Egyszer véletlenül, a konyhában, uzsonna után, talán csak unalmamban, hogy a csönd belénk ne rekedjen, megkérdeztem tőle, mégis mi szeretne lenni most, hogy ímé, a harmincadik nyár is sorvadásnak indult mögötte. Nem mintha zavarna, hogy nem csinál semmit, az se baj, hogy a házamban éli a gyökér nélkül való, légpárából táplálkozó, trópusokról becsempészett növénykék életét. Végül is jó, hogy itt van, ha elmegyek, nem kell nehéz lakatokat aggatnom a házam nyílásaira, bár aligha hiszem, hogy a rablókat megzavarná az ő jelenvalósága. Észre se vennék, talánha mohos gombafélének néznék, és még jól is járna, ha nem csippentenének le belőle egy darabkát estebédre. Meg aztán jó az illata is, bár sose gondoltam volna, hogy valaha valakit az illata miatt tartok. Olyan, mint az ámbráé, bár enyhébb. Mintha tengerparton, egy sziklán kilométerekről jönne az az illat. Azt se bánom, hogy éjszakánként mászkál, de se nem úgy, mint egy kísértet, se nem úgy, mint egy ember, hanem legszívesebben önmozgó felhőféléhez hasonlítanám. Néha talán észre se venném, ha nem jutna eszembe, hogy tengerparton állok, sziklán, és valahonnan messziről valami illatot hoz a szél. Egyszer, amikor valami fekete lánnyal szerelmeskedtem, bejött a szobámba, hang nélkül keringett ott, és arra gondoltam, hogy valami cseles szerkezetet eszelek ki, ami ablakot nyit, és amikor nem egyszerűen leskelődik, hanem különféle szemszögekből vizsgálja, nézegeti, miképpen öleljük egymást, huzat kél és kifújja. Csak attól tartottam, hogy nem az ajtón, hanem az ablakon át viszi ki valami szellő, és egész éjszaka az utcákat járhatom, párafoszlányokat kergethetek, mire megtalálom. Ha ugyan. Azt se mondhatom, hogy bármibe kerülne nekem. Hiszen jóformán soha semmit nem vesz magához az étkekből, italból is csak olyan vizet, amiért valami erdőbe jár, egy forráshoz, ami nem is igazi forrás, hanem egy időtlen tölgy kérge alól csöpög a víz. A tölgy tőgye. Ezt a vicceset találtam ki, amikor egyszer elkísértem és órákig vártam, hogy a palackok megteljenek. Azt mondta, kóstoljam meg, igyak egy kicsit, nem bánom meg. Akkor, kivételesen a szemébe néztem, és azt láttam, hogy fiatal mohaszínű és gyönyörűen ragyog, mint az éppen csak megérett, kicsit részeg nőké, akik nemsokára mindenüket neked adják, pedig nem is neked hálásak, hanem az Istennek, a Nap fényéért, amit a sárga bor egy nyáron át magába kuporgatott. Kortyoltam a vízből, és a testem azonnal megtelt valamivel, ami nem én voltam, de nem is más. Éreztem, ahogy sejt sejt után töltődik valami erővel, ami nem olyan, mint a kezem ereje, hanem inkább a gondolathoz hasonlítható, ám mégis meleget ad. De talán jobb, ha úgy mondom: meleget ád.

Nem mondtam, hogy menjen innen, nem is gondoltam erre, csak azt kérdeztem, mi szeretne lenni. Erre azt mondta, hogy már semmiképpen nem lehet más, mint az, ami, bár erről nem tud többet mondani.

Arra kértem, mondjon vagy mutasson nekem valamit, ami neki örömet okoz, az erdei vizek ivásán kívül. Elkezdett föl és alá járni, párafoszlányként lebegni a konyhában. Aztán megállt egy ponton, és azt mondta, gyere ide, hunyd le az egyik szemed, és nézd. Azt a poharat, azt a hagymát, meg a kendőt is. Ha nem lennél színvak, talán megértenéd, mitől bűvöli el az arany a népeket, és miért lesznek haszontalan fémek és fények rabjai.

Néztem a hagymát, a poharat meg a kendőt a falon, és egyszer csak azt éreztem, hogy átbújtam egy másik lénybe, de az nem idegen volt, hanem valaki, aki bennem élt, csak nem tudtam.

Többé nem kérdezek tőle semmit, mert immár nyilvánvaló, hogy nincs értelme a harmincadik esztendő utáni tervekről beszélni egy olyan emberrel, aki nem az időben él, tehát nem létezik.