Húsvéthétfő helyett
Csoóri Sándor: Húsvét másnapjánMegállít már maga a cím is: Húsvét másnapján – a megszokott húsvéthétfő helyett. Mintha a másnaposság rossz közérzetének, nyomott hangulatának elviselésére akarna fölkészíteni – s mintha az ünnep első napja okozná ezt a csömört és mindazt, ami a vers beszélője szerint nem „undorított bennünket máig”. A feje tetejére állt tán a világ, nemcsak felcserélődtek, hanem mintha össze is kuszálódtak, sőt összezavarodtak volna a közösségi szokások, cselekvések, beidegzettségek – és húsvétvasárnap nem a feltámadás, az új életre kelés ünnepe, a (keresztény) hit megvallásának alkalma volna. Hanem mint a húsvéthétfő nem parancsolt egyházi ünnepe a mulatozásé, az udvarlásé, a profán emberi öröm kinyilvánításáé, ekként a közösség együvé tartozása, kapcsolatteremtő vágya és kedve megmutatásáé. A költemény címe az időcserével olyan jelentést ajánl, amely legalább két irányba indítja el az elemzés útját. Az egyik: a kötet egészében, ahol a vers helyet kapott, keresni fel, ha vannak, a párjait, érzékeltetendő, mennyire uralkodott el belső feszültségre és önvádra vallóan a csalódás, a kiábrándultság szinte némaságra kényszerítő érzelmi állapota. Mennyire vált a költemények keletkezése körüli időkben – a rendszerváltoztatás táján – életérzéssé, a személyes élettapasztalatok és a társadalmi élmények együtt hatása következtében. A másik: a lírikusi pályán végigfutva meg-megállni azokon a helyeken, ahol az ünnepi témakörök közül a húsvéti jelenik meg élményként, tapasztalatként, versszerző ihletként.
A pálya ívén, az érzelmek, érzések személyes kifejezésének vagy tárgyias kivetítésének két végpontján – a poétikai-esztétikai értékektől függetlenül – a Húsvétnak reggelén... és a Nyárvégi húsvét helyezkedik el. Az előbbi az 1950 és 1958 között szerzett zsengék egyike, 1953. IV. 5-i keltezéssel, ami az egyházi ünnepnek a társadalmival – a régi szótár szerint a felszabadulás ünnepével – való csaknem pontos, ám véletlen egybeesésére utalhat. A derű színeit azonban más csillogtatja: az ébredés motívumának a mindennapiságból a természeti, sőt a kozmikus szférába emelése. „Húsvétnak reggelén, / ahogy a hajnal föloldta az álmot, / arra ébredtem én, / hogy a kamasz tavasz / beillatosította a világot”. A locsolkodás vidám szertartásának érzéki megjelenítője az illat igéje, s a szabályos keresztrímnek az újjáéledés évszakát idéző kiugratott sorral való, a ritmust is érintő kizökkentése, megtörése ugyancsak játékos kedvről árulkodik. A Nyárvégi húsvét a költő utolsó éveinek egyikében íródhatott, az Összegyűjtött versei IV. kötetének (2019) végén található, a Ha nem vagy itthon című ciklusban. Ha a groteszk eredetileg a fantasztikus állati és növényi alakzatokból alkotott képzőművészeti díszítés megnevezésére szolgált, akkor ez a költemény az alakzatai révén akár lírai mintadarabnak is tartható. „Ragyog a Nap. A legyek / a kertben még egyszer föltámadnak. / Szép, nyárvégi húsvét! / Hinni lehet a birsalmákban is!” Négy rímtelen sor, négy ritmusában tagolhatatlan mondat, gondolat áthajlással, ám szabályos sorrendben, a két kijelentő fajtát két felkiáltóval követve. Tárgyi elemeik kihívóan össze nem illőek: a Nap mint halhatatlan égitest, az élet forrásának jelképe a tisztátalanság, a gonoszság, a pusztulás szimbólumával, a léggyel együtt egyazon hely eleme, tartozéka – s ez a hely, a kert ugyancsak jelképe lehet valaminek: az édennek, a paradicsomnak. Amiből a halál képviselői, a legyek nem űzettek ki, sőt, kétszer is föltámadhatnak. Az ősz közeledte a hullásuk ideje, a nyárvég ettől, emiatt is szép lehetne talán, de ami azzá teheti, az a hit célzatos hirdetésével egyszerre fokozza le és emeli meg a kerti termést, a betakarítás gyümölcsét, a birsalmát, a nem a tudás fájáról szedettet vagy hullottat. De micsoda blaszfémia a feltámadáshoz rovarokat, a hithez növényeket társítani, így fosztani meg, az utóbbiakkal az előbbieket, azonosságuktól, szakralitásuktól. A litotész alakzatát használva, állítással tagadni. Eljutni oda, amiből a cinizmus életérzése is fakadhatott: a társadalom értékátrendeződésének idején még inkább függetlennek maradni, lenni. Érezni és tudni, amit egy osztrák filozófus valahogy úgy fogalmazott meg, hogy a cinikus személyiség ereje a megalapozott önbecsülése és a környezete alantas helyzete közötti ellentmondás arányában növekszik.
