltékozolták. Már a nagytata elbaszta a földet, a dzsentri unoka pedig bekerült a vármegyéhez tisztviselőnek. Abban a pozícióban kellett még egy kis flancot vinni, ezért a házat megterhelték banki hitellel. Valamennyien el voltak adósodva. A Horthy-időkben mi ezt hívtuk cifra nyomorúságnak. Lehet, hogy Ferenc Jóska idejében ez másként nézett ki, de a Horthy-korszakban a mi középosztályunk tulajdonképpen – ki lehet mondani – már nem volt igazi középosztály. A fizetések sem voltak igazán jók, a polgármesteré igen, de a középrétegű tisztviselőké nem. Ugyanakkor rangkórságban szenvedtek, szakácsnőt, cselédlányt tartottak, vacsoravendégeket hívtak...

–... fogadásokat adtak.

– Igen, miközben állandó adósságban éltek, örökös gondok közepette. Ennek ellenére persze jobban álltak, mint a Galbács-kerti prolik, de nem annyival jobban. Móricz Zsigmond írja valamelyik társadalmi regényében, hogy a miniszteri osztályfőtanácsosék vendégségbe mennek. Éjszaka jönnek haza őnagyságával, aki lefekszik a hálószobában, a főtanácsos úr pedig a konyhába megy, kiveszi a lerniből a tepsit, amiben három nappal azelőtt hús sült. A főtanácsos úr hajnalban bicskaheggyel lekaparja a zsírt, kenyeret szel, és – mint egy kubikos – zsíros kenyeret eszik. Közben azon töri a fejét, hogyan tudja majd visszahívni a vendéglátókat. Mert vissza kell őket hívni. Ezen spekulál. Móricz Zsigmond persze ironizál.

– Erre az epizódra nem emlékszem, de hasonlóról ír Móricz a Rokonokban. A Zsarátnok város főügyészévé megválasztott Kopjáss István felesége, Lina a főügyészavató vacsorán végig attól retteg, hogy egyszer vissza kell adni a vizitet, meg kell hívni a társaságot magukhoz. Miközben se helyük, se pénzük rá.

– Gyulán teljesen ismeretlen volt a sima polgár, a bankfiúk meg a bányaalkalmazottak. Itt a bérből élő tisztviselők és a dzsentri ükapától véletlenül megmaradt 20-30-50 hold földből élők – mert az a föld is ki volt adva felesbe – jelentették a polgárságot.

– Hány gróf volt Gyulán?

– Gyulán csak az Almásyak voltak grófok. Az én időmben még az öregúr, sőt még az öregasszony is élt. Ja, Váriban lakott Pongrácz gróf, de ő szegény volt.

– Viszont ez a Pongrácz Jenő, Gömbös Gyula miniszterelnök harctéri barátja 1931-ben országgyűlési képviselő lett.

– Az Almásyak is szegények voltak, kevés hitbizománnyal rendelkeztek. Tulajdonképpen nem túl régi, Ferenc Jóskás grófok voltak. Igazi hazájuk a kétegyházi kúria, az ősi birtok. Négy öreglány volt, az egyik Pongráczné lett, annál született egy filmsztár küllemű gyönyörű unoka. Az Almásyak a gyulai kastélyt a Wenckheimektől vették.

– Inkább örökölték. A gyulai tiszti fegyverletétel idején, 1849-ben még a Wenckheimek lakták. Négy évtizeddel később, 1888-ban lett Almásy-kastély. Ekkor örökölte Wenckheim József unokája, gróf Almásy Dénes ifjú hitvesével, Károlyi Ella grófnővel.

– Valóban, eredetileg ez nem Almásy-kastély volt, ez csak Almásy-kastély lett, hitbizomány formájában. Amikor a népi írók már nagyon piszkálták az arisztokráciát, állítólag Almásy Alajos, a legidősebb fiú megjegyezte, vagy igaz, vagy nem: „Nincs mit kiabálni ránk, hiszen rokonok vagyunk: mi csináljuk a béreseinket, a béreseink meg csinálnak minket.” A szóbeszéd szerint megesett, hogy a daliás parádés kocsis kúrta a grófkisasszonyt. Állítólag volt ilyen. A fordítottja – hogy a kis cselédet kúrta a gróf – biztosan megtörtént. Ez nem kérdéses, de az előbbit sem tartom elképzelhetetlennek. Miért ne?

Ugyanakkor ki merem jelenteni – nem hallomásból, hanem praxisból –, hogy nem az uraság volt a legrosszabb. A mi vidékünkön – a falunkat értem a mi vidékünk alatt – nem volt nagybirtok.

– A Trianonban Romániához csatolt Simonyifalván[3].

– Igen, telepes falu volt kis földekkel és nagyon ügyes emberekkel. Mindenki jól élt a kevés földjén, tíz holddal már olyan jól, hogy nem igaz. Minden faluban volt uraság, és mindegyik uraságot ismertem. A náluk szolgáló urasági cseléd hasonlíthatatlanul jobban élt, mint a Galbács-kerti napszámos. Hasonlíthatatlanul jobban. Az biztonságban, ez pedig örökös bizonytalanságban.

Jaj, mondok egy nagyon jót! Vagy 15 éve Keresztury Dezsővel, Sinkovits Imrével és Gombos Katival[4] Geszten jártunk. Akkor rendezte be Dezső az Arany-emlékházat[5], azt a kis kunyhót. Nem tudom, a falu párttitkára volt az illető vagy tanácselnöke, de amikor mindent megmutattak, külön vonultunk. Kiderült, hogy ifjan szobainas volt a Tiszáknál. Mondom neki: meséljen egy kicsit. Nagyon szellemes volt a pali. Tudtam, hogyan folyt az uradalmi cselédek élete, de eljátszottam a hülyét. Tudniillik évre pontosan ismertem, mi járt a cselédeknek. Szinte mindenütt ugyanaz: a 24 kiló szalonnán, a 12 mázsa búzán át a kocatartásig, a tehéntartásig, a 20 kiló sóig és az 50 liter petróleumig mindent tudtam. A pasas ugyanazt mondta, amit én is tudtam. Akkor jött az én híres mondatom: „Ugye, nagyon hajszolták magukat, és a munkairam pokoli volt?” Rám néz, és azt mondja: „Látott az úr már ökröt eke elé fogva?” „Láttam!” – válaszoltam. Erre tudod mit felelt? „Na, olyan volt az iram. Az ökör rendkívül lassú járású.” Ez volt a válasza. Ilyen gúnyos. Nem tudott hova tegyen, nem tudta, hogy én már rég játszom vele. Olyan iramban dolgoztak, amilyet az ökörrel lehet diktálni. El tudom képzelni.

– Honnan ismerted ilyen jól a geszti múltat?

– Sok gesztivel beszélgettem. Négy éve jártam kinn Görgényi Nöcével[6]. Összebarátkoztunk egy buszsofőrrel, geszti parasztgyerek volt, meghívott magához, sőt összehozott bennünket egy 84 éves emberrel, Sújtó Sándorral is. Így kerültünk Gesztre. Nagyon jól éreztem ott magam, az én fajtám volt, mintha a szülőfalum népe lett volna. Azt mondja utána nekem Nöce: „Imre bácsi! Ilyennek még soha nem láttalak!” Mondom neki: „Itt az én anyanyelvemet beszélik, baszd meg! A városi álértelmiségiekkel nem tudok ilyen jót beszélgetni, mint ezzel a 84 éves Sújtó Sándorral. Ha úgy hívnak valakit, hogy Sújtó Sándor, az gyönyörű. Olyan, mintha az öregapám lenne. Vele tudok beszélgetni.”

Ilyen emberek között éltem falun. És kérlek szépen, gondold el, egy rossz szót nem voltak hajlandók a Tiszákról ejteni. Egy rossz szót, és véletlenül sem mulasztották el a „gróf úr” titulust.

Itthon volt Kanadából Jolán grófnő. Minden család elvárta, hogy ha másfél percre is, de menjen be hozzájuk, és ez alól a tanácselnök és a párttitkár sem volt kivétel.

– Ez nem lehetett véletlen, és ez már nem Tisza Istvánnak, a miniszterelnöknek szót.

– Elmondok erre egy történetet. A negyvenöt előtti utolsó Tisza grófot Kálmánnak hívták. Fiatal, nem egyenes ági leszármazottja volt a nagy Tisza Istvánnak. Sújtó Sándor felidézett egy esetet a gazdasági krízis iszonyatos éveiből, 1929-33-ból, abból a bizonyos ínségkonyhás időszakból, amikor a pórnépnek levest osztottak. Béres vagy fogathajtó volt akkor náluk, nem tudom, de a Tiszáknál szolgált. Kálmán gróf összehívatta a falusi képviselő-testületet, és a következőt mondta: „Amíg engem Tisza Kálmán grófnak hívnak, Geszten nem lesz népkonyha. Holnaptól valamennyi 16. évét betöltött geszti, aki nem dolgozik nálam, bejön minden második nap. Egyik nap a lányok, a másik nap a fiúk, és napi egy pengőt kapnak.” Ezt négy évvel ezelőtt szóról szóra idézte nekem az akkor már 84 éves Sújtó Sándor. Megkérdeztem az öreget, mit csináltak az emberek az egy pengőért? „Hát lógatták a töküket!” – válaszolta. Vagyis kifizette az egy pengő napszámot minden második nap, mintha dolgoznának. A humanitása meg az úri gőgje nem engedte, hogy a falujában koldusnak érezzék magukat az emberek.

Maga a gesztus volt óriási és a mód, ahogy hatvan év távlatában Sújtó Sándor erre emlékezett. Kegyeletem és minden elismerésem Tisza Kálmánnak, mert egy nagy úr nagy gesztusáról van szó. Sőt több, mint gesztusról, szociális tettről, hogy a magyar paraszt a falujában nem fog tányér levesért állni az utcán, mert az tényleg megalázó és szörnyű.

– Közben másutt az országban úriasszonyok felkeresték, és anyáskodva megsimogatták az ínségkonyhánál sorban álló gyerekek fejét.

