József Attila és a nők

Sokat töprengtem azon, vajon miért kiválasztott költőm József Attila. Miért érzem úgy, hogy - noha szinte mindent elolvastam róla, amihez hozzáférhettem - változatlanul olyan kíváncsi vagyok rá, mint legfontosabb hozzátartozóimra. Máig nem hagy nyugodni a kérdés: szükségszerű volt-e tragédiája, s hogyan alakulhatott volna másképp a sorsa?

Revelációként éltem meg, amikor kiderült: mások is hasonlóképp gondolkoznak róla. Nemes Lívia pszichoanalitikus egyik tanulmányában azt írta, hogy végső soron „az utókor sem tesz mást, mint utolsó analitikusa, Bak Róbert: ismételt átgondolással próbálja feldolgozni József Attila elvesztésének traumáját, mert a költő zseniális kifejező-képessége élményszintű közelségbe hozza hozzánk nemcsak korának társadalmi és nemzeti problémáit, hanem azt a szegény, tiszta és jó kisfiút is, akinek nem volt más baja, csak az, hogy nem szerették eléggé. Az önmagában feladott reményt támasztja fel bennünk verseivel, ezért próbáljuk halála után ötven évvel is megmenteni, megmutatni, hogy jobb anyái lennénk, mint a mama és Jolán, jobb pártfogói, mint kortársai voltak, jobb analitikusai és pszichiáterei, mint az ötven évvel ezelőttiek. (...) Emiatt kell diagnózisát is folyton újra átgondolni, és emiatt kell még emlékét is megvédeni a skizofrénia bélyegétől.” (Kiemelések: V. A.)

Lehet, hogy a férfi-olvasók gúnyosan elfintorodnak, amikor egy komoly pszichoanalitikus tanulmány végén ilyen „érzelmes” konklúzióra bukkannak. Én viszont úgy éreztem, legbensőbb sejtéseimet igazolta - és emelte kollektív érvényre - ez a tudós asszony, aki irodalmi témájú mélylélektani elemzéseivel már korábban kivívta tiszteletemet.

Időközben magam is rekonstruáltam József Attila-szerelmem „genezisét”. Kiderítettem magamról, hogy - noha általános iskolás koromban nem rajongtam József Attila verseiért, mert magyarórán József Jolán 1950-ben megjelent, A város peremén című, koholt életrajzi regénye alapján ismertem meg a bálványozott proletárköltő mostoha gyermekkorát és pártos líráját - később, egy szerelmi csalódás és Vágó Márta emlékiratának olvasmányélménye hatására pontosan ugyanazt kezdtem érezni a hús-vér, esendő és szeretni való fiatalemberként ábrázolt költő iránt, amit Nemes Lívia oly találóan megfogalmazott. (A „jó” és a „rossz anya” egyébként bevett szakszavai a pszichoanalízisnek - és végső soron ugyanazt jelentik, mint amit a hétköznapokban.)

József Attila életrajzírói, emlékező kortársai szerint a költőt mindazok a nők, akikhez érzéki vággyal közeledett, szinte kivétel nélkül pajtásuknak, játékra, csínyre mindig kész, zseniális kamasznak tekintették, nem férfinak. Még Vágó Márta is így volt vele, aki - emlékirata tanúsága szerint - legszívesebben ölbe vette és megszoptatta volna magatehetetlen csecsemőnek tekintett „kisfiát”. Anyai érzéseit a költő totális testi-lelki azonosulásra való vágya és készsége motiválhatta. József Attila így írt Mártának 1928 júniusában, Gyereksírás című verse első változatában, az egymásnak teremtett szerelmesek testvéri egylényegűségéről és már-már misztikus együvé tartozóságáról:

Mamám melle tárul most feléd, -

erős vagyok mint az anyatej

s ajkad közül sírva folyok el,

édes fogad elejti csecsét.

Mért nem ikertestvérem levél?

Hemperegnénk enyhe réteken

s aranymoszatokkal fejeden

kádacskámban velem fürdenél.

