Cséplőgép zúg a határban.

Békebeli, behemótosan bumfordi, hatalmas lendkeréken csattogó szíjjal.

Kimúlt a kolhoz, a hitvány örökségen osztozkodó káefték egyikének nem jutott önjáró aratógép. Emiatt dúl a háborúság Kicsi Palkó és a szerencsésebb társulások első emberei közt. Szó sem lehet arról, hogy béraratásra szerződjön velük.

Inkább a cséplőgép.

Amíg levágták és bekazlazták a kenyérnek valót, hozzáértő kezek alatt újjászületett az öreg masina.

Követeli, falja telhetetlen étvággyal az oldott kévéket. Port, üres szalmát, töreket okád, de a soványka termés kincset érő zuhatagát is.

Bakó Zsiga az etető. Langaléta termet, a falu száján csak Hosszú Zsiga. A dobon állva messzire lát, mindent felülről néz.

A töreklyukban fiatalok. Ott már-már elviselhetetlen a hőség és a por. Az ő tüdejük még bírja. Muszáj. Zsuzska és a Kölyök fulladozva, csípős-koszosan verejtékezve hordja a töreket.

Nagyjából egyivásúak, a Kölyök legfeljebb esztendővel korábban jött a világra. Szőkesége átüt a porfelhőn.

Zsuzska: szemrevaló, szótlanul serénykedő barna lány. Túlságosan barna. Nem a rárakódott kosztól.

A faluban egyetlenként, dohogva megtűrt cigány család sokadik ivadéka.

Apja-anyja rég felhagyott a kéregetéssel. Mindennapos munkások voltak a kolhozban, hát ők is földhöz jutottak. Palkóhoz társultak vele; a többiek visszautálták őket.

Öreg Ladi és Beske már nem bírja a munkát, Zsuzska dolgozik helyettük. Dühödt engedelmességgel, zokszó nélkül.

A Kölyökköz sincs szava, így amaz is némán villázza az átkozottul porzó aprólékot. Pedig felettébb izgatja a lány közelsége. A vedlett blúz alatt rezgő halmok. Minden, ami Zsuzska lényének része.

A szótlanság, a komor tekintet riasztja: szomorúságot lát benne.

Hosszú Zsiga tüskés jókedve, pillantása sűrűn arrafelé bóklászik. Mikor Zsuzska a nagy igyekezetben és a kimerültségtől lépést vétve térdre rogy, s a törek java része a nyakába zúdul, odakiált.

- Hé, Zsuzska! Verte vón’ apád a pocoklyukba! Bika alá való létedre orra esel, mint a pulya...

Zajos a gép, de Zsiga torka ércből. A csúnya beszédet meghallja, lenyeli a lány. Feláll, koromfekete hajából kirázza a piszkot.

A Kölyök dúl-fúl. Heves elszántsággal ereszti ki a hangját.

- Könnyű magának! Fél kézzel teszi a dolgát, a másikkal meg a vén farkát birizgálja!

Zsiga fülébe - igaz, tenyérrel terelve - besurran a szemtelen szó. Nem orrol meg a Kölyökre, inkább a lánnyal kötözködik.

- Zsuzska! Van a lábod közt muzsika? Szólott már az a muzsika?

A Kölyök, visszatérőben a ládával, ismét kifakad.

- Ne a szót csépelje - éhezik a gép!

Zsiga nem zavartatja magát.

- Hé, Kölyök! Győződj meg róla. Nálad a vonó, húzd el a nótáját! De vigyázz, az ilyennek keresztben a muzsikája... - Aki hallja, röhög.

Zsuzska szenved.

A Kölyöknek még lenne szava az ágaskodó indulathoz, de tudja: hiába. A töreklyukban, együttérző háborgással dünnyög.

- Halottad? Arra biztat, hogy...

Nincs ideje befejezni. Zsuzska villanó tekintete, koppanó szava fejbe kólintja.

- Anyádat.

A Kölyök nagyot nyel. Sértve érzi magát.

- Miért mondod ezt? Téged próbállak védeni.