– Az apjuk faszát, ők csinálták, hogy így legyen! Ke-gyes-ked-tek ilyenné tenni. Jóllehet a tányér leves jól jött annak, aki éhes volt, de semmire nem volt megoldás. Sajnos mi mindenről lekéstünk. Mert elmulasztottuk végrehajtani azt a kurva földreformot, ami Magyarországon mindennek az alfája és ómegája volt. Tűrhetetlen, hogy a grófok, az egyházak és a nagybankok maguknak tartották meg a földet. Ez volt a baj! Ezért ők gonosz emberek lettek volna? Hát nem, mert ez volt a házirend, az ország házirendje, egy elhibázott házirend. Ötszáz évet elkéstünk vagy száz évet, teljesen mindegy, hogy mennyit. Ezek az urak nem úgy voltak rossz emberek, hogy nyúzták a népet, ez marhaság, amit a bolsik agyaltak ki. Én tudom. Mondanám, ha igaz lenne, de nem igaz. Nem bántották a szegény embert. Majdnem rosszabb: basztak rá. Ez majdnem rosszabb, mintha bántották volna. Hidd el, én az igazságra törekszem. Néha tévedhetek, de egyben sose kételkedj: egész életem arra ment el, hogy kimondjam az igazat.

Én nem közülük származom, de nem vagyok hajlandó vörös csúnyát mondani rájuk, olyat, ami nem igaz. Nem nyúzták a népet! Illyés[7] egyszer nagyon szellemeset mondott, amikor már mert. Mint tudod, egy grófi pusztán nőtt fel.

– Igen, Rácegrespusztán, a Puszták népében ír erről a világról.

– Ők nem voltak szegények, uradalmi gépész volt az apja. Jóval ötvenhat után azt mondta, hogy unja már azt a sok népnyúzó grófot, akik a szocreál regényeinkben szerepelnek, mert nem egészen olyanok voltak. Meg unja azt a sok meggyalázott kis cselédlányt, akiket a gróf úr letepert az ágyba. Mint Darvas Jóskánál és Dobozynál[8]. Rossz írók. Majd Illyés azzal folytatja, hogy elsősorban két dolgot ne hagyjanak ezek az írók figyelmen kívül. Az egyik: a kislányokat nem kellett leteperni az ágyba. Mert tetszik vagy nem tetszik, meg voltak hatódva, ha az úrfi... A másik: még a meghatódás sem nagyon jellemző. Ugyanis ezeknek az uraknak szagos nőik voltak a Riviérán. Nem voltak rászorulva a kis cselédlányra.

Ami teperés Darvas Jóskánál meg Dobozynál és a többi budai írónál olvasható, az kitalálás. Illyés az ő fölényes cinizmusával, amikor már ki merte mondani, akkor kimondta. Én még a teperést is elhiszem, csak nem volt jellemző. X. elvtárs itt a városban tepert, a kurva anyját bassza meg. Az tepert! Az visszaélt a hatalommal! Ezek a patkányok.

– A fia tepert.

– Nem! Ő tepert! A fia kislányokat gyalázott meg. Neki „jól jött” a fia esete, mert így legalább nem a saját ügye miatt kellett mennie. A fia volt az ürügy. Ez gazember. Ilyenek lettek a szegények, amikor meghíztak. De nem általánosítok, mert voltak nagyon tisztességes prolik is a hatalomban.

Azt hiszem, a hatalom nagyon csúnya dolog. Nem szép. Sosem volt hatalmam, nem is kellene, magam fölött se engedtem senkit sose hatalmaskodni. Engem agyon lehetett verni, de nem lehetett fölöttem a hatalmat gyakorolni. Érzéketlen vagyok a hatalom iránt. Sőt viszolygok tőle. Annyiban vagyok érzékeny iránta, hogy viszolygok tőle.

– Meglehetősen elkalandoztunk, térjünk vissza Máraihoz és a kapcsolatotokhoz!

– Igen. Márai most San Diegóban él, Kalifornia déli részén. Amikor 1948-ban kiment, Svájcban telepedett le, aztán Olaszországba, a Nápoly melletti Posilippóba ment, majd 1952-ben New Yorkba, ahol tíz év után amerikai állampolgár lett.

– Hamarabb, 1957-ben vette fel az amerikai állampolgárságot.

– Ötvenhatot New Yorkban élte meg, ez biztos.

– Onnan az itthoni események hírére Európába utazott[9].

– Valamikor a hatvanas évek végén települt vissza Olaszországba, s Nápolytól délre, egy Salerno nevű kisvárosban laktak.

– Egészen pontosan 1967-ben települtek át Európába.

– Salernóban éltek egészen 1980 májusáig. Közben nagyon megöregedtek, ezért visszamentek az Egyesült Államokba, a fiukhoz. Amikor írt nekem, azt írta, végleg ott marad[10]. Nem, azt nem írta, hogy végleg, hanem azt, hogy onnan már nem jön vissza. Olaszországban már nem tudtak magukkal mit kezdeni. Az asszony meg is halt tavaly.

– Immár egy éve, 1986 januárjában.

– Ő is nagyon megöregedett. Borzalmas az a látvány, ami a magáról küldött fotóról lerí. Úgy néz ki, mint egy vak sarki koldus. Ha láttad volna, milyen volt fiatalon!

Márai beteg ember. Egy életen át kínosan ügyelt arra, nehogy valaki azt higgye, hogy szereti, és nehogy valaki is azt remélje, hogy ő rászorul bárkinek a szeretetére. Ebben a kettős védőpáncélban hazudta végig a nagyon becsületes életét, miközben majd meghalt egy jó szóért. Tudom, hogy ő legalább úgy várja az én leveleimet, mint én az övét, ami nagyon nagy szó. Valami kora ifjúkori, gyerekkori sértődöttség ez nála, ez a bizonyos, „jaj csak nehogy azt higgye bárki is, hogy rá vagyok szorulva”.

Két híres esetet mondok el, mind a kettőről New Yorkból értesültem. Volt egy Megyery Sári[11] nevű színésznő, aki aztán odakinn, Párizsban halt meg. Neki volt egy története Sándor úrról, akit első New York-i korszakában meglátogatott, mivel már ismerték egymást. Ha jól emlékszem, akkoriban, immár 25 éve, a Szabad Európának adott interjújában mondta ezt el Megyery Sári. Tehát az ötvenes évek legvégén, a hatvanas évek elején hangozhatott el. Fenn van Máraiéknál a lakásban, majd az író lekíséri a földalattihoz vagy a buszhoz. Kezet fognak, Márai szinte már elmenőben odaszól:

„– Sári kérem, megkérem magát, többet ne látogasson meg.

– Sándor! Hát valami hibát követtem el?

– Nem, semmit, de többet ne látogasson meg!

– De hát az Isten áldja meg, miért?

– Csak.

– Sándor! Ne is írjak?

– Nem, kérem, ne is írjon!

– De Sándor, karácsonykor se?

– Sári! Karácsonykor pláne ne!”

Óriási történet! A másik Radványi Gézával[12] esett meg, aki neki öccse. Márai már kinn van, 1948 után vagyunk. Radványi is kinn él. Nincsenek beszélő viszonyban már húsz éve, mert mit tudom én, siheder korukban gombfocizás közben megsértették egymást, és a béke nem tudott helyreállni köztük. A lapok hozzák, hogy Radványi Géza megvakult, Németországban él. Egy szemműtétben vesztette el a látását. Négy nap múlva Radványi ajtaján csengetnek. Megy ajtót nyitni. Sándor úr áll előtte. Felkiált:

„– Sándor, te itt?

– Géza, te látsz?” – azzal megfordult, és elment[13]. Vagyis ha lát, akkor nincs beszélnivalójuk egymással. Hát ilyen Márai.

Ha adatik még valami jó nekem az életben, akkor holnap nekiállok, és megírom ezeket. Egy vágyam van, szeretném megcsókolni a kezét.

– Valójában mi késztette arra, hogy elhagyja az országot?

– Tőle idézek, mert a legpontosabb akkor vagyok, ha az okot ő maga mondja meg. Az 1972-ben megjelent Föld, föld!... című önéletrajzi munkájában írja meg azt a négy évet, amit ‘44 és ‘48 között itt átélt. Ott olvashatsz erről. Két momentum van benne, ebből mindent tudni fogsz.

Az egyik, hogy őt itt senki nem bántotta, sőt előbb-utóbb nem is festett volna rosszul a kirakatban, de nem óhajtott oda kerülni. Támadások érték ugyanúgy, mint másokat, minősíthetetlen, útszéli hangon – a moszkoviták[14] meg a pesti lecsatlakozók – főleg Horváth Márton és Révai[15] részéről.

– Mindketten a Szabad Népnél dolgoztak ebben az időben, Révai József főszerkesztőként, Horváth Márton pedig felelős szerkesztőként.

– Horváth Márton egyik förmedvényében – talán 1945-ben – nem átallotta azt írni Márairól, hogy a háború alatt habzó szájjal uszított Hitlerek mellett[16]. Pofátlanul és arcátlanul ezt merészelte állítani, minden tárgyi és írásos bizonyíték nélkül. Márai soha nem volt habzó szájú, inkább metsző, pengeéles eszű. Hogy ezt a rágalmat miért kellett ráfogni, nem tudom. Márai nagy félelme az volt, hogy egy nap ellustul benne az undor, és kezet talál fogni egy kommunistával.

Kettő: utolsó pillanat, utolsó este, már zsebében az útlevél, a feleségéé és a gyereké is, a vagyontárgyak is összepakolva, mert elvihette azokat. Egy barátjával – a szövegből, illetve a körülményekből kivehető, hogy Szent-Györgyi Albertről[17] van szó – ülnek egy budai vendéglőben, és még egyszer meghányják-vetik: menni vagy maradni. Mint mondtam, neki zsebében volt már az útlevél, amannak nem. Az utcasarkon kezet fognak, és elhangzik a világirodalom szerintem legtragikusabb mondata: „Búcsúra bocsánatot kértünk egymástól: ő azért, mert otthon maradt és én azért, mert elutaztam.”[18] Ember ennél borzalmasabbat még nem írt le. Amikor csak két irtózat között van választás – mert mind a kettő irtózat –, akkor történik a kölcsönös bocsánatkérés.