Az előbbi jellemzések a Nyárvégi húsvétnál is jobban illenek tán az olyan költeményekre, mint a Fagyos húsvét (cikluscím: Versek egy elveszettnek hitt füzetből) vagy – leginkább – a Nagypénteki aggodalom a Futás a ködben című kötetből. Az elveszettnek hitt költemény a megfagyott méhek látványából bontja ki a látomást: „elhulltak, mint a doni katonák”, úgy folytatva – magyarázó, választó vagy ellentétes viszonyt jelölő kötőszó nélkül –, hogy „Krisztus föltámadt”. Itt a természeti, a történelmi és a mítoszi utalások a feszültségkeltés eszközei, Csoóri húsvéti verseinek azonban a kezdetektől meghatározó, jellegadó vonásuk, ahogy – például a Sörényes ünnepem világában (kötetcím: Párbeszéd, sötétben) – párhuzamba állítja a „katonasírokban” nyugvó „hétköznapi halottakat” Krisztussal, az ő halálával. Profánul hat a folytatás: a feltámadás látomását látványként jeleníteni meg, a szent sebek körül csomókban álló zúzmarával, kékülő testtel, amely „reszket, mint az állat”. E közhelyes és közönséges hasonlat köznapi emberré fokozza le Jézust, mint akit a félelem vagy a bizonytalanság reszkettetne, mert „tán érzi már: föltámadni se könnyű”. A zárlat: a Szamos jege alatt hánykolódó Nap képe – a Napé itt is, mintha félni kellene, hogy megszűnik örök fényforrás, eligazító pont lenni. A Nagypénteki aggodalom beszéde, ha lehet, még közhelyesebb és vásárian közönségesebb. A nyitó mondat puszta közlés, melyet egy érzelmi viszonyulást leplező tárgyias metafora követ: „Nagypéntek újra. Gyászlepel az égen.” Majd mintha egy fesztiváli látványosság dicsérete hangzana: „Keresztfa, létra minden a helyén. / A háttér isteni!” A bulvárstílust pletykával folytatja: „Azt hallom: lesz ecet és szivacs bőven” – és következik ismét a litotész, a közösnek nyilvánított aggodalom megjátszása: „de harmadnapon vajon föltámadunk-e?”