Hiába hogy majd anyám ölén,

mellén majd mosolyogva szendereg

jóllakottan két szopós gyerek

s lehellettel csókol: te meg én.

Amíg élek - magánycsecsemő -

hanyatt esett bogár búja ráz,

kezem, lábam sírva hadonász,

mint viharban ezer rózsatő.

Amikor később József Jolán nézőpontjából is szemügyre vettem - akkor már - kedvenc költőm sorsát és utóéletét, meglepődve fedeztem föl, hogy akarva-akaratlan ő csempészte be a női szempontot a József Attiláról való kollektív gondolkodásba. Tudniillik 1940-ben ő írta az első életrajzi könyvet öccséről, s mi sem természetesebb, mint hogy a legkisebb testvéréről kötelességszerűen gondoskodó - majd a tragikus véget ért költőt eltemettető - nővér szemével ábrázolta élettörténetét.

A lét misztériumát jelképező eseményeknél - József Attila születésénél és halálánál - csak ő és húga volt jelen. Etus 1905 áprilisában mindössze kétéves volt (föltehetően a szomszédok vagy a vidéki rokonok gondjaira bízták a szülés várható időpontjában), ám a hatéves Jolán már aktívan részt vett a születendő kisbaba világrahozatalában. Amikor április 11-én este 9 óra előtt a Mamánál sűrűsödtek a fájások, ő futott át a szomszédba a ferencvárosi Gát utca 3-ból a „Gólya néni”-ként becézett bábáért, és izgatottan várta, vajon dührohammal vagy ovációval fogadja-e fiú-utódra vágyó apjuk a kis jövevényt. (Jolán és Etus születésénél ugyanis József Áron tajtékzott a csalódástól.) Harminckét évvel később, a szárszói tragédiát követően is Jolán intézkedett az egykori újszülött végső búcsúztatásáról.

Bizonyosan másféle kép élne bennünk a költőről, ha nem a Mama-helyettes legidősebb testvér adta volna közre elsőként személyes emlékeit fivéréről, hanem a barátok egyike - Németh Andor vagy Ignotus Pál -, akik csak annyit tudhattak a költő kölyökéveiről, amennyit az elmesélt nekik. A tehetségesen író idősebb nővér által tartott tükörben azonban József Attila örök gyermeknek látszik, aki minden zsenialitása ellenére, haláláig mások gondoskodására szorult.

Ugyanakkor az „anyja szerelmén csüggő” József Attila nőideálját is nővérében ismerhetjük föl.

„Mamám melle tárul most feléd” - írta a 23 éves költő Vágó Mártának, noha a verssel meghódítandó nő ősmodellje csakis a Nemes Lívia által „rossz anyaként” elkönyvelt Jolán, a szép, vonzó, de szerelmi beteljesedést nem ígérhető nővér lehetett, akit egykoron ugyanaz az anyatej táplált, mint a költőt. A lélektani feltételezések és a poétikai nyomok arra utalnak, hogy a kamaszodó József Attila számára az anyahelyettesítő idősebb nővér testesítette meg a szexuális vágyat keltő, de az incesztus ösztönkorlátozó tilalma miatt örökre elérhetetlen nő archetípusát, egyúttal a vágyott NŐ családi ősmúzsáját.

Az 1933 nyarán keletkezett Óda árulkodó szókapcsolata, az „édes mostoha” kétségkívül erre a kisgyermekkori, öntudatlan fixálódásra utal, hiszen a családi közelségben nevelkedő édestestvér éppoly tabuszemélyiség a szerelmi vágyai kiéléséhez és feloldásához partnert kereső fiúcska számára, mini a mama vagy a mostohaanya. Az Óda konkrét múzsája, a Lillafüreden megismert, rendkívül vonzó, de távolságtartó szépasszony (Szöllős Henrikné) - akinek lányneve (Marton Márta) egykori nagy szerelmére, Vágó Mártára emlékeztette - olyasfajta ambivalens érzelmeket kelthetett a költőben, mint kisfiú korában az érzékeit fölcsigázó, de megközelíthetetlen nővér, aki nemcsak közös fedél alatt lakott öccsével, hanem olykor egy ágyban aludt vele, s személye - tudtán és akaratán kívül - egy életre a hiú vágyat keltő, beteljesülhetetlen szerelmet testesítette meg a költő öntudatlan fantáziájában. Az anya emlékképét alkotó „sok kedves nő” máskor is összeolvadt, egymás alakját öltötte föl a költő képzeletében.