Az elhatározás és az utolsó este között történt még valami: beszélgetés Nagy Lajossal[19]. Nagy Lajosról ma azt tanítják, hogy kommunista író volt. Én el tudom képzelni róla, hogy elhitte magáról, mivel mit se tudott arról, hogy mi az, mert akkor még senki nem tudta. Valójában – származását nézve – ő polgár volt. Egyébként jogi végzettséggel bírt. Szolgabíró is volt egy időben, Ferenc Jóska alatt.

– Ha nem tévedek, akkor Abaújszántón, a század elején.

– Zabi gyereknek született, és akkor a zabi gyerekek kivetettek voltak. Szóval ő úgy tudta magáról, hogy kommunista. Azt írja Márai: „1946 egyik őszi reggelén szemközt jött a Körúton. Neurotikus, kopasz ember volt. Írásaiból soha nem tudott megélni, keserű humora inkább elmarta, mint vonzotta az olvasókat. Öreg fejjel könyvkereskedést nyitott a Körúton, annak hozadékából tengődött. Most úgy tetszett, számára is ütött az elégtétel és kárpótlás órája. Ezért meglepett, amikor komoran mondta:

– Baj van.

Nem voltunk barátok. De mindig becsültem, mert szókimondó, becsületes ember volt. Érdeklődtem, mi a »baj«? Aggályosan nézett körül és rekedten suttogta:

– Hazajött a Főnök. Most rovancsolnak. Megkérdik, ki mit csinált, amíg ők, a Főnök és alkalmazottai, a moszkvaiak... távol voltak. Nézze – mondta bizalmasan, keserű őszinteséggel –, magának semmi gondja. Maga polgár. Ha akarja, kirakatba teszik, mint egy műemléket. De én kommunista voltam. És huszonöt éven át nem csináltam semmit... Ültem a Bucsinszky kávéházban a Körúton és néha, bizalmas társaságban, súgva azt mondottam, nem jól van ez így, ahogy van! Most el kell számolni. Nagyon veszélyes dolog kommunistának lenni... – mondta gondterhelten és sóhajtott.”[20]

Szóval, Nagy Lajos ült a Bucsinszky kávéházban, és kommunistáskodott. Két év sem telt el, és megvolt a baj vele meg Tersánszkyval is[21]. El kell olvasni az akkori lapokat, hogy miket írtak Nagy Lajosról meg Tersánszkyról. Pokoli volt az a négy év, amint Márai leírja. Semmi szitok, átok, de kegyetlen, kérlelhetetlen iróniával jegyez fel mindent. Többek között például leírja, nem igaz, hogy az oroszok nem mosakodtak, igenis mosakodtak, Leányfalun látta a mosogatóvízben megmosakodni őket[22].

Itt van a Sértődöttek című munkája. Itthon soha nem jelent meg, odakinn adta ki. Második kötete a Jelvény és jelentés, a harmadik pedig a Művészet és szerelem[23]. A Jelvény és jelentésben az egyik Garren fiú, tehát a Máraiak egyike beáll a nácik közé. Garren Péter, a főhős még nem tudja, mi történt, csak a jelvényt látja. Egy Garren gomblyukában jelvény? Igen, jelvény! Ez gusztustalan. Péter az ábráját nem látja pontosan, mert kissé rövidlátó. Egyébként Albertről – az író Gábor öccséről[24] van szó – kegyetlenül ír, Radványit pedig Tamásként linknek, stricinek ábrázolja. Aranyos stricinek, de stricinek. Péter azt mondja: „Némán, éles és szúrós pillantással, komoran és makacson bámultam az apró zománcjelvény t...”[25]

Tulajdonképpen, ha visszatekintünk az albertségre, a gyerekkorra – látva ezt a gusztustalan jelvényt, ami nyilván képvisel valamit – előbb-utóbb várni lehetett Alberttől, hogy egyszer jelvénye lesz. Ez benne volt ebben az egész albertségben. Egyébként Albert – mondja Garren Péter – már jelvény nélkül is olyan volt, mintha tömeg lenne, harmincezer ember a sportcsarnokban[26]. Albert már olyan. Igen. És abban a harmadik kötetben hangzik el a híres mondat, ami minden diktatúra arcul köpése. Most következik a nihil, a nácizmus és vidéke. Azt mondja a német költő Garren Péternek: csak egy dolgot ne feledj el, a nihil nem annyi, hogy semmi sincs, a nihil annyi, hogy a semmi van![27]

És ez a bolsikra is érvényes. Ma a semmi van. Ez borzasztó. Én lényegében ebben a semmiben éltem. És ez a semmi nagyon rossz. Nos ez elől a semmi elől ment ő el. Ez az ember mindent tudott.

– Tulajdonképpen másodszor emigrált, mert 1919-ben is elhagyta az országot. Ha jól tudom, akkor más okok miatt.

– Nézd, 1919-ben, amikor 19 éves úrifiú volt, a család és a rokonság úgy döntött, hogy Sándor pedig kissé menjen el, mert kompromittálta őket.

Ki az a felvidéki öreg zsidó író, aki 8-10 éve halt meg? Márai korosztálya, pontosabban nála is idősebb, de nagyon jól ismerte őt. Az egyik Márairól írott tanulmányában – ami nagyon szép –, van egy cifra mondat: 1923-ban Párizsban vagy Berlinben azt mondta neki Márai, hogy márpedig ő szocialista. A pali ezt le merte írni.

– Komlós Aladárról[28] lehet szó.

– Hogy elhangzott-e Márai szájából vagy sem, nem tudom. Sokkal becsületesebb zsidó volt annál, mintsem, hogy ilyen rágalmat merészeljen terjeszteni.

Nem tudom, hogy ez magántársaságban vagy milyen relációban hangzott el Márai szájából. Azért kétlem egy kicsit, mert ő semmilyen -ista nem volt soha. Ezt ő nagyon komolyan vette. Valamilyen flekk azért lehetett rajta, különben nem hangzott volna el az a bizonyos mondat: Sándor, menj el egy kicsit Európába!

– Mármint a család részéről.

– A család részéről, ami miatt végül tíz évig kinn maradt. Ott a Frankfurter Zeitung belső munkatársa lett, kiküldték Damaszkuszba, csodálatos őrjáratot tett, amiről esszészerű útirajzokat közölt a lap.[29] Huszonnyolc évesen jött vissza Magyarországra, érett íróként. Még odakinn két nagyon gyenge írása jelent meg könyv alakban. Az egyik A mészáros című regénykéje, ami furcsa rémregény, nem is sejteti a későbbi Márait. Ezt huszonnégyben adták ki. A másik egy gyenge novelláskötet, Párizsban jelent meg, huszonötben. Állítólag volt egy franciául írt novelláskötete is.[30] Művei listáját a Bébi vagy az első szerelem című regényével szokta kezdeni. A két korai könyvét mindig letagadja, a franciáról pedig hallani sem akar.

Nyugatra kerülése mögött nyilvánvalóan az állt, hogy a család valamiért szabadulni akart tőle. Valamit csinálhatott az őszirózsás forradalom vagy Kun Béláék alatt, ami az úri családra nem vetett jó fényt.[31] Ez biztos.

Egy kicsi adalékom, és talán egy nagyobb is van ahhoz – de azért az elsőt mondom –, hogy mennyire becsületes. Hogy később vállalta vagy sem a szocialista múltat, nehéz megmondani, de tény, hogy hatvan évvel később felvette a kötetébe azt a verset, ami abban az időben, első emigrációja alatt, 1919-ben a Kassai Munkásban megjelent.[32]

– Amely szociáldemokrata, később kommunista újság volt.

– Igen, és a verset hivalkodóan a kötet elejére tette. Válogatott verseskötetének nyitódarabja az Amerika. Az 1980-ban New Yorkban megjelent A delfin visszanézett című kötetben találod meg. Tehát nem tagadja meg magát. Nagyon jó vers! Jaj de jó költőnek is! De jó! Volt egy verses drámája is, Egy úr Velencéből, aminél jobb a földkerekségen nincs. Az nem igaz!

– Ez önálló mű vagy átirat?

– A Vendégjáték Bolzanoban című regényének az adaptációja. Lúdbőrzik tőle az ember háta. Briliáns verstechnikával írta. Ebből is látszik, hogy költőnek is kitűnő.

– Sok verset írt?

– Egy elég vastag kötetet.

– Amit A delfin visszanézett címmel adott ki?

– Igen, A delfin visszanézett. Itt van, olvass bele. Nagyon jó a Halotti beszéd.

– Látom, 1950-ben írta.

– Egész Pest tele lett vele. Akkor már túl voltak azon, hogy nem jön haza. Elkéstek. Mindenki sokszorosította a verset. Ennél fájdalmasabb haza-verset ember még nem írt. Az emigráció borzalmai jönnek ki belőle. A vers elterjedt Pesten, ezért 1954-ben a hatalom úgy döntött, le kell hozni a Művelt Nép című hetilapba[33] Tamási Áronnak[34] Márai Sándorhoz írt nyílt levelével együtt. „Sándor, igen, igen, te most messze vagy, sok minden úgy van, ahogy mondod, de sok mindent nem tudsz.”[35] – lényegében erről szólt az írás. Nekem akkor már közel két éve megvolt a vers. Ennél hátborzongatóbbat! A múltkoriban elolvastam a Mennyből az angyallal együtt, amelyet megint csak nagy versnek érzek, ez sláger. Nagyon nagy vers. A Halotti beszéd egyértelműen az.

– Az imént említetted Leányfalut. Hogyan kerültek oda?

– A háború alatt mentek ki. Ha Pesten maradnak, meghalnak, mert a házat, ahol laktak, a Mikó utca 2-ben, a Várhegy első elegáns utcájában, bombatalálat érte. A szomszéd házat is, a Logodi utca 1. számút, ahol Kosztolányi lakott haláláig. Semmijük nem maradt. Amikor márciusban visszajött, semmit nem talált. Ami maradék lett volna, azt is elvitték, kirabolták. Talán egy Goethe-kötetre bukkant a romok között, de nem is nagyon kereste.[36]

– Mikor és hogyan ismerkedtél meg Máraival?