Kétségtelen, ezek a költemények a kiábrándultság, a hitetlenség közleményei, elhagyva a személyesség zónáját, lefékezve a kétségbeesés önmarcangolásba átcsapó indulatait. Az öntanúsítás rapszódiába foglalt, merész metaforákkal, meghökkentő szókapcsolatokkal, szövevényes képzettársításokkal, hangnemek váltásával kísért példái fel-feltűnnek ugyan a Húsvét másnapján utáni időkben is, ám ritkábban és a kudarcok elégikus számbavételének kíséretében. Az életmű egyik kiemelkedő kötete, a címében a Nappali Hold ürügyén a szerző ellen indított hadjáratra célzó Hattyúkkal, ágyútűzben ide sorolható darabja, a Húsvét után még egyszer húsvét. Természeti képekkel indul, a lírai alanyt benövő fű, a repce, a paréj burjánzásáéval, aztán vércséknek – mint égi hatóságoknak? – a körözésével, hogy a hozzájuk fűzött reflexió – „májuk hízik a kárörömtől” – érzékeltesse, milyen a „gyilkos nyár”. Milyenek a testén keresztül-kasul járó „hangyák”, milyen az énekük, ami tagadásra, tiltakozásra készteti: „Nem. Nem. Inkább a néma por öle / vagy a kegyetlen föltámadás: / húsvét után még egyszer húsvét!” A lírai én nem ragyogtatja maga körül a mártíromság dicsfényét, feltámadása vagy újraéledése kegyetlen, mert a némaság után vállalja, hogy „megtanítom újra beszélni magam”, beszélni – és ez a szó hatalmának kiterjesztése – „a számat, a lábamat, mind a tíz kezemet”. A Templomi csönd (cikluscím: Száll, száll a füst) a magyar szellemtörténetben az Ady-vers, A szétszóródás előtt fő motívumához, bibliai elődjében Salamon király imádságához kötött templom jelképéhez kapcsolódik. Ez a szimbólum is visszatérő versszervező elem Csoóri költészetében – elég tán a Menekülés a magányból vallomásos darabja, az Egy templom falára ódai hangulatát, a „megszólalás örömét, / a száj kinyílásának mámorát” idézni, a dicséretet: „templomi falak, köztetek emelkedtem / a szegények együgyűbb egébe, / ahol az Isten helyett Nap süt / s földet szánt az ének ekéje.” Vagy a Hó emlékét, Ady figyelmeztető felkiáltásának – „S még a Templomot sem építettük fel” – visszhangját: „túl füstön, kocsmákon, temetőkön, / egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve, / fejemben hó emléke, / hó, hó, mintha egy katedrális vakolata / hullna csöndben.” A Templomi csönd miközben a „padsorok hosszúak, mint a lövészárkok, / hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok” hasonlataival a háború képzetét eleveníti fel, aközben fölerősíti a katedrális pusztulásának veszélyét is. „Megfeketedett, züllő templomok, / már csak a belső csöndetek / tetszik nekem” – szólítja meg az istenházát, ugyanazt a jelzőt („züllő”) használva, a múlt „emléke” helyett azonban a jelen látványát („Kint szakad a hó”) közvetítve. Aztán az Istent is megszólítja, kérve, ne kívánja, hogy hozzá imádkozzon a „hosszú padsorok között”, azaz a háborúra emlékeztető helyen. „Életem túsza / vagyok magam is, akárcsak te” – s így zárul a megváltás hitében és reményében nem bízó, az ember magára utaltságát hangsúlyozó beszéd: „Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk!” A reményektől való megfosztottság szólama hangzik legerősebben a Csöndes tériszony című kötet kiemelkedő alkotása, Az elveszett haza útja regisztereiben is – fölidézve, ami világszemléletében párhuzamba állítható vele, a Hó emléke katedrálismotívumát. Az utóbbi az egyre súlyosabb hiányérzet megtestesítője: mind kevésbé kultikus hely, pedig arra rendeltetett volna, hogy a nép benne épüljön egybe, az Isten és a nemzet szolgálatára összegyűlve. A nép, a nemzet azonban – Ady szavával – szétszóródás előtt. A haza pedig, a nemzet országhatárokon átívelő közös hazája elveszett? A választ késlelteti a versbeli utazó, a képek viszont a veszteség, a gyász hírhozói. „Minden nap erre nagypénteki nap, ácsszög és ecet, / végső kivérzés, földalatti álom, / de húsvét hős fénye sehol, csak az emlékezet // meg a rekettyék gyásza fönt a Királyhágón. / Kő, kő, és dermedt ércmezők a szívben – / Vezet még út tovább vagy már csak állok itten?” A kérdéseket ott sorjáztatta már, bűntudattól terhelve a Sütő Andrásnak ajánlott vers, Az elmulasztott utak beszélője is: „Zarándokút? Szégyenút lenne” a király-hágói meredélytől Kolozsvárig vezető? „Nem is tudom: lenne-e még út / számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt / ösvény is csak a szívekben visz föl, ahol annyi a kő, / mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt?” A mulasztást feledtető nemzeti emlékezethelyeket nevez meg, és jegyez be a „szívbe”.