Hosszú ideig nem értettem, miért érzem hivalkodónak - s kicsit őszintétlennek -József Attila híres töredékét: „Költő szerelme szalmaláng, / azért oly sebes és falánk.” Úgy tűnt, mintha a hódításban fáradhatatlan Don Juan ars poeticáját olvastam volna. Aztán rájöttem: az állandósult hiányérzet és a kielégíthetetlenség kínjából fakadó, 36 fokos, emésztő láz hevíti ezt a két sort is, akárcsak a Kései sirató emlékezés-rítusának rokon-motívumát: „a tömény tűz eléget”.

Éppen ideje volt szemügyre vennem József Attila és a nők viszonyát, reménytelen életleltárának és boldogtalanságának kútforrását. Így jutottam el - akárcsak ő maga - a pszichoanalízishez, és sok mindenre magyarázatot találtam. Rájöttem: alapvetően nőkapcsolati kudarcai miatt volt szüksége a lélekelemzésre, mely önismerete elmélyítésével és felnőtt identitása kialakításával kecsegtette. Az apa nélkül, egyedüli fiúként, női környezetben nevelkedett gyermek számára nem adatott meg a hagyományos módon követhető szülői minta, hiszen József Áron korai eltűnése miatt mindvégig hiányzott számára az azonosulásra és megtagadásra késztető férfimodell. Számos magatartásbeli zavart idézett elő benne ez a szituáció. Szerelmi csalódásait nehezen feldolgozó, érzelmileg kiegyensúlyozatlan kamasz maradt érett korában is. Meghitt családi életre vágyódott, de nem sikerült tartós, boldog szerelemben élnie senkivel, és az apaság élményét sem élhette meg - pedig így válhatott volna nagykorúból felnőtté, igazi férfivá.

A „csodagyereknek” tartott árva koravén igyekezettel próbálta korrigálni életében az örökül kapott hibás családi mintát. Alig járta ki a gimnáziumot, már nősülési, családalapítási szándékkal környékezte meg a neki tetsző lányokat, annak ellenére, hogy önálló vagyon és foglalkozás híján képtelen lett volna eltartani reménybeli családját. S mivel mindig „fölfelé” udvarolt - azaz társadalmi pozícióban magasan felette álló családok értelmes-érzékeny leányait választotta múzsául -, a szerelmi vágy már megszületése pillanatában a beteljesülhetetlenség ballasztjával volt terhes.

Kamaszkori vonzalmaiban lelki alkatának kettőssége is megmutatkozott: egyszerre vonzották a fiatal lányok és az idősebb nők, mert a korán elvesztett Mamát pótoló, önzetlen-gondoskodó anyára éppúgy szüksége lett volna, mint vele mindenben egyivású, okos-kívánatos szerelmes társra. Az egyidejű, páros vonzalom többször is megkísértette. Szegedi éveiben, Balogh Vilma irodalmi szalonjában, a fruskák iránt éppoly heves érdeklődést tanúsított, mint a védencét rajongva ajnározó háziasszony iránt; később, bécsi egyetemistaként Gyenes Gitta festőnőért és lányáért, Wallesz Lucáért is hevült; párizsi tanulmányai idején pedig egy másik anyával és lányával - ugyanannak a nőnek a fiatalkori és érett változatával - élte meg a platói és a beteljesült szerelmet. Később is egyszerre kívánkozott magatehetetlen gyermekként és hódító férfiként az „anyaölbe”.