– A háború alatt, talán ‘43-ban. Vass Laci[37] mutatott be neki, egy felvidéki újságíró, akivel ifjúkori barátok voltak, s akit elég régóta ismertem én is. Sokat jártam akkor Pestre, volt olyan hónap, amikor minden hétvégét ott töltöttem. A háború után még többet mentem, mert minden fontos Újpest-meccsen megjelentem, azonkívül kéthetente sajtos értekezletet tartottak a kisgazdapártnál.

Szóval annak idején, a negyvenes években, ha fenn jártam Pesten, bementem a mostani Déryné – akkor Auguszta – cukrászdába. A kora délutánjaimat ott töltöttem, és leülhettem az asztalához. Megtűrt maga mellett, de az is nagyon nagy szó volt, mert senkit nem tűrt meg maga körül. Fogadta a köszönésemet, kezét nyújtotta, és legfeljebb indifferens mondatokat mondott. Ilyeneket: időnk ma tűrhető, a töltőtollam megint nem fog...

De maga a tény, hogy ott lehettem! Később olyan is volt, hogy megszorította a kezemet, és olyan is, hogy az utca túloldalán jött Oláhval, Bajor Gizivel, Hernádival[38], és a szokottnál mélyebbre emelte le a kalapját.

– Amikor bemutattak neki, már ismerted a munkáit?

– Tizenhét éves koromban kezdtem Márait olvasni. Mire bemutattak neki, addigra már minden megjelent írását olvastam. Nekem volt egy sajátos befogadóképességem. Ezt sokan nem értették, de főleg azt nem értették bennem, hogyan lehet egyszerre szabódezsőistának, máraistának és sinkapistásnak lenni. Egyik kizárta a másikat. Látszólag. Esztétikailag még majdnem ki is zárta. De morálisan nem. Sőt Szabó Dezsőt[39] és Krúdyt egyidejűleg olvasni, azt hiszem, erre magyar állampolgár – rajtam kívül – nem volt képes. Pedig mind a kettőt szerették. Szóval volt egy ilyen befogadóképességem.

– Az idő tájt nem lehetett jellemző, hogy 16-17 éves gyerekek Márait olvasnak.

– Olyan is előfordult – tudniillik az úri házaknál sikk volt Márai –, hogy mondjuk Gyulán az Árpád utcai lányok 16-18 éves korukban szinte kötelezőként olvasták Márait. Hogy aztán mit értettek belőle, az egészen más kérdés.

Márai egyszer keserűen jegyezte meg: a siker félreértés. Szinte Jókai és Mikszáth óta nem volt olyan nagy író, aki életében is sikeres lett volna. Ilyen csak Márai volt. Miközben – erre bizonyítékom van – egy életen át Sinka Pista[40] 300 olvasóját irigyelte.

Sikerei teljében körüldongták, de undorodott ettől, mert érezte, pépes ez az egész úri világ. Benne a szép, nyalka úriembert látták, miközben tudta, hogy nem tudnak róla semmit. Az egyik glosszájában leírja, hogy benn ül a szerkesztőségben a 200 ezres olvasójú Pesti Hírlapnál. Furcsa módon semmi szüksége nem volt erre, nem tudott ő senkivel sem együtt lenni. Ennek ellenére egész életében újságíró is volt. Naponta bejárt 1944-ig, mert utána már nem ment be. Azt írja: „Egyik nap levelet hozott a posta. Egy bátortalan, félénk, feltehetően fiatalember írja, hogy most indítja be a folyóiratot, és ahhoz tőlem – ha nem veszem tolakodásnak – kéziratot kér. Ha elindul, egy számot meg fog érni. Annyi pénze biztos van, hogy az első nyomdát kifizesse. Egy számot megér. Kétszáz-háromszáz olvasója lesz a lapnak. Istenem, két-háromszáz olvasó. Végre nyilvánossághoz jutok. Nem az a 200 ezer, aki körüldong, hanem az a 200-300, aki számít.”[41]

Szóval óriási ember volt. Én csak úgy meg voltam tűrve a környezetében, be voltam fogadva, de az is nagyon nagy szó volt. Később a levelezésben kezdtünk igazán beszélgetni.

– Mikor kerültél végleg Márai hatása alá?

– Sokáig Németh László felé billent a mérleg, de meghasonlottam, amikor rádöbbentem arra, hogy tulajdonképpen engem ő nem szeret. Az nekem olyan volt, mint egy szerelmi csalódás. És aki engem nem szeret, annak lófasz a seggibe. Az valószínű hülye.

Emellett Németh László csinált néhány hülyeséget. Többek között megírta az Utazás című darabot, amit nem lett volna szabad megírnia.[42] De legalább a lezárása zseniális. A bemutatón a második felvonás után ott akartam hagyni az előadást, nem akartam visszamenni a harmadik és a negyedik felvonásra. Be akartam ülni egy étterembe. Árulásnak tekintettem, ha visszamegyek, de a barátaim visszacsaltak, és valóban, a darab lezárása zseniális.

Az állásából elmozdított, muzeológussá lett öreg vidéki földrajztanárt kiküldték Moszkvába. A darabban két tábor viaskodik egymással, akik egyetértenek a moszkvai úttal, és akik szégyenteljesnek tartják a moszkvai utat. Ők hadakoznak egymással a színpadon. A darabot vígjátéknak jelezték, nem tudom mitől volt az, mert nevetni sehol se tudtam. De a helyes vagy nem helyes kérdése végighúzódik a darabon. Tulajdonképpen Németh Lászlót is gyötörte ez a dilemma, és van olyan érzésem, hogy amikor nagyon egyedül volt, akkor nagyon szégyellte magát amiatt, hogy belement ebbe a moszkvai útba. Egy nemzet kiirtása után a hóhérokhoz utazni...

Mint mondtam, zseniális a darab lezárása. A mester visszaérkezett Moszkvából, s beszámol. A két tábor – az utat pártolók és az utat ellenzők – a színen, elég jól megoldott figurákkal. Folyik köztük a csata, meglehetősen magas hőfokon izzik a vita, pattanásig feszült a helyzet. Én is feszült voltam, na, mondom, ebből a szarból hogyan vágod ki magad, László? A mester nyilvános élménybeszámolót tart, elkezdi mesélni a Szovjetunióbeli élményeit, ám hirtelen rosszul lesz, agyvérzést kap. A két táborban néma a csend, a kés megáll a levegőben. László azzal a fordulattal, hogy megbetegítette a főhőst, sokat mentett – nincs moszkvai beszámoló.

– Igen, a beszámoló elmarad, de a negyedik felvonásban, immár a kórházi ágyon jön az eszmei mondanivaló: kell-e szégyenkeznie bárkinek is amiatt, hogy elfogad egy moszkvai utat? A hamar felépülő tanár, Kardos József mintegy zárszóként annak a reményének ad hangot, hogy fél évig még nem üti meg a guta. Legalább addig, „amíg nem látom, hogy a visszatért jókedv, ami most van bennem, át tudja-e sütni a ködöt, melybe ez az utazás vitt”.

– Akkor nap nem vertem össze a tenyerem, jóllehet óriási tapsvihar tört ki a színházban.

– Mi volt a tartózkodásod oka?

– Az előadás közben sajnos olyan dolgok történtek a színpadon... Hogy mondjam, hogy érezzed. Elhangozhat valami, például hogy baszd meg a kurva anyádat, és mégsem sértő, máskor meg egy puszta tekintet vérig sértő.

Németh László furcsa ember volt, később kiderült. Írónak nagyon bátor volt, de férfinek gyáva. És ez valahol megbosszulja magát. Embernek gyáva volt. Nem bírta volna vállalni a börtönt, nem bírt volna vállalni két pofont, nem bírt volna vállalni semmit. Fodor Andrisok[43] voltak körülötte, meg Püski Sándorok[44], meg Pilinszkyk[45], meg senkik, akiket nem szerettem. Ez még a vásárhelyi korszakában volt.

Megjelent egy verseskötet[46] az ő válogatásában. Huszonegy korosztályombeli költőt tartalmaz, olyanokat, akiket számottevőnek tart, és én nem vagyok köztük. Akkor megértettem, ha nem velem kezdi a huszonegyet, akkor én a kétszázban sem vagyok benne, sőt, a kétezer-százban sem. Vagyis neki én nem vagyok számottevő. Neki nem. Ez csak egy személyes sérelem volt, de nagyon fájt. Hónapokig nem tudtam napirendre térni fölötte. Volt úgy, hogy levelet írok neki, s volt úgy, hogy nem tudtam, mit csináljak.

Akkor Pesten éltem. Aztán lassan lelappadt bennem a személyes sérelem. Menet közben kezdtem észrevenni olyan dolgokat vele kapcsolatban, amik nekem nem tetszettek. Ifjan ezeket nem vettem észre. Nem is vehettem, mert a hibákat tulajdonképpen később követte el.

Ötvenhat után meg volt ijedve, a környezetében pedig egy csomó félkész, ugyancsak riadozó lebzselt, mint Fjodorovics, akit ki nem állhatok.

– Gondolom, Fodor Andrásról van szó.

– Igen, most meg mint hős, mint nagy ellenálló jelentkezik. Hogy meddig lehet hősnek lenni, nem tudom? Csak épp azt felejtették el, hogy Németh Lászlónak ki kellett bírnia, hogy üljön itthon a fenekén. Aztán mégis hajlandó volt elmenni Moszkvába és ott megrendülni. A vérfürdő után három évvel egy Németh László ne utazzon Moszkvába! Ne utazzon el, a kurva életbe! Ne adja a nevét ehhez.

A legjobban az fájt nekem, amikor E. Fehér[47] Németh László érdemeinek egyikeként ezt a moszkvai utat említi. Számon tartja, hogyan és mivel lehet lejáratni Lászlót.