A pálya végéről való Közeleg húsvét és a Húsvét küldönce (mindkettő a Harangok zúgnak bennem című kötetből) fő motívumai szintén a korábbi versek Isten-képének és háborús képzetének hordozói. „Hiába volt, hiába volt / annyi ütközet, annyi lárma, / maradt minden a régiben, / mint a megváltók arcvonása” – az első vers felütése az alany többszörözésével már eleve a hétköznapiság szintjére süllyeszti az áldozathozók szerepét, hogy aztán képzeletben a megnevezett Istent is közéjük sorolja, henyén, laza stílusban: „úgy látom, Isten leszokott már / a teremtésről s unja is már a mindenséget.” Megszólítani lehetne tán, amint kezében nikkel – és nem ezüst – kiskanál, „mintha kávéját kavargatná. / Sajnálom, Uram! – mondanám neki, / s csak attól félek, észre se veszi.” A másik költemény szintén első személyű beszélője egy hegy, a Kiskevély mögött lángoló fénynyalábok látványát veti össze a „háborús naplementékkel”, emlékezetét a jelenbe fordítva, amint „a halottakat temetem újra, / a bodzabokrok alá egy kezet, / s egy bakancsot, a lábfejjel együtt, / a maradékot pedig magamba”. Szürrealista rögtönzés lehet e különös temetkezés, akár a feltételezés vagy vágy, hogy „hátha egyszer én leszek húsvét / új küldönce, aki égre emelt / ásóval közeledik / és egy földig érő lepedő lobog utána” – a lírai én zaklatott lelkiállapotának szemléltetője, ahogy az éghez, mint egy sírhoz (a lelkek temetőjéhez?) közelít.
A költemények képei, metaforái s a beszélők hangnemi, hangulati modulációi a húsvéti ünnepkörből a feltámadás öröme helyett mindinkább a nagypénteki gyász, temetés látomásának körében mozognak. Elillant már az a kedv, derű, megszűnt az a játékosság, ami például a beszédes című kötet, a Menekülés a magányból Virágvasárnapjának epikus menetét annyira jellemezte. Borhegyre baktató „kicsi szamárka” ordibálásától a pincék homályában a rokonokkal dúdolgatásig és a maguk biztatásáig, hogy minden bajok, gondok ellenére „itt vagyunk, de megvagyunk” – az „ördöglábú asztal lesz majd a nagydobunk – / parasztok és Jézus király, / így mulatjuk majd ki magunk”. Mintegy ellenpontozásul A látogató emlékeiből A föltámadás első pillanatai a háború poklának, a gyehennának a jelenetei. Ganyédombon sebekkel borítottan ülő kutya, a halottakat vetkőztetni kezdő „gyorskezű életbenmaradók”, a holtak kifűzött bakancsszíjával mint tavaszi gilisztával kínlódó tyúk – ők a szereplők, miközben „szóltak a húsvéti harangok”, „de senki se hitte el, hogy föltámadunk”.
A költői pályán az évek múltával komorodott a hangulat, sötétedett a kép. Ez vele járt azzal a versek poétikáját, szerkezetét is meghatározó szemléletváltással, amely a személyes élettapasztalatokat és a közösségi-társadalmi élményeket is ellentéteikben, az értékek szembeállításában, konfliktusaiban ragadta meg. A változás műfajváltással is járt: a rapszódiát hozta magával. Egyazon kötetből – címe: Párbeszéd, sötétben – hozhatók az ellentétezés példái. A Sörényes ünnepem „csodálkozásra születtem, gyerünk!” hazavágyakozása, a tavasz mámora s erotikája, a „habot a