Lapok egy családi legendáriumból
Betti néniEz a családi szájhagyományban fennmaradt legrégibb történet. Anyai dédanyámat, Amtzhauser Kálmán nevű anyai nagyapám anyját, Török Juliannának hívták, az ő húga volt Török Erzsébet, akit a családban Betti néniként emlegettek.
1849 augusztusában, amikor a szabadságharcot leverő orosz csapatok átvonultak Rimaszombaton, kilenc-tíz éves lehetett. A házuk udvarát magas kőfal vette körül, és annak a tetejére elhelyeztek néhány cserépfazekat, amelyekben uborkát savanyítottak. A kislány, aki egyébként csavargásban, fára mászásban bármelyik fiúval fölvette a versenyt, a kőfal tetejéről nézte lábát lógatva, hogy egy orosz csapat pont a fal mellett állt meg, hogy pihenjen kicsit az árokparton. A katonák kiabálni kezdtek a kislánynak, aki semmit nem értett a szavaikból, de bosszanthatta a kiabálásuk és a nevetésük, ezért fölkapott egy uborkás fazekat, és közéjük dobta. A dobás olyan jól sikerült, hogy fejen találta az egyik katonát, aki nyomban összeesett.
Amikor Betti látta, hogy több kettőnél, leugrott a falról, átszaladt az udvaron, s átúszta a Rimát, ami a házuk túlsó oldalánál folyt, és egy erdész ismerősükhöz futott, ahol akkor sem találták volna meg, ha keresik. A katona azonban magához tért, nem volt súlyos a sérülése, a csapat továbbindult, így az esetnek nem lett következménye.
Nő a rendház ablakában
Anyai nagyapámat, Amtzhauser Kálmánt a szülei kisgimnazista korában Gyöngyösre küldték, hogy ott járjon iskolába. A nagynénjének, aki egy Trecska nevű jómódú hentes felesége volt, nem született gyermeke, ezért nagyapámat szívesen magukhoz vették.
Néhány hónapig nem is volt semmi baj, nagyapám jól tanult a ferencesek gimnáziumában, otthon is sokat segített, mindenki szerette. Ám egy napon Trecska, aki ekhós szekérrel vásárokra is járt, ahol lacikonyhát működtetett, nagyapámat is magával vitte a vásárba. Amikor kora hajnalban a rendház előtt hajtottak el, nagyapám meglátta a szürkületben, hogy a szerzetesek egy nőt engedtek le kötélen az egyik ablakból. Az iskolában aztán első dolga volt az eset szétkürtölése, nem csoda hát, ha a következő napon az iskola igazgatója behívatta Trecskát.
– A fiúcska tanulmányi előmenetele dicséretes – kezdte –, bizonyos dolgok azonban arra kényszerítenek, hogy megkérjem önt, illetve ön által a szüleit, hogy tanulmányai folytatására más városba küldessék.
Trecska, aki természetesen tudta, hogy mi van az ügy hátterében, ártatlanul megkérdezte, hogy melyek azok a bizonyos okok, erre azonban az igazgató nem válaszolt, csak megismételte, hogy „részben a saját érdekében kívánatos volna, hogy a fiúcska más gimnáziumban folytassa a tanulmányait!”
Így azután nagyapám Iglón, egy másik rokonnál lakva fejezte be a gimnáziumot.
Egy kitüntetés története
Az első világháború előtt Sajószentpéteren nagyapámnak sok jó barátja volt, akikkel sűrűn összejártak kártyázni, beszélgetni, és gyakran ugratták egymást. Volt a társaságnak egy tagja, akiről tudták, arról álmodozik, hogy kitüntetést kap a királytól. Megegyeztek tehát, hogy adnak neki egy kitüntetést. A nagyapám, aki szépen tudott rajzolni, készített egy díszes oklevelet, amelyen az állt, hogy X. Y.-nak I. Ferenc József, Ausztria császára, Magyarország apostoli királya stb. polgári érdemei elismeréséül ilyen és ilyen kitüntetést adományoz.
Nagyapám gyakran járt Bécsbe, mivel a Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-nek a sajóvölgyi bányatelepeken lévő üzleteinek vásárolt árukat nagykereskedőktől. Bécsben adta postára a díszes csomagolású oklevelet. Akik be voltak avatva a tréfába, izgatottan várták, hogy mi történik, de jó néhány napig semmi sem történt. Amikor már egy hétnél is több idő eltelt, és a barát nem mutatta jelét, hogy megkapta volna az oklevelet, egy reggel néhányan véletlenül összefutottak vele, amint éppen az állomásra igyekezett rendkívül ünnepélyes arccal és öltözetben. Természetesen megkérdezték tőle, hogy hová igyekszik, ő pedig, mintha nagy titkot mondana, elárulta, Bécsbe indul, kihallgatást kér a királytól, mert meg akarja köszönni a magas kitüntetést.