- Ki kért rá? Hagyj békén.

- De hisz gúnyolódik veled!

- Na és? Megszoktam.

- Gyáva vagy. Ezért fogtam pártodat.

- Fenét. Hogy hálából hagyjalak magamra mászni...

Idő kell hozzá, hogy a Kölyök megeméssze a sziszegő gorombaságot.

- Esküdjek meg, hogy nem erre gondoltam? Amúgy... Jó lenne. Persze, nem hálából...

- Hát? - Zsuzska szemében őszinte érdeklődés csillan.

- Izé... Úgy. Szerelemből.

Zsuzska elámul. Rátámaszkodik a villanyélre, nézi a fiút.

- Te meg én? Megbolondultál.

A kölyök is megáll. Szembenéznek.

- Te vetted el az eszem. Négy napja. Mikor ebbe a lyukba száműztek bennünket. Két éve! Mikor először táncoltál velem.

Ha emlékszel...

- Emlékszem, de nem hiszek neked. Látom, folyvást guvad a szemed, de csak azért, mert ebből a lyukból másikba vágysz. A muzsikám likába, ugyi?

- Legalább te ne beszélj csúnyán. Amit mondtam, komolyan mondtam.

- Menj a francba! Két világ köztünk. És te rosszabb vagy, mint Zsiga. Ő csak a száját jártatja, te mindenféle csúfságot összeképzelsz rólam.

- Én? Öt évet odaadnék az életemből egy csókodért.

- Juj! Mindjárt hanyatt vágom magam. Vagy téged kupán, hogy ne mondhass ilyen hülyeségeket!

Zsuzska hangjában, szemében döbbenet, hitetlenkedés. Más is. Hirtelen a köldökéig emeli ruháját, haragosan rákiált a Kölyökre.

- Nézz ide! Ezt szeretnéd, ugyi?!

Elereszti a szoknya szegélyét, megvetően dobja a szót.

- Sose kapod meg.

A Kölyök szeme egy pillanatra kikerekül, aztán tekintete a földre esik. Megbántódva, régen izzó szenvedéllyel beszél.

- Ha akarod: itt, a fajtámbeliek szeme láttára megcsókollak. Hogy higgy nekem.

- Ha. Haha! Majd a piszi...

A Kölyök tenyere váratlanul rászáll Zsuzska vállára. Tartja, szorítja.

- Tizenkilenc éves vagyok, a seregbe nem soroznak be. Akár meg is nősülhetek. Szeretnék...

- Hát aztán? A te dolgod...

A Kölyök érzi, erős kezében riadt remegéssé sikeredik a vállrándítás szándéka. Keresi, elkapja a lány szomorúságosan egykedvű pillantását.

- Te legyél a feleségem.

Zsuzska elakadó lélegzettel csak nyikkanni tud.

Mi minden szaladoz át reszkető lelkén!

Titkon, saját magának is bevallhatatlanul ilyen, ezekre a szavakra vágyott. Akkor is, mikor a munkanélküli prímás unalmat űző heccből, nagy fájdalmak közt a magáévá tette. Hogy rá se nézzen többé.

A Kölyök - más.

Lopiban ő is méregette a legényt. És belátta: kedvére való. Lenne.

Ha nem az a két világ.

De az annyira áhított szavakat ő mondta ki.

Itt, a töreklyukban. A bőrükön egyformán kérgesedő szutyokban. Nekibátorodva, de kíméletesen.

Olyan szép, hogy talán nem is igaz.

Az ösztön és a tudat mélye kétségekkel hánykolódik, még sincs, már nincs ereje nem hinni.

Odabújik a Kölyökköz. Mennyei édességgel keveredik ajkukon a kosz. Ringatóznak, aztán lassan keringeni kezdenek a kettős szentség láthatatlan tengelye körül. Kisodródnak a töreklyukból.

A cséplőgép, az elevátor üresen jár. Mindenki rájuk figyel. Varjasan röppen, messzire száll a kacaj. Az ácsorgó gólyákkal tűzdelt mező fölött nyomtalanul elenyész.