Ezt a furcsa, egyidejű, komplex vágyódást az árva fiú számára kedves női párosok családi összetartozóságának tudata táplálhatta. Anya és lánya kettősének kisgyermekkorban rögzült ősmodellje a Mama és helyettese: Jolán ikeralakja lehetett. Még a Márta-szerelem mélyén is fölfedezhetjük az imádott lány anyját mint titkos szerelmi célpontot. Ugyanakkor a költő nemcsak Márta férjeként, hanem az Apának, Anyának szólított Vágó szülők fogadott gyermekeként is szeretett volna végre meleg otthonra találni.

Nagy kérdés, hogyan alakult volna József Attila magánélete és költészete, ha létrejön a tervezett házasság. Meglehet, hogy válással végződik, de akkor is megadathatott volna neki mindaz, amiért Petőfit irigyelte, hogy rövid életében a költői sikereken túl a szerelmi házasság és az apaság örömét is megélhette.

Amikor családalapítási, önállósulási terve végképp szertefoszlott, a kudarcot immár jelképes erejű, további sorsát is messzemenően befolyásoló csalódásként élte meg. Súlyosbodó szexuális gátlásait és kishitűségét leküzdendő, a szüzességét féltő, elkényeztetett Márta után egy idősebb, férjétől különváltan élő, tapasztalt nőt választott élettársul a mozgalomból. Ám Szántó Judit sem tudott „jó anyja” lenni védencének.

Ebben a kapcsolatban - mely csak azért nem lett szabályos házassággá, mert a rendkívül karakán, erős akaratú asszony ezt kezdetben nem igényelte - egyik fél sem lehetett igazán boldog. Csak a szegényes, de kényesen tisztán tartott közös otthon örömeit élvezhették egymás mellett. Judit anyáskodva uralkodott rajta: főzött, mosott, takarított rá, otthont teremtett köré, büszke volt a verseire, de híján volt a gyengédségnek, s intellektuális kisebbrendűségi érzését nemegyszer úgy vezette le, hogy megalázta élettársát a barátai előtt. Erre az asszonyra nem lehetett bűbájos gyerekként hatni, mert neki kemény férfira volt szüksége, olyanra, mint előző férje, Szántó Gyula - művésznevén Hidas Antal - volt, akinek fényképét mindig magánál hordta és sóvárogva nézegette, olykor pedig úgy tűnt, mintha szántszándékkal, gonoszkodva növelte volna kölyökként kezelt élettársa férfiúi kisebbrendűségi érzését.

A költő 1931-től pszichoanalitikus kezelésre járt dr. Rapaport Samuhoz, mert meg akarta érteni, miért mond csődöt mint férfi az őt mindenestől vállaló asszony mellett, akitől azonban az idő múlásával mindinkább félni kezdett. Orvosa azonban nemigen tudott mit kezdeni bonyolult személyiségű és komplexusait halmozó páciensével: a kezelés eredménytelennek bizonyult.

Költőről lévén szó, aki minden nőnek verssel udvarolt, a boldogtalan élettársi kapcsolat legárulkodóbb jele az volt, hogy József Attila egyetlen szerelmes verset sem tudott írni Szántó Juditnak. Tudjuk, az együttélésük idején keletkezett, pszichoanalitikus ihletésű szerelmes versnek, az Ódá-nak sem ő, hanem a valójában sosem birtokolható „örök nő” volt az ihletője. Talán nem véletlen, hogy éppen ez a költemény hozta meg a régóta érlelődő fordulatot az élettársak kapcsolatában: 1933 nyarától kezdve Szántó Judit ragaszkodott jobban a költőhöz, szívesen hozzá is ment volna már feleségül, a helyzete tarthatatlanságán eszmélkedő József Attila azonban már az elválás mikéntjét fontolgatta.