A Sajkódi esték című kötetben olvasható tanulmányában, amelyet élete végén írt, s ami a Ha én most lennék fiatal című kötetben is megjelent, olyanokat mond, hogy ha most lenne fiatal, ő is szocialista lenne, de már nem elég fiatal hozzá.[48]

Egy Németh László ne mondjon ilyet! Elvileg sem. Ha kisbaba volna, akkor se legyen az! Én nyolcezer éves koromban se lennék az! Ilyet én nem mondok. Tudod, az a döbbenetes, hogy Németh László túl tisztességes volt ahhoz, hogy jó taktikus legyen. A taktikai hibáiba bukott bele. Taktikázni Illyés tudott, makulátlan, tiszta ember ne próbáljon taktikázni, mert belebukik. Öngólt lő! Illyés tudott taktikázni. Nem is tudtam szeretni. De Illyés nem fájt, Németh László hibái fájnak. Mert őt szerettem.

– Miben gyökerezik a Márai iránti tiszteleted?

– Krúdy óta ő volt a legnagyobb magyar író. Rajta soha egy folt nem esett. Mint említettem, Németh László kapott flekkeket politikai ballépés, taktikázni nem tudás miatt. Németh Lászlóban találok olyat, amit nem bánnék, ha nem lenne benne. Márai az egyetlen kívülem, akinek a képessége vitán felüli, és a jellemében egyetlen olyan hajszálrepedés nem volt soha, egyetlen pillanatra sem, ami nincs összhangban az én ízlésemmel és becsületérzetemmel. Ugyanezt érzi ő bennem.

– A kapcsolat máig nem szakadt meg köztetek. Van ebben valami felfoghatatlan: a kitagadott, a művei magyarországi bemutatását megtiltó Márai egy magyar – pontosabban fogalmazok: egy vidéken élő – kötővel levelez. Aki mellesleg nyíltan, verseiben is vállalja őt.

– Ma én vagyok az egyetlen élő magyar állampolgár, akivel levelez[49], ami nagy szó, mert még a testvérével sem levelezett. Ő még a hazaküldendő levelet is árulásnak tartja. Ezt le is írta – ebben már kóros volt. Egyszer úgy fogalmazott: „Egy nemzet soha nem kezdhet exodusba”.[50] Közben elvárta volna, hogy mindenki vonuljon a Lajtán túlra, és a tekintetét szegezze ide. Mivel ő elszánta magát erre, szánja el magát más is – tulajdonképpen mindenki.

– Márait néhány évvel ezelőtt hívták haza.

– Már korábban, de akkor nagyon eltolták. Ezt pontosan tudom. Tehát 1948-ban ment el, s valamikor 1952 tájékán összeszorult a gyomra, szabályosan elkapta a kóros honvágy, és benyújtott egy kérelmet a hazatérésre. Révaiék nyolc hónapig ültek a kérelmén, mire végre kimondták az igent. De akkor már nem akart hazajönni. Ha azonnal választ kap, hazajön.

Persze jobb így, mert különben 48 órán belül megmérgezte volna magát. Tudniillik ő csak kinn lehetett Márai. Mert hangfogóval ő nem lehetett volna az, aki. Mint ahogy, amit én megcsináltam, azt rajtam kívül magyar író nem csinálta meg. Hogy ezt miként sikerült kimódolnom? Ennyivel lennék ügyesebb, mint mindenki? Vagy az erkölcs mégis túl nagy úr?

Amit csináltam, annak persze van most egy nagy-nagy hátulütője: versben több mindent lehet, mint prózában. A hatalom is valahogy úgy van, mint az átlagolvasó: hát vers... Ha ugyanezt, bármelyik epigrammámat prózára lefordítom, nincs lap, amelyik közölje. A versnek van egy tüllfüggöny rétege, ami mögé el lehet bújni.

Ezt ő nem tudta volna megcsinálni, mert nem volt nagy verselő. Csak a verseivel nem lehetett volna Márai.

Kinn én is lehettem volna énebb, mint itthon, mert az az igazság, hogy jó néhányszor bele kellett egy-egy 4-6-8 soromba néznem: az istenit, maradjon ez, nem sok ez? Ilyen öncenzúra bennem is volt, amikor brutálisabban, nyersen, direktebben mondtam ki valamit. Ez a fajta cenzúra – versről lévén szó – speciál nem is volt káros, mert fojtottabbá tette, nem olyan egyértelmű, lármás szókimondóvá. Szakmailag feltétlenül nem volt káros.

De rengeteg energiát pocsékoltam el és pocsékolódott el bennem, ami egy szabad világban nem történt volna meg. Mert ha egyszer dührohamom van, akkor Thatcher asszonyt elküldöm a jó édesanyjába, amit a The Times vezéroldalon lehoz. Thatcher ugyan nem megy el a jó édesanyjába, de én megkönnyebbülök és kész.

Hát egyszer majd vedd a fáradságot, hogy a válogatott kötetemet el is olvasod.

– A Különvéleményt?

– Igen, aztán érezd, hogy mibe léptetek bele azzal, hogy kiadni kényszerültetek. Normális időkben ilyen után le kell mondanotok.

– Csak van itt demokrácia, Mester!

– Nem! Úgy látszik, a csodánál kevesebbet nem érdemes akarni. Én valahol a bölcsőben eldöntöttem, más, mint becsületes, nem leszek, félni pedig nem vagyok hajlandó. Most félek valamitől. Attól, hogy meg kell halni. Ettől félek!

– Motoszkál bennem a kérdés: Márai elment, mert nem tudott itt élni, te itt maradtál! Hogy tudta neked ezt megbocsátani?

– Azt hiszem, ez az, amit a képességem oldott fel, mert hallatlanul jó szeme van az erkölcsre. Ő tud valamit, mégpedig azt, hogy írásban nem lehet hazudni. Hiába üvöltöd, édes hazám, drága pártom, az első mondatnál rá lehet jönni, hogy hazudsz, gazember. Ő ismerte az én politikai álláspontomat 1948-ig, és miután az írásaimat folyamatosan küldtem neki, sőt még folyóiratokat, Élet és Irodalmat és más lapokat, tisztában volt velem. Egy időben ugyan a New York-i címét nem tudtam, mert elköltözött, én meg a régi New York-i lakására küldtem a leveleimet. Egyszerűen nyoma veszett. Aztán amikor 1967-ben Salernóba költözött, újra levelezni kezdtünk. Azóta folyamatosan tartjuk a kapcsolatot.[51]

Nem tudom hogyan, de a salernói címét azonnal megkaptam. Egy bécsi ismerősöm révén. Akkor már 4-5 éve elveszettük egymást. Ő nem írt, én meg nem tudtam hova írni. Egy papnövendék barátommal[52], aki Rómában járt pápai egyetemre, ővele küldtem levelet azzal, hogy adja postára Salernóban, ne vigye el személyesen, mert ha nem fogadja, a kapcsolatunk végleg megszakad. Nos, erre a levélre aztán nyolc napon belül választ kaptam.

Neki persze gyanús mindenki, aki itthon maradt. Radványi Gézával például már majdnem kibékült. Mielőtt Radványi hazajött, majdnem összebékítették őket. Radványi csinált itthon egy végtelenül rossz filmet.

– A Circus Maximust.

– Márai ezt teljes árulásnak tekintette, hallani sem akart arról, hogy kibéküljenek. Radványinak azért volt egy nagyon jó filmje is, a Valahol Európában. Ez nagy siker volt. Kint is rendezett, a németeknél meg az olaszoknál is csinált jó filmet, de itthon csak ez az egy volt kiugró. Nem tudom, mit mond ma ez a film, de akkoriban, 1947-ben döbbenetes hatású volt. Nagyon kemény film. Abban tűnt fel először Bárdy György[53], aki egy fasiszta vallatótisztet alakított Somlay[54] mellett. Nagyon jók a filmben a kölyökszínészek.

– Radványi Géza gondolkodásban, stílusban mennyire hasonlított Máraira, és mennyiben volt más?

– Nagyon eszes pali volt. Ugyanazzal az iróniával rendelkezett, mint Márai, csak közlékenyebb volt. Társalgó, lezser. Nagyon édes történetet mesélek el vele kapcsolatban. Tíz vagy tizenvalahány éve rádióinterjút készítettek Radványival, amikor itthon járt valamilyen ügyben. Az interjú elején a rádiós megkérdezte tőle: „Ugye, mester, Ön Kassáról származik?” Azt válaszolta erre Radványi: „Persze, Kassáról, de álljunk meg itt egy pillanatra! Kérem, nehogy valami tévedésbe essünk, Kassa nem egy település, Kassa nem egy város, Kassa világnézet. Kérem, képzelje el, 18 éves voltam, amikor először jártam Párizsban. Leszállok a vonatról, és körülnézek. Ejnye, mondom, ez a Párizs milyen jó kis fővárosa lehetne Kassának.” Tehát Párizs úgy, ahogy van, jó kis fővárosa lehetne Kassának, mert Kassa világnézet, nem pedig egy település.

Egy másik történet. Azt mondja Radványi: „Ülünk egy római lokálban hárman: Visconti, Vittorio de Sica meg én. Akkor volt divatban a neorealizmus – a lapok állandóan arról cikkeztek, hogy mi neorealisták vagyunk.” Egyszer csak megszólal Vittorio: „Te, Géza, mi a fene ez a neorealizmus? Mindig azt írják rólunk a lapok. Mi a fenétől vagyunk mi neorealisták?” Erre azt mondja Radványi: „Nézd, ezt én se tudom, de van egy hipotézisem: feltűnően kevés pénzből feltűnően jó filmeket csinálunk, nyilván ez a neorealizmus.”

Ekkora humort! Nagyon jó humorú pali volt. Gyönyörű felesége volt, Tasnádi Fekete Mária színésznő. Fénykorában gyönyörű volt. Mint színésznő, nem sokat számított, de nagyon szép nő volt.

– Úgy tudom, szépségkirálynő is volt.

– Igen. Radványi oldott volt, közlékeny, jópofa.

– Azt hiszem ugyanez nem mondható el Máraira, akit mélabús, savanyú embernek képzelek el.