Nagyapám és a barátai megijedtek. Okkal gondolhatták, hogy a király nevében „adományozott” kitüntetés hírét Bécsben nem fogadnák humorosan, s alighanem kellemetlen következményekre számíthatnának. Felvilágosították hát a barátjukat a csínyről, aki először nem akart hinni nekik, egészen addig, amíg nagyapám pontosan el nem mondta, hogy mi áll az oklevélben.
Akkor viszont úgy megsértődött, hogy évekig nem szólt hozzájuk.
Szökés a börtönbe
Az anyósom apja, Tóth Gyula 1919-ben vöröskatona volt, a tiszai fronton harcolt a románok ellen. A Tanácsköztársaság leverése után bezárták, sok társával együtt a szegedi Csillag börtönbe került. A felesége, Szakáll Piroska Mindszentről látogatta, amikor lehetett, és magával vitte három kislányát is. Egyik alkalommal, amikor belépésre várva az őrrel beszélgetett, későbbi anyósom, aki akkor hatéves volt, beszökött a börtönbe, hogy megkeresse az apját. Az egyik őrnek kellett utánaszaladnia, hogy visszahozza. Az őrök nagyon nevették, hogy lám, ő beszökött a börtönbe, pedig a bent lévők inkább kifelé igyekeznének.
Egy másik alkalommal az ügyész közölte, hogy Tóth Gyulát halálra ítélték, és rövidesen kivégzik. Lehet, hogy tévedett, lehet, hogy rosszindulatból ijesztgetni akarta a családot, mert Tóth Gyulát nem végezték ki, sőt, néhány hét múlva szabadon engedték. Talán az országgyűlési képviselő közbenjárásának köszönhetően. Őt is megkereste ugyanis a család, és ő megígérte, hogy megteszi a szabadulása érdekében, amit lehet.
Rázni vagy kavarni?
Dédanyám, apám anyai nagyanyja, Csencsik Julianna, először Lozinák János felesége volt, majd megözvegyülve férjhez ment Schönk Ödönhöz. Második férje halála után nagyanyámékhoz költözött, és ott élt 1948-ban bekövetkezett haláláig. Egyszer, még a háború alatt, nagyanyámék elutaztak valahová, és dédanyámat, aki akkor már öreg és beteges volt (1864-ben született), nem akarták magára hagyni, ezért néhány napra hozzánk költöztették. Elég nehéz természetű asszony volt, úgy nevezték az ilyen embert akkoriban, hogy raplis. Anyám igyekezett a kedvében járni, többek között a kedvenc ételeit készítette. Egyszer megegyeztek, hogy túrós tészta lesz ebédre. Anyám el is készítette, és mielőtt feltálalta volna, megkavarta. Dédanyám meglátta ezt, és felháborodott:
– Édes lányom, te nem rázod, hanem kavarod a túrós tésztát? Én ebből nem eszem!
Nem is evett, anyámnak valami mást kellett hirtelen összeütnie neki ebédre.
Azóta a családunkban, ha valaki értelmetlen makacssággal ragaszkodik valamilyen elképzeléséhez vagy szokásához, gyakran akad valaki, aki megszólal:
– Nem kavarni, rázni!
Bicskázás Ady miatt
Volt a múlt század húszas éveiben a Jászapáti főutcán egy kocsma, ahová az idősebb diákok szívesen beültek esténként egy kis borozásra, beszélgetésre, vitatkozásra. Az utcára nyíló helyiség mögött volt egy belső szoba, az volt a diákoké. Ha nagy ritkán tanár jött ellenőrizni, volt idejük hátul kimenni, és eltűnni a sötétben. A ház ma is áll, csak most lakásként használják. Az utcai bejárat helyén ablakot nyitottak.
Egyszer megszúrták ott apámat egy Adyról folytatott vita hevében. Sokan voltak, akik lelkesedtek Ady költészetéért, de gyakran csak a divat miatt, sokszor maguk sem értették azt igazán. Egyik társa éppen nagy hangon magyarázta, hogy valamelyik versében a költő mit akart üzenni, amikor apám elmondott egy Ady-paródiát Karinthy Így írtok ti című kötetéből, és megkérdezte, hogy vajon a költő mit akart mondani vele. A diák elemezni kezdte a paródiát, mert azt hitte, igazi Ady-vers, és meg kell magyaráznia a sok maradi bunkónak, hogy mit jelent.
Amikor apám nagy nevetések közepette leleplezte a turpisságot, a diáktárs dühében előkapta a bicskáját, és apám karjába szúrt. A babszemnyi fehér forradás haláláig emlékeztette erre a konfliktusra.