1934 tavaszán több hónapra Hódmezővásárhelyre menekült előle, Etus nővéréhez, aki az igazi család melegét kínálta számára - ám akaratlanul is férfikudarcait tudatosította öccsében, aki - talán éppen ezért - pszichoanalitikus levelezésbe kezdett egykori orvosával, dr. Rapaport Samuval. Ezeknek a szabad asszociációs technikával írt leveleknek is a nő a központi gondolata, mint minden rejtélynek és személyes problémájának a kulcsa. Ekkor vallotta be orvosának régi keletű - s a családi körben újra fölerősödő - komplexusát, hogy képtelen leválasztani a szerelmét nővéreiről. Tehát újból az anya képében kísértő leány igézte meg s foglalkoztatta roppant intenzitással szexuális képzeletét.

De az anya fogalma ekkorra már költői metaforaként önállósodott az eszmélkedő József Attila gondolkodásában. Anya és magzata méhen belüli, harmonikus szimbiózisának, az ősi duál-uniónak a születés traumája vet véget, amikor a csecsemő kénytelen testileg leválni a gondoskodó anyáról, és mindinkább át kell vennie annak funkcióit. Ferenczi Sándor Thalassa című fő művére, a genitálteória víziójára ismerhetünk ebben a képletben, mely szerint az őstengerből - a jelképes anyaméhből - származó szárazföldi élőlények szexuális törekvését az életadó vízbe, a gondtalan magzati környezetbe való visszatérés vágya motiválja.

A pszichoanalízis elméletében 1931-től mind intenzívebben elmélyülő költő élete utolsó éveiben hétköznapi kapcsolatait is a mélylélektan szimbolikája alapján szemlélte. Költői metafora-rendszerében ekkortájt jelent meg a „világhiánytól” szenvedő, halott anyjával viselős fiú és a lehetséges „más” világ - a negatív tárgyi valóság, a semmi: a túlvilág – ígérete.

Jól látja Nemes Lívia: a költő „tárgykapcsolatait” - az objektív világhoz és a többi emberhez fűződő szubjektív viszonyrendszerét - egyre inkább a képzelet logikája működtette. A Gyömrői Edit iránt érzett, minden valóságos alapot nélkülöző, indulatáttételes szerelmet a Mama fantomalakja szította: az analitikusnő csak a halott anya iránt érzett régi vágyak és sérelmek kiélésének céltáblája, helyettesítője volt.

Vágó Mártával - nyolc évvel a szakításuk után - a Szép Szónál mint elvált asszonnyal és szerkesztőségi titkárral újra találkozott. Intim viszony szövődött köztük, de már későn: a költő nem hitt többé a nőknek, akik - úgy érezte - egész életében csak hitegették, becsapták. Márta - aki maga is súlyos neurózissal küszködött - ezúttal sem merte hozzákötni az életét, noha a költőnek 1936 nyarán sikerült elválnia Szántó Judittól.

Még javában tartott a fölmelegített, de jövőtlen viszony Vágó Mártával, amikor 1937 elején József Attila első látásra beleszeretett Kozmutza Flórába, egy Rorschach-teszt kitöltése során. Flóra gyógypedagógusnak készült, a sorsanalízist kidolgozó Szondi Lipót közvetlen munkatársa volt, és - talán éppen ezért - a költő sorsszerűnek érezte találkozásukat. Flóra gyönyörű nő volt, s azt a számára kezdettől fogva elementárisán vonzó, szép, hideg és elérhetetlen nőtípust testesítette meg, akinek ősmodellje a családi „tabunő”: József Jolán lehetett, s akihez mint „zordon szépséghez” járult kegyalamizsnáért az esélytelen „koldus”.

Flórához fűződő kapcsolatát szintén leánykéréssel indította, s utolsó életesélyként vetette bele magát ebbe a szerelembe. De félelmetes előérzettel azt is pontosan tudta, hogy reménytelenül vágyakozik: még riválisának személyét, Flóra későbbi férjét, egykori költőbarátját, Illyés Gyulát is azonosította. A lány tartózkodó viselkedése, majd váratlan megbetegedése a Siesta szanatóriumból elbocsátott, várakozásaiban végképp elbizonytalanodott költő számára az utolsó, kicsordult csepp lehetett a pohárban, mely beigazolta: tűzhelyet, családot ő már végképp csak másoknak remélhet. És talán azt is, hogy rajta már a „sorsokba látó tudomány”, a pszichoanalízis sem segíthet.