– Aki őt nevetni hallotta, elmondhatta, hogy megérte a csodát. El se tudod képzelni, milyen, amikor nevet. Néha egy-egy mosoly valamilyen formában megjelent az arcán. Gyilkos humora volt, de az a humor öngyilkos is volt, szóval kegyetlen.

– Közben aforizmaszerű mondatokat írt.

– A kassai polgárok című drámájában például azt mondja az egyik szereplő: „Férfi csak az, aki nem cselekszik a jelleme ellenére!”[55]

– János mester.

– Égbekiáltó mondat. Ha a jellemed a tömeggyilkos jelleme, akkor menj, legyél tömeggyilkos, ne cselekedj a jellemed ellenére. De ha nem vagy tömeggyilkos, de tapsikolsz a tömeggyilkossághoz, akkor egy jellemtelen gazember vagy. Így fordítottam le magamnak ezt a mondatot.

Szóval az én jellememmel ő teljesen egyenesbe jött.

– Elküldted neki a Különvéleményt? Visszajelzett valamit a kötetről?

– Igen, olyat írt rólam, ami már sok is. Előkeresem majd a levelet. Először is: nagyon nehezen mond valakiről jót. Egyértelműen csak Krúdyról, s olyankor mindig mély lélegzetet vesz. Aztán Bartókot említi, de azt csak azért, mert érzi, hogy jó. A zenét ugyanis ő se érti, én se értem, halvány gőzöm nincs róla, de tudom, hogy Bartókot mondani kell. Meg is írtam a legnagyobb Bartók-verset. Az operettet viszont élvezem, a nagy zenét nem.

Márai aztán időnként nagyon szépeket tud mondani József Attiláról. Ehhez tudni kell, hogy van egy glosszasorozata. Olyan szépet József Attiláról ember még nem mondott, ahogy ebben ír róla. Hogy is kezdi? Nem vagyok pontos: Sorai úgy nyüszítenek, mint az erdő mélyén a meglőtt őzsuta.[56] A kortársak közül csak József Attiláról ír egyértelműen jót. A korábbi kortársat, Kosztolányit is értékelte, szerintem jobban, mint kellett volna. Később, ahogy öregedett, egyre több fontosat mondott, s a naplójában József Attilára mindig vissza-visszatért. Arany egyértelmű volt nála, Petőfi nem. Tehát Arany, Krúdy, József Attila, aztán lehúzta a rolót. De József Attila nem olyan súllyal szerepel nála, mint az előző kettő. Akkor inkább Kosztolányi. Szóval nemigen tud jót mondani magyar írókról.

– Ennek ellenére a Föld, föld!...-ben szépen ír a magyar írók és költők egész soráról Petőfit miért nem szerette?

– Kettős véleménye volt róla, ebben osztozom vele. Két nagyon fontos írása van Petőfiről. Mind a kettőt tudom idézni. Látszólag ellentmondás, de valójában nem az. Az egyik, amikor épp olyan napja volt, hogy szereti Petőfit, akkor ezt mondja: „Petőfi, aki huszonhat éves korában táblabíró, őrnagy, a nemzet bálványa és Petőfi volt, elment meghalni a hazáért a segesvári csatatérre...”[57] Pang. Ennél többet nem lehet Petőfiről mondani. Ez zseniális. A másik meg így hangzik: „Petőfi nem volt nagy költő, Petőfi egyszerűen a legnagyobb magyar költő volt, ami viszont nem értékítélet, hanem végleges.”[58] Ez kegyetlen. Petőfit én igazából soha nem szerettem. Lehet, hogy vén fejjel még tudnám olvasni, és azt hiszem, pont ott kereshető a jó költő Petőfi, ahol nem szokás őt keresni. Nem a zengzetes versei, nem a harsány szövegű Talpra magyar, hanem a Kutyakaparó, a Puszta télen teszik őt naggyá. Ezekből egy nagyon nagy költő arca bontakozik ki már ifjan. Egy irdatlan tehetség; ne felejtsük el, hogy 26 évesen már halott. Nagyon valószínű tehát, hogy nem ott kell keresni Petőfit, ahol ezen a tájon teszik, a gőzös, tüdős fiatalember lihegésében, üvöltésében. Petőfivel nehéz igazságosnak lenni.

A levelében ilyen neveket sorol fel: Goethe, Arany, József Attila. De ahogy ezt adagolja, amilyen nehezen tér rá!

A szöveg így hangzik: Sorait vettem – hűvös, ahogy ő szokta –, majd nem lesz a könyvről szó(!); szó lesz a könyvről, tehát elolvasta – talált egy-egy sort, itt-ott egy-egy strófát, aztán van az öt szonett. Hogy melyik öt szonett, azt nem tudom, mert van olyan is, hogy Öt szonett. Hogy erre utal-e vagy sem, azt nem tudom. Tehát vannak sorok, vannak strófák, van az öt szonett és még számos, számos minden. De amíg ide eljut!? És József Attila nagy torzói. Mit ért ő torzók alatt? Az életművet érzi torzónak? Vagy a befejezetlen verseket? Azok meg nem nagyok. Ez is furcsa. József Attilának is adagolja a dicséretet: József Attila nagy torzóira emlékeztetem, Arany nagy perceire, Goethe legjobb korszakára.[59]

Most tartok ott, hogy visszaírok neki – nem tudom, a humoránál van-e még –, hogy kit hiányolok a névsorból. El merjem-e sütni neki, mert mégiscsak nyolcvannyolc éves. Ha rosszul sül el a dolog, akkor baj van. Valakit hiányolok, lehet, hogy Goethét, mert lehet, hogy nincs is a névsorban, és őt fogom hiányolni.

Vagy Arany nincs benne, az egyik nagy nincs benne, csak úgy kifelejtődött.

Amikor sorolja, hogy vannak strófák, van az öt szonett és még számos, számos minden, és József Attila meg Radnóti nagy torzói. Nemcsak József Attiláé, hanem Radnótié is. Hogy mit ért ő torzók alatt? Ha az életművet érzi torzónak, akkor az kemény ítélet. Ne örüljön József Attila olyan nagyon! Én se örüljek olyan nagyon. Rettenetes pali. Hónapokkal ezelőtt, márciusban ízekre szedtem a tőle kapott levelet. Hogy mi van abban! A teljes fásultság. Jaj, Istenem. Hogy mit gyötrődött az életben! Egyszerűen nem bírta elviselni az igazságtalanságot, és nagyon szenvedett. Az életben a legborzalmasabb volt számára viselni a sorsát, miközben majd megőrült Kassáért. Ember a szülőfalujáért nem döglött meg úgy, mint ő Kassáért. Amikor aztán visszakaptuk Kassát, tudta, hogy ez nem jó. Nem jó, mert nem lehet igaz, mert ez így nem maradhat. A város visszacsatolása miatt nagyon boldogtalan a Garrenek harmadik kötete. Szívfacsaró, ahogy nem lehet örülni, pedig húsz éve várt a város erre a pillanatra. Nagyon jól tudta, hogy Hitlertől kaptuk vissza, s ha a háború véget ér, amit Hitlertől kaptunk, azt újra elveszik. Ezt már Szabó Dezső megmondta 1939-ben.

– Ráadásul Erdélynek például csak a felét, Észak-Erdélyt adta vissza, mert a románok is fontosak voltak neki.

– A Szabad Európában folyik most egy sorozat, 1942-nél tartanak, s arról a bizonyos Kállay-féle hintapolitikáról van szó. Hogy mit lehetett tenni, vagy mit nem lehetett tenni? Semmit se lehetett tenni. Ez az igazság. Megmondom azt is, hogy miért! Ebben Kállaynak volt igaza. Ha kilépünk, 24 órán belül megszállnak bennünket, s az orosz fronton egymillió 200 ezer halottunk van, továbbá a zsidókat 1941-ben deportálják és nem 1944-ben. A rádió mostani dumájából egyértelműen ez derül ki.

Kivédhetetlen helyzetbe kerültünk, azzal együtt, hogy Kállayék megkezdték az alkudozást a Nyugattal. Hogy ügyetlenül, kétbalkezesen? Ez igaz, mert a rendi, úri világ hallani sem akart arról, hogy akár csak tájékozódjunk is a komcsiknál. Amikor aztán Szent-Györgyi hazaérkezett Ankarából, akkor jött a nagy döbbenet. Ott ugyanis azt javallottak neki: forduljunk az oroszokhoz. Csakhogy Horthyék nem voltak hajlandók az oroszokkal tárgyalni, még mindig azzal áltatták magukat, hogy a nyugat Olaszország felől hamarabb eléri Ausztriát, mint az oroszok. De nem érték el. A többit tudjuk.

– Márai nyilván jól érzékelte a folyamatot, a reménytelen helyzetet. Mit tett, hallgatott vagy megszólalt?

– Nem szólalt meg.

– És a megszálláshoz mit szólt?

– Erre megvannak a naplójegyzetei. A megszállás napján épp névnap volt náluk.[60] Mikor is van Sándor nap?

– Március 18-án.

– Szóval a társaságban az egyik rokon – nem tudom, érzelmileg vagy valójában is – nyilas. Az ő alakjának a megrajzolása hátborzongató.[61]

Márai egyértelműen antináci volt, mivel a jelvényeket nem szerette. Nem tűzte volna ki. De a Jelvény és jelentés című kötetében Albert kitűzte, mert Albert olyan volt. Márai szerint aki jelvénnyel jár, annak nincs személyisége.

Ő nem volt direkt politizáló író. Van egy írása – még a háború alatt írta –, Röpirat a nemzetnevelés ügyében címmel jelent meg.

– Negyvenkettő nyarán.

– Sokáig nem tudtam, hogy ő írta, azt hittem, Németh László. Ez az egyetlen direkt politikai írása. Makulátlan, tiszta. Ideológia mentes, politikai értelemben nincs koncepciója, mivel irtózott a dogmáktól, tehát ő sem alkotott dogmákat. Ezt egyszer valamelyik könyvtárból kiveheted, itthoni könyvei még hozzáférhetők a könyvtárakban. A Röpirat a nemzetnevelés ügyében nekem nincs meg, de olvastam kétszer is, és olyan, mintha egy Németh László-tanulmány lenne, de a stílusa Máraié. Nem az a Németh László-i békítős, hanem száraz, tárgyszerű. Az meg egyszerűen rágalom, amit a már említett Horváth Márton írt róla, hogy habzó pofával ünnepelte a háborút, vagy mi a lótúró.