Diftéria
A második világháború vége felé, 1944 szeptemberében apámat behívták katonának. A család akkor Bonyhádon élt, mert a front közeledtekor a mezőkovácsházi adóhivatalt, ahol apám akkoriban dolgozott, Bonyhádra költöztették.
Amikor a szovjet hadsereg bevonult Bonyhádra, egy bizottság sorra járta a házakat, beszállásolásra alkalmas helyiségeket keresett. Anyám egyedül maradt egy hét- és egy kétéves gyerekkel, és félt, hogy beszállásolnak valakit vagy valakiket a lakásba. Egy nagy házban laktunk, ahol rajtunk kívül csak egy idős házaspár élt, övék volt a ház.
Anyám a nővéremet ágyba fektette, bekötötte a torkát, és többféle orvosságot rakott ki az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre. Egyszer kivágódott az ajtó, de olyan erővel, hogy anyám székének a támlájáról visszapattanva majdnem elsodorta a katonát, aki átlépett a küszöbön. Meglepődött, majd a nővéremre mutatva kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– Diftéria – mondta anyám elcsukló hangon, és megdörzsölte a szemét, mintha sírással küszködne.
A katona szó nélkül sarkon fordult, és pánikszerűen kiment a házból, sőt a kapura kiragasztott egy nagy vöröskeresztes cédulát, amelyre oroszul az volt írva: ez a ház fertőző beteg miatt beszállásolásra alkalmatlan.
A csapatok elvonultak, mások jöttek a helyükbe, de a cédula ott maradt hetekig, és többé senki sem nyitotta ránk az ajtót, hogy helyet keressen beszállásolásra.
Barátkozás
A bonyhádi ház tulajdonosa valahonnan a Felvidékről került Bonyhádra, és mivel jól tudott szlovákul, könnyen megértette magát az oroszokkal. Az utca túloldalán lévő házba több katonát is beszállásoltak, és az egyik fiatalember különösen összebarátkozott vele, néha átjött hozzá beszélgetni.
Egyszer az udvaron játszottam, amikor szintén megjelent. Felkapott, a nyakába ültetett, és mint egy csikó, ugrándozva körbeszaladt velem az udvaron. Anyám észrevette, és nagyon megijedt, kihívta a házigazdát, hogy szóljon a katonának, mert biztosan el akar vinni engem. Az öreg kijött, de addigra a katona is észrevette anyám rémületét, megállt, és kérdezte, hogy mi a baj.
A házigazda mondta neki, hogy a gyerek anyja nagyon megijedt.
– Mitől ijedt meg? – tudakolta a katona.
– Attól fél, hogy el akarod vinni magaddal a gyereket.
A katona elkomolyodott, letett a nyakából:
– Ugyan hova vinném? Különben is, ha megérem a háború végét, választhatok magamnak otthon a rengeteg árva közül, ha örökbe akarnék fogadni egyet.
Nevelni sosem késő
Apám halála után anyám beköltözött Szolnokra, ugyanabban a házban, sőt ugyanazon a szinten volt a lakása, mint a miénk, így naponta akár többször is átjártunk egymáshoz.
Egyszer éppen akkor jött át, amikor reggeliztem. Nagy falatokban ettem az ételt, talán sietnem kellett, mert késésben voltam, Anyám egy darabig szótlanul nézte, ahogy eszem, azután rosszallóan megcsóválta a fejét:
– Édes fiam, túl nagy falatokat veszel a szádba!
Ő akkor kilencvenkét éves volt, én hatvan.
Ez az édes fiam megszólítás mindig rosszat jelentett, általában akkor hangzott el, ha nem tetszett neki valami, amit éppen csináltam. Még kamaszkoromban egyszer télen szintén siettem valahová, és a sálat csak körbetekertem, nem igazítottam el. Anyám ezt látva elégedetlenkedve megjegyezte:
– Édes fiam, úgy van az a sál a nyakadban, mintha a hóhér tette volna oda!
Ember a tévéből
A lányunk, Dóra, kis korától kezdve szerette a tévét, és megengedtük neki, hogy este is nézze. Akkoriban a két fogható csatornán csak ritkán és többnyire késő este kerültek adásba ijesztő jelenetekkel teli filmek. Ám vadállatokat akkor is lehetett látni a tévében, és Dóra néha megijedt, ha oroszlán, tigris vagy egyéb félelmetes állat jelent meg a képernyőn. Olyankor elmagyaráztuk neki, hogy amit lát, az csak kép, az állat nem jöhet ki a tévéből. Ez meg is nyugtatta, később már nem ijedt meg, ha valami félelmeteset látott a képernyőn.