Különös érzés utólag olvasni az életre készülő - még boldog szerelmes - költő levelét 1928 őszéről, melyben így búcsúzott Mártától: „Isten veled, kicsikém, örülj sokat, ne feledd el, hogy majd anya leszel. Ne törődj össze, szívecském, ne olyan gyerekeket hozz nékem a világra, akiknek annyira ráncos már születésükkor a homlokuk, hogy ujjnyi árnyékokat vet rajt a napfény. Mert mi a napra megyünk majd velük, ugye, édesem? A férfi föláldozhatja magát, mert a világért teszi a világ egyes esetein át is, a világ pedig a férfi gyermeke, de a nő gyermekeinek kicsi szolgálója, és nem szabad, hogy már születésük előtt évekkel elhagyja őket. A gyereknek el kell hagynia a szülőt, a szülőnek nem szabad elhagynia gyermekét.”

József Attila aztán 1937. december 3-án - a Mama születés- és névnapjának előestéjén -, utolsó „öngyógyítási” rítusával helyreállította a beteg világ rendjét. Újra eggyé lett, ami valaha összetartozott és traumatikus módon, idejekorán elszakadt.

Ennek a görög sorstragédiák könyörtelenségével szövődött élettörténetnek a kényszeres újra- és újraidézései nyomán mégsem érzünk fölemelő, megtisztító katarzist. Inkább lelkifurdalás, a posztumusz igazságszolgáltatás kényszeres, furcsa, kivitelezhetetlen óhaja keríti hatalmába a költő kései híveit, korra és nemre való tekintet nélkül. S ez a kollektív vágy ma is sokunkban működik. Persze csak a fantáziabeli jóvátétel esélyeit latolgathatjuk. A nők például azt, hogy ha visszaszülethetnének egy általuk választott korba, mikor és milyen szerepben keresztezhetnék leghatékonyabban József Attila életútját, hogy jobb anyjuk vagy szerelmük lehessenek, mint azok, akik annak idején neki adattak.

Én eredetileg Vágó Márta bőrébe kívánkoztam, de újraolvasva könyvét, beláttam: sokkal korábbra, Öcsödig, a Mama eltűnéséig, vagy még inkább 1908-ig kellene hátrálnom az időben - amikor a Papa „világgá ment” -, s talán férfialakot kellene öltenem, hogy József Áron bőrében, hűséges férjként és apaként kitartsak Pőcze Borbála és három gyönyörű gyermekünk mellett... De lehetett volna-e belőle csodagyerek, ha nem árva? Mit kezdett volna a tehetségével felsőbb iskolák nélkül? S honnan tudnánk, miért nem görbülhet meg a világ gyémánt-tengelye?

A férfiak többnyire belátják, hogy mindennek így kellett lennie, mert a történelemben nincs „ha”, a valóság megmásíthatatlan - sokuk számára pedig József Attila elementáris hatása még nyomasztónak is tűnik. Petri Györgyről egy évvel ezelőtt, a halála után közreadott naplójegyzeteiből kiderült, hogy nemcsak azért szakított a „posztjózsefattilai” tradícióval, mert nem akart epigon lenni, hanem pszichológiai motiváció is működött benne: a magát kifejlett „machó”-nak tartó Petri mélységes ellenszenvet érzett „József Attila személyiségének alapvető infantilizmusa (és rejtettebb) femininsége iránt”. Élete végén mégis intenzíven foglalkoztatta generációjának közös, megfellebbezhetetlen mestere. Talán időközben rájött, hogy tévedett.