Nem is tudom, hogy merészelt ilyet írni ez az állat! Tudd már meg, hogy Horváth Márton: 1. zsidó volt-e?, 2. moszkovita volt-e? Horváth Márton nevét én ‘44-ig nem is hallottam.[62]

– Ebben a már említett, negyvenötös írásában?

– Igen, az 1945-ösben, valamikor régen egy könyvtáros rábukkant, és elküldte nekem stencilen, hogy örüljek is valaminek. Emlékszem az eredeti cikkre, s hogy döbbenten álltunk előtte. Abban az időben röpködtek a rágalmak. Márainak azonban sose habzott a szája, nem volt üvöltő típus. Szabó Dezsőre ráillett, hogy habzik a pofája, mert mindig üvöltött. Márai ezzel szemben mindig mértéktartó volt, és kegyetlenül ironikus. A nácizmussal pontosan úgy állt, mint a bolsevizmussal. Teljesen háttal. Sőt, ő tulajdonképpen a horthyzmusnak is háttal állt. Egy jó szava nem volt Horthyékról sem előtte, sem közben, sem utána. Ha tudnék most idézni kapásból, hogy mi volt a nézete... Egy mondatával tudom jellemezni és kategorizálni a felfogását. Bőven a Horthy idők alatt íródott le a híres mondata: „A méltóságos urakat nem szívelhetem, de a méltóságos embereket nagyon.”[63] Az egész világszemlélete benne van ebben az egyetlen mondatban. Akinek füle van rá az tudja, hogy egy bihari pásztor is lehet méltóságos ember. Márainak ez a nézete.

– Ez több mint meglepő egy pesti polgártól.

– Nagyon unhatta Pestet. Húsz évet élt ott, s egyszer leírta azt a híres mondatot: „Nehezen viselem ezt a pesti kávéházi jólértesültséget. Miből áll ez a jólértesültség? Délutánonként, három s négy óra között három európai képeslap felületes átlapozásából áll a kávéházi jólértesültség. Valamit ne feledjenek a pestiek: Pesten a nagykörút helyén még pákászok ladikoztak, amikor Kassán már irodalmi szalonok voltak.”[64] Szóval, menjenek a picsába a pesti okosok! A nagykörút helyén még pákászok ladikoztak, amikor Kassán már irodalmi szalonok működtek. Nem szerette ezeket a vigéc jól értesülteket.

Az úriember fogalma furcsa kettős kategória volt nála, ezt egyszer még asztal mellett is hajlandó volt kifejteni. Pontosabban kifejtődött inkább. Vass Lacival beszélgettek. A szó valahogy kihozta: igenis számított nála, hogy úri osztálybeli születésű az illető vagy sem, de ha elkezdett uradzani, akkor nagyon lenézte. Hitt abban, hogy a születettség és a velejáró neveltetés igenis meghatározó. Én persze csak lapítottam, hallgattam. Korábban többször meséltem neked arról, hogy a gyulai Árpád utcát elég jól ismertem, s hogy megvolt a véleményem Horthyékról, és a legkevésbé volt rossz tapasztalatom a legmagasabb gyulai rétegről.

Mint említettem, az Árpád utca nekünk jelkép volt. Részben valóban itt laktak a megyei féldzsentrik, dzsentrik, megyei magastisztviselők, dzsentroid származású ügyvédek, bírók, jogászok, de akik nem itt laktak, azokat is valamilyen rejtélyes okból Árpád utcaiaknak hívtuk. Furcsa módon a Horthy-világban legalábbis gyulai relációban – mert ezt a dicső Gyulát jobban ismertem, mint az országot –, ők a legkevésbé voltak rosszak. A született úriság egybeesett a valódi úrisággal. A paprikajancsi kistisztviselők, középtisztviselők voltak elviselhetetlenek, akik rázták a rongyot és attól voltak úriemberek, hogy ültek az íróasztalnál. Az édesapjuk fasza. Én ezt bármikor, bárki előtt ki mertem régen is mondani. A háború után még a DISZ-ben[65] is tartottam előadásokat, ahol ilyeneket mondtam az akkori fiataloknak. Szívták is sokan a fogukat, akkor balról. Elmondtam, hogy bizony a legkevesebb baj ezekkel volt. A senkikkel volt igazán bajom, akik álurak voltak és visszaéltek azzal a kis hatalmacskájukkal, ami éppen adódott nekik.

– Márai sem szerette ezeket az urakat...

– Mélységesen lenézte őket. Én se tudtam emberszámba venni ezeket az álintelligens... Jaj, ez a brancs szerette magát úgy nevezni, hogy a művelt középosztály. Lehet, hogy középosztály volt, de hogy művelt nem, azt merem állítani.

– Miért nem nevezte magát rangot jelentő polgárnak?

– Azért nem hívhatta magát polgárnak, mert vidéken a szó klasszikus értelmében vett polgárság nem volt, kispolgárság igen. Az a polgárság, amit Márai a patrícius polgársághoz sorolt, az Pesten, az erdélyi és felvidéki városokban élt. Errefelé ismeretlen volt. Polgárnak lenni vagyoni helyezettséggel is járt és műveltséggel. Ha Márai valakiről azt írta, hogy polgár, akkor azzal a legmagasabb rangra emelte. Az őrgróf például neki kutyafasza a polgárhoz képest. A polgárnál nincs nagyobb úr, és ebben van is valami. Gyulán is élt néhány polgárcsalád, közéjük tartozott például Major Aranka, aki zsidó asszony volt, és akire azt mondtam: ő Londonban is Major Aranka lenne, Párizsban is Major Aranka lenne és Bostonban is Major Aranka lenne. Óriási kisugárzása és európai műveltsége volt. Élt néhány ilyen család Gyulán.

– Ki volt Major Aranka?

– Nagyon módos zsidó család lánya, apai nagybátyja Major Henrik[66], a híres grafikus, aki világnagyság volt Párizsban. Az apja Major Arnold, rangos gyulai ügyvéd, a férje pedig Weisz bor és sör nagykereskedő. Később Vámosra magyarosította a nevét, a hídnál lévő italdepónak volt a résztulajdonosa. Gazdag volt, gyulai relációban gazdag.

– A mostani Béke sugárúti híd mellett?

– Igen.

– Márainál tehát a polgár tartást is jelentett.

– Mindenképpen, a legnagyobb méltóságot.

– Nem feltétlenül származást, bár azt is...

– Azt is, de a Márai-féle polgár-értelmezéshez a műveltség mindenképp hozzátartozott. A polgár e nélkül nem tudott létezni. De közülük is a parvenü-neofitákat, a báró zsidó gyerekeket a Hatvanyaktól[67] Lukács úrig...[68]

–... Lukács Györgyről van szó... (?)

– ... igen, aki miután illusztris bolsi lett, nem viselte a báróságot, szóval ezeket semmibe vette. Lenézte őket. Mert ha zsidók, akkor nem egyenrangúak, ha milliomosok, akkor sem egyenrangúak. Egy zsidó patrícius, az senki.

– Ha belegondolok abba, hogy Lukács és Márai egy időben éltek...

– Egy időben, de nagyon utálták egymást.

– Más tartás, más mentalitás, és bár Lukácsnak nagy műveltsége volt...

– Igen, csak nem tudom, mire volt jó az a nagy műveltség? Aki végül is Balázs Bélában[69] találja meg a nagy költőt, az hülye. Nem igaz! Lukács nagyobb terheket vállalt magára, mint amennyit a szellemi képessége elbírt. Aztán Márait imádta támadni. Útszéli modorban.

– Amikor még idehaza volt, vagy utána?

– Még itthon. Már említettem, ilyen rágalom volt ellene a csúcs: habzó szájjal uszított a hitleri háború mellett. Emlékeztem erre a mondatra, de most visszaolvasva is megborzongok tőle. Ekkora gaztettet hogy mer valaki vállalni? Hol találja azt az újságot, vagy könyvet, ahol ez bizonyítható?

Ez a gyűlölet bizony előre vetette árnyékát, hogy fékevesztetté válhat, s hatalmi eszközökkel úgy nyerhet polgárjogot, hogy aztán már hetet-havat összehordhat és azt mondhatja, így volt. Ha kell, az akasztásokkal bezárólag.

– Egyes pesti értelmiségiek miért nem szeretik Márait?

– Csak. Azért, mert ami magyar érték, azt gyűlölik. Szóval csak. Nem tudok mást mondani: csak. Miért gyűlölnek engem? Csak. Én tudom, hogy miért undorodom tőlük. Kétségtelen, Márait nehéz volt szeretni, mert nem engedte magát szeretni. Sebzett, majdnem kóros alkat volt. A zárkózottság eszeveszett formáját testesítette meg, vagy egyszerűen kitalálta – gyönyörűen hangzik –, hogy tulajdonképpen nem lett hazátlan, mert egyetlen haza van, az anyanyelv, az pedig belül van. S ő, aki hat nyelven tud írni, nem hajlandó másképp, csak magyarul. Igen, a haza az anyanyelv. Ez a mondás igaz is, meg nem is. Pillanatnyi megnyugtatásra esetleg jó, de nem tudom...

Valamit akartam még mondani. Mit is akartam ebből kihozni, hogy egyetlen haza van, az anyanyelv? Mi is van e mögött? Ja, igen! Márainak akkora az igényessége önmagával és a világgal szemben, hogy nem szeretne itt megjelenni, ezért megtiltotta, hogy hazai kiadó bármit is megjelentessen tőle. De kinti magyar antológiákban sem hajlandó szerepelni senkivel, tehát csak önállóan ad ki köteteket.

– Nem is történt itthon kísérlet Márai-írások kiadására?

