Szembeköpés helyett
Hanem aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok.
Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik;
és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.”
(Máté 23,11–12)
Nézd a gőgösök száját,
ahogy élvezik,
ahogy megvetően,
megátalkodottan,
fensőbbségesen, magabiztosan,
pökhendien és diadalmasan
belerúgnak
a gyengébe,
szelídbe –
a hatalmuk, pénzük, túlerejük
kéjes tudatában elveszik
a szegénytől a kunyhót,
elesettől a jó szót,
öregektől a méltóságot,
gyerekektől a szabadságot,
testet és lelket magukénak tudva
istennek
képzelik
magukat –
kéz kezet mos, és egyre mocskosabb
a ragacsos tenyér, a zsíros száj, a nyelv,
összekacsintanak a kiválasztottak,
a kíméletlenség felkentjei,
önzéstől részeg telhetetlenek –
és magasztalást várnak és malasztot.
Mit veszíthetnek? Mi nekik az üdv?
Nincs boldogságuk, csak a boldogulás,
bírvágy öröme, mohóság íze,
a sosehalunkmeg megélhetés,
a kárörvendő összeröhögés
a megalázottak feje felett.
Pedig az erő nem övék, a hit
nem övék.
A győzelem azé,
aki éjjel a csecsemőhöz felkel,
aki ápolja demens édesapját,
aki a beteg kezét simogatja,
aki imára nem csapatban térdel,
aki gerincét nem parancsra hajtja,
aki nem rúgja: szolgálja a gyengét.
A gőg nem tudja, mi az áldozat,
másoktól mégis kikényszeríti.
A gőg nem érzi, mi a szeretet,
másoktól mégis kiköveteli.
A gőg csak harcot és parancsszót ismer,
csak eszmét hirdet emberség helyett,
és megrettenti az őszinteség,
elborzasztja az önálló tudás.
Uralni akar halált, életet,
és emberségét istenvágyra váltja,
földi hatalmát éginek hiszi,
de, mert több akar lenni:
kevesebb.
Aki önmagát meg sosem alázza,
hiába vár felmagasztaltatásra,
aki bírvágyán uralkodni nem tud,
nem uralkodhat az
senki felett.
Vissza a tetejére