Bogánccsal dobálóztunk

Bogánccsal dobálóztunk, napszúrástól

párállott az utca, így emlékszem.

Hatvanas évek, nagyanyám háza, Szolnok.

Izzik a reggel, a dél, a délután.

A víz büdös, a dinnye lecsorog.

A víz alatt úszom öreg karok,

lábak között nyitott szemmel.

A víz fekete, a dinnye édes.

A kabin magánya dohszagú, a

földből gyógyvíz tör fel csendesen.

Csatos üvegekben poshad a nyár.

És jó így, más kötelem, más szabadság.

Tegnap ma van, holnap lesz mindig.

Előre nézek visszafelé, a kép

mögé látok – nem amiről hallgatok,

arról nem tudok szólni.

Szúr a megkövült bogáncs, szúrja az

oldalam, izzik a reggel, a dél, a

délután, ócskás ember kódorog

a lószaros utcán.

Erezet

Talán csak annyi, hogyan

szeretném. Annyi csak, képek

kísérjék. Kert végében

pingpongasztal ragyog a

holdfényben. Átvonuló

madarak nyoma csillan

itt-ott. Bagoly ül peremén.

Kitüntetett, kegyelmi pillanat.

Csőrében szalmaszál. Alig

ismerni fel. A holdnak

mosolygó arcot kölcsönöz

egy múló árny, a kerti tóban

tükröz, akár léggömb a

víz színén. A strandot

látom, hol nagyanyám

vigyázott rám. Szemem

apró vérpöttyöket szór

az égre. Felbukom még

a derengő mélyből. Vissza-

köszön a kabin csendje.

Minden a helyén. A fogas,

a lógó ruhák. Elmúlt egy

nap. Alig aludtak. Csak

elnyűnek észrevétlen.

Csak elárulnak. És hagyják,

hogy mögéjük túrjak – a

valódi képek ott rejtőznek

a hártyavékony falon.