– Négy vagy öt éve, amikor Illés Endre[70] még élt, és tudtam, hogy készül a kint élő magyar írók antológiája, szóltam neki, hogy ne hagyja ki Márait. Azt mondta: ha nélküle jelenne meg, letiltja a kötetet. Amikor megjelent, láttam, hogy nincs benne. Megkérdeztem tőle, miért nem léptek? Azt mondta, tudom, milyen. Végül kiderült, hogy írt vagy íratott valakivel egy levelet, miszerint szó nem lehet róla, hogy tőle bármi is megjelenjék. A lényeg, hogy valami módon mégis írásban jelentkezett. Életében egyszer vett annyi fáradságot, hogy letiltotta vagy jogi képviselőjével letiltatta.

Volt egy cifrább dolog is, lehet, hogy erről nem is tudsz. Immár lassan tíz éve, hogy 1978-ban illegálisan be akartuk mutatni a Várszínházban A kassai polgárok című drámáját. Most figyelj! Telefonáltam ezeknek az ökröknek, természetesen nem tudták, miről van szó.

– Gondolom, a Várszínház vezetőiről van szó.

– Két, vagy három nyáron át magyaráztam Sík Feriéknek[71], ki ez, mi ez, meg hogy milyen dráma ez. Már el is felejtettem az egészet, amikor a hetvenes évek közepén egy éjszaka megint a drámáról kezdtem beszélni. Valamelyik lánynak akartam brillírozni, de Síkre hatottam nagyon. Nem tudtam, hol tart az ügy – novemberben szokták a nyári tervet beadni –, később kiderült, hogy benyújtották a vonatkozó szervnek, azt hiszem, Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes[72] kapta meg. Valamikor áprilisban hozta nekem Krasznahorkai Géza[73] a Népszabadságot, hogy nézzem meg a nyári műsortervet. Néztem, és kis híján megállt a szívverésem: Márai Sándor, A kassai polgárok. Mondom: „Gyerekek, idáig jó! Hogy csináltátok?” Szóltam Síknak: „Ne idegesítsen téged, ismerem az álláspontodat, hogy mitől tartasz. Keresztül vittük, de ezért még nagyon drága árat fogok fizetni.” Na, mindegy. Fönntartottam magamnak a jogot, hogy másfél órás bevezető beszédet mondjak a színpadon, a többi meg majd lesz valahogy. Márai el fog küldeni a jó kurva anyámba, s megszakítja velem a kapcsolatot, de ezt akkor is megcsináljuk. Lázba jöttem, kezdtem írni a bevezető előadást – most figyelj -, április valahanyadikán. Egy hónappal később, május valahanyadikán nagyon ugat a kutya a Dob utcában, ahol laktam. Sík, Havasi[74] és Krasznahorkai Géza dermedt pofával beállítanak:

„– Imre, beszélni akarunk veled!

– Beszéljetek!

– Fel vagyunk rendelve Tóth Dezsőhöz. Újra megjelent, hogy Márai-premier lesz, s akkor esett le a tantusz Aczéléknál, hogy mi fog történni.”

Berendelték őket a minisztériumba, ahol Tóth Dezső nem emlékezett arra, hogy aláírta a műsortervet. Letagadta. Iszonyatos letolás Síkéknak. Így menekültem meg attól, hogy Márai szóba se álljon velem. Képzeld el, ha ez akkor nem történik meg, következő a folytatás: a bemutató után Márai pert indít, amit megnyer, és súlyos dollár-százezreket ítélnek neki szerzői jogbitorlásért. Beláthatatlan, hogy mi lett volna. Szakítása velem sokadrangú kérdés.

– Nem szerettem volna a helyedben lenni!

– Üvöltve állították le az előadást. A kurva anyjukat, hát áprilisban nem tűnt fel nekik? Csak a májusi cikk tűnt fel Aczélnak. Mi ez? Ma már tudom, hogy Aczélban nem Márai-ellenesség működött, hanem a pertől rémült meg, emiatt csinálta a cirkuszt. Tudta, hogy Márai hajthatatlan. És a nemzetközi jog teljes egészében Márainak ad igazat, és dollár-százezreket ítél neki.

– Mit tudott mindebből Márai?

– Amikor leállították az előadást, tíz oldal már meg volt írva a beszédemből. Most mit csináljak? A hajó elment, én megmenekültem, de úgy döntöttem, írok a Mesternek egy levelet. Megírtam az egész történetet egy nagyon hosszú, gépelt levélben tíz vagy tizenöt oldalon.[75]

– Mit válaszolt erre?

– Három mondatot a húszoldalas levelemre: „Tisztet Uram! Megkérném, a jövőben ne ártakozzék bele abba, amibe most beleártakozott, s ne kényszerítsen engem arra, amit máris kedvem szerint cselekednék, hogy megszakítsam örökre Önnel a kapcsolatot. Üdvözli híve: Márai Sándor.”[76]

Tehát ne kényszerítsem arra! Most már fogd be a pofádat Öcsi, és kész. Írtam erre egy kiokító és fölrázó levelet, hogy térjünk észhez. Többek között ezt: „Mester! Én mindenben igazat adok a Mesternek, amiben igaza van, de azt ne várja el tőlem, hogy ott is igazat adjak, ahol pedig igaza nincs. Igaza pedig ott nincs, hogy A kassai polgárok attól nem vált volna bolsi drámává, ha Gyulán bemutatjuk.” Aztán leírtam a riadalmukat, hogy rájöttek, s hogy vállaltam volna a legális bemutatót, aztán megláttuk volna, hogy a Mester mit csinál. Majd így folytattam: „Mindenesetre szeretném egy valamire felhívni a figyelmét: nem a bolsi rendszerrel baszik ki a letiltással, hanem tízmillió magyarral. A bolsi rendszer úgyis marad, vagy úgyis megrohad.”[77]

Tehát megúsztuk a balhét, a hatalom valamiért közbeszólt, de azt hiszem, nekem volt igazam. Ennek ellenére tudomásul kellett vennem, hogy Márai nem enged semmit megjelenni, mert a végrendelete ugyanúgy hangzik, mint Bartóké: amíg Hitlerről és Mussoliniról Pesten utca van elnevezve, addig nem lehet róla utcát elnevezni. Így végrendelkezett Bartók. Márainál ugyanez a szöveg szerepel azzal a módosítással, hogy egyetlen sora sem adható ki addig, amíg a szovjet csapatok itt vannak. Mivel a bolsevizmus elég sokáig tart, félek attól, hogy Márai-mű nagyon sokáig nem jelenik meg. Tudniillik ezt kötelesek betartani. Nincs mese. Tehát ebben hajthatatlan. Szóval nem gyengült bele, nem hajlandó a kezét kinyújtani, szóba állni velük.

– Értem, de ahogy hallgatlak, megerősödik bennem a korábbi ismeretem: polgár volt, tudott nagyvonalú lenni, visszafogni magát attól, hogy végletes dolgokba bonyolódjon.

– Ez igaz, de ebben az esetben árulásnak tekintené, ha feladná az elveit. Ezen a ponton képtelen vagyok megmondani, hogy ez kóros vagy sem. Egyszerűen nem tudok állást foglalni, mert megértem. Miközben azt is tudom, hogy a betűin nem esne csorba, ha itthon megjelennének. Miután maga is tapasztalja, hogy külföldön kiadott könyvei itthon is nagyon kapósak, még az értelmesebb pártmukik körében is, nem látom, mivel tudná igazából indokolni az elzárkózását. Azt sem tudom, érzi-e – ezt ugye csak szóban lehetne megbeszélni vele –, miben követne el árulást azzal, ha engedélyezné a könyvei hazai megjelentetését. Lett légyen akár bolsi uralom az országban. Érzem, hogy mit akar ezzel. Szinte kórossá nőtt benne a becsületérzetnek nevezhető valami.

– Értem, de továbbra sem fogom fel, hogy miközben személyekkel, emberekkel szemben világéletében nagyvonalú volt...

– ... egész életében...

– ... egy nagyhatalmak által legitimált rendszerrel szemben – gondoljunk Jaltára – nem tud az lenni. Mert mondom az ellenpéldát, a te magatartásod és a rendszerhez való viszonyulásod talpig tisztességes és becsületes. Itt maradtál, de nem alkudsz meg. Ellenállsz.

– Na jó, ezt ő is tudja, meg én is tudom. De továbbra is mondom, nem tudom, mivel indokolná azt, hogy becstelenné válna, ha azt mondaná: ámen, a könyvem megjelenhet Magyarországon. Próbáltam ezt magamnak megmagyarázni, de más, elfogadható magyarázatot nem találtam annál, hogy becsületérzése kórossá vált. Mert egyszerűen nem értem, milyen engedményt tett volna azzal, ha a Gyulai Várszínházban az én nagyon kemény bevezetőmmel – ami gyilkos lett volna, egy vádbeszéd, amit nemzetközi botrány és felelősségre vonás nélkül nem lehetett volna megúszni – megnézik a darabját azok, akik végül is ebből az országból őt kiüldözték. Én soha nem tudnék innen elmenni, de aki elment, azokkal mind egyetértettem.

– Soha nem fordult meg a fejedben, hogy kalap-kabát?

– Soha! Hogy mennyire nem tudtam volna elmenni, arra mondok egy példát. Egyszer, amikor benn ültem a sitten[78], valamilyen rejtélyes okból a betegszobára kerültem; jó akart lenni hozzám a börtönorvos. Négyen feküdtünk a betegszobában és beszélgettünk. Még nem tudtam, mi vár ránk, de azt mondtam: „Gyerekek, van egy érzetem, hogy kötél, de ha annak, hogy megússzam, az az ára, hogy elmegyek, akkor jöjjön a kötél.” És tudom, hogy megtettem volna. Valahol ez is kóros, és ahogy ismerem magamat, inkább megdöglöttem volna. Én tudtam, hogy valamiért nem tudok elmenni. Hogy milyen komponensek játszanak ebben közre? Néha egészen triviálisak. Például: Márai nagyon szeretett utazni, én nagyon nem. Triviális faktor, de nekem a legnagyobb távolság a Megyeri út 13., egy parádés Újpest-meccs. Erre hajlandó voltam, tovább egy centit se. Most pedig Békéscsaba, Pásztor Józsi[79]. De amikor Józsi abbahagyja, én is abbahagyom.