József Attila „feminin” és „infantilis” vonásai ugyanis - noha a magánember személyiségfejlődését, boldogulását alapvetően akadályozták - létélményét és világszemléletét univerzálissá tágították. Egyszerre tudta a férfi, a nő és a gyerek szempontjából megélni s értelmezni az emberi világot - ez a mindenoldalú azonosulási képesség lehetett lírai teljességének titkos forrása.

Az egyidejűleg többféle viszonyulási készség az 1933-ban íródott Ódában mutatkozik meg a legérzékletesebben. A költő egyszerre láttatja itt - anya, apa és gyermeke összetartozását, egymásra utaltságát jelképezve - a magát mindenestől, odaadóan föltáró nőt a szerelmi vággyal közeledő, az anyaméhbe visszakívánkozó s a beteljesülés révén új életet fakasztó férfi szemszögéből, egyúttal a születendő magzat nézőpontjából, melynek ez a derengő belső táj az eredendő otthona. Az emberi test összehangolt működésének szerelmi vallomásba öltöztetett, grandiózus látomásával a költő a világ rendjét, az isteni tökéletesség „öntudatlan Örökkévalóságát” tette nyilvánvalóvá.

Ilyen mutatványra valóban csak korlátlan, ha úgy tetszik, „feminin” empátia révén lehet képes valaki. Egy anya potenciálisan mindenkit el és be tud fogadni, mert ő hozza a világra, ő táplálja, ő tartja életben gyermekeit, akár fiúk, akár lányok. Egy töredéke tanúsága szerint a költő is ilyen, feltétel nélküli, anyai jellegű szeretetet igényelt volna magának, illetve szíve választottjának, akivel egynek érezte magát:

Én azt akarom, bár ostobának látszik

a vágy, mely elmém kockáival játszik,

hogy ugy szeressen az egész világ

téged s engem, mint anya kisfiát,

egyetlen kisfiát, vagy kisleányát,

A világ azonban - József Attila szellemében - mégiscsak „a férfi gyermeke”, miután ő a nemző, az életadó, és felelősséget kell éreznie teremtményéért. Ha pedig föláldozza magát, „a világért teszi”.

1937 tavaszán József Attila már tudta, hogy a szeretettelen világot csak jézusi áldozattal lehet megváltani.

Intsd meg mind, kiket szeretek,

hogy legyenek jobb szívvel hozzám.

Vizsgáld meg az én ügyemet,

mielőtt magam feláldoznám.

(Nem emel föl)

A rítust követő, hatvanhat éve tartó, bensőséges-állhatatos - anyai jellegű - szeretet-kultusz őt igazolja.

IRODALOM:

Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében. Pantheon, Bp. 1924

József Jolán: József Attila élete. Cserépfalvi, Bp. 1940

„Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila.Szerkesztette: Horváth Iván és Tverdota György. Balassi Kiadó - Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1992

Nagy Lajosné Szegedi Boris levele férjéhez. in Szántó Judit i. m. 219-221.

Nemes Lívia: József Attila tárgy kapcsolatai. In „Miért fáj ma is” 163-188.

Petri György: Feljegyzések egy nagy spirálfüzetbe. Holmi, XIV. évi. 11. sz. 2002. november, 1377.

Rapaport-levél. In „Miért fáj ma is”. 357-382.

Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket készítette: Murányi Gábor. Argumentum Kiadó, Bp. 1997

Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében. Papirusz Book, Bp. 1998

Valachi Anna: József Attila. Élet-Kép sorozat, Elektra Kiadó, Bp. 1999

Valachi Anna: „Láttam, hogy a múlt meghasadt” - Terápiás modellből mágikus önteremtési rítus - Thalassa, 11. évf.  2000/2-3. 3-26. p.

Valachi Anna: Szerelmi homeopátia. Liget, XVI. évf. 2003/1. 48-49.

Vágó Márta: József Attila. Sajtó alá rendezte Takács Márta. Az utószó és a jegyzetek Fehér Erzsébet munkája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1975.