Karácsonyi REW

A tavalyi ünnepek alatt történt épp az ajándékosztás előtt

unokám arcát figyeltem ahogy rácsodálkozik

a csillagszóró görög tüzére ott volt arcán az üdvbizonyosság

egyszerű sugárzása az öröm és áhítat finomkeveréke

a karácsonyfa ága lángba borult és a gyanta olvadni kezdett rajta

a tűzoltást utolsó üveg söröm bánta

míg a felcsapó lila lángok láttán mindenki rémüldözött

gyanta illata töltötte be a lakást s a kisbaba kacagott

feszültséget nem csak hirtelen világosságot érzékelhetett

a nagy unalom közepette amiben ugyan semmi kivetnivalót nem talált

„ez az este is ugyanolyan mint a többi

csak az emberek ruházzák fel természetfeletti erővel

de hagyjuk” mondogatták a láthatatlan lények aludjunk

és becsukta minden szellem a szemét csak egy virrasztott tovább

a gyermek őrző-védő angyala várta mi fog történni

reménykedett hogy végre felbukkan a MEGLEPETÉS mint olyan

nem mikulásruhában nem is dobozolva nem is szánkón

hanem mint elbeszélés abszolút tiszta formában és szépen

én gyufát csiszoltam dobozához mint ki kovakövekkel szórakozik épp

s ekkor nevetett ujjongva a gyermek mert hirtelen belobbant az ág

amin az egyetlen igaz gyertya égett

hisz a többi elektromos villanyégő volt csupán

később felkapcsoltam őket de hiába

csak tűz csak igazi lángok és gyantaillat ihlette

azt a megrendítő nevetést ami üdvbizonyosság

egyszerű sugárzása öröm és áhítat finomkeveréke volt

Újraírt karácsony

A kulturális emlékezetbe belenő az ember.

Hallgatja az előadásokat, és jegyzeteket szerkeszt.

Máris elképzeli, hogy ő, a hallgató mondja ezeket.

Közben összeolvad a két recepció, eggyé simul

a hallgatás és a beszéd. Az előadó az értelmes

tekintetek láttán egyre nagyobb hévvel ecsetel valamit.

Épp a szavak önálló létéről van szó.

Mintha személyiségük lenne a szavaknak.

Jelentéseket érezni a dolgok mögött.

De hová lett az előző előadás szövege?

Mintha elfedné az új a régit.

Azután mégis visszalapozhat a képzet,

együtt mozdul tükörrel az arc.

A múzeum teremőre titokban

összemaszatolja a vitrint,

rátapasztja orrát, homlokát,

mégsem kerül közelebb a tárgyhoz.

Kell egy bizonyos távlat. A másik ember felé.

Mint egy színjáték, mint egy utazás.

Olyan lehetetlen és kaotikus a félálom,

nincs benne logika, ahogy pörögnek a lapok.

A stiláris műgond tele szamárfülekkel.

Szakállas klisék lelkesülnek.

Felébred álmából az Ünnep,

kikukkant odújából, mint a medve:

„Karácsony? Na és. Menjünk Betlehembe?”

Mézet kóstol, tüsszent, és visszaalszik.