Hároméves volt, amikor a balatonszéplaki újságíró-üdülőben nyaraltunk, és egy este megjelent Vitray Tamás, akit Dóra akkoriban gyakran láthatott a képernyőn. Mikor megpillantotta, ijedten, szemrehányóan kiáltott ránk:
– Az a bácsi hogy tudott kijönni a tévéből?
Mikulás
A fiunk, Balázs, óvodás volt még, amikor az óvodából hazafelé jövet találkoztunk egy mikulásruhás férfival, aki valószínűleg a közeli iskolában rendezett télapóünnepségre igyekezett. Megállított minket, és kérdezte Balázst, jó volt-e abban az évben. Balázs megilletődve elmondta, hogy igen, és ezt mi is megerősítettük, így hát ajándékképpen a kezébe nyomott egy szem szaloncukrot. Balázs udvariasan megköszönte, de így folytatta:
– Kérek még egyet! – Azután magyarázóan hozzátette: – Ne gondold, hogy mohó vagyok, a másikat a testvéremnek kérem.
– Ez ellen a Mikulásnak sem lehetett kifogása, hát adott neki még egy szemet.
Otthon Balázs odaadta az egyik cukrot Dórának, aki akkor már nem hitt a Mikulásban, és magyarázni kezdte Balázsnak, hogy Mikulás nincs is, csak felnőttek öltöznek be, hogy így adjanak ajándékot a gyerekeknek.
Balázs hallgatta egy darabig, aztán némi fensőbbséggel így szólt:
– Ugyan már, miket beszélsz! Mondtam, hogy most találkoztam vele!
Gazdagság
Gyerekkori jó barátommal, Horváthy Györggyel élete végéig megmaradt a barátságunk. Tíz évig ugyanabba az osztályba jártunk az általános iskolában, majd a gimnáziumban, sőt a szegedi egyetemen is nagyrészt egy időben tanultunk, ha nem is ugyanazon az évfolyamon és szakon. Mind a ketten újságírók lettünk, csak ő Veszprémben, én meg Szolnokon.
Többször is nyaraltunk a MUOSZ vagy a szakszervezet valamelyik balatoni üdülőjében, s olyankor mindig meglátogattuk őket Veszprémben. Egyik alkalom után Balázs, aki ötéves lehetett, bizonytalanul megkérdezte:
– Gyuri bácsi is újságíró, mint apa. Ők miért gazdagabbak, mint mi?
A veszprémi lakás tényleg nagyobb volt, mint a miénk, és nekik Skodájuk volt, nekünk meg Trabantunk, Balázs nyilván ebből érzékelte a különbséget.
– Azért – válaszolta Marika, a feleségem –, mert nekik nincs gyerekük, nekünk meg kettő is van, így több a kiadásunk.
Balázs nem válaszolt egy ideig, aztán óvatosan megkérdezte:
– De azért ugye nem bánjátok, hogy nektek van két gyereketek?
Nyelvtanulás
A család legfiatalabb tagja, Zoé unokánk párhuzamosan három nyelven tanult beszélni. Az anyja indonézül, az apja magyarul vagy hollandul szólt hozzá, az óvodában pedig hollandul foglalkoztak vele. Mint a nyelvtanulások általában, a magyar tanulása sem volt zökkenőmentes.
A koronavírus-járvány előtt nyaranta általában együtt töltöttünk egy-két hetet Magyarországon vagy külföldön. Ilyenkor mindig erősödött a magyarnyelv-tudása, mert sokat foglalkoztunk vele, persze így is mondott néha furcsa dolgokat.
Hároméves korában Spanyolországban nyaraltunk. Két szobát foglaltunk el egy szállodában, és Zoé, akit Zozónak becéztünk, szinte minden reggel bekopogott hozzánk. Az első napon meghallva a kopogást, Marika megkérdezte:
– Ki kopog?
– Zoé kikopog.
Mindnyájan repülőgéppel utaztunk haza, de a budapesti gép két nappal korábban indult, mint az amszterdami, így ők még maradtak a szállodában. A turistaszezon derekán voltunk, s gyorsan elfoglalták az új vendégek a szobánkat. Zoé felháborodottan rájuk szólt:
– Az a nagyapa szobájuk!
A következő nyáron a Balatonnál töltöttünk két hetet. Zoé a nagyanyjával kézen fogva ment a füredi vízparti sétányon, és az üzletsoron kirakott holmikat nézegette. Marika menet közben szólt Balázsnak:
– Vennék Zozónak valamit, ami tetszik neki.
Ebben maradtak, Zoé nem reagált, azt hittük, nem is figyelt. Ám néhány perc múlva az egyik üzlet előtt kiakasztva meglátott egy rózsaszín flamingót formázó felfújt úszógumit, és rámutatott:
– Az tetszik neki!
Vissza a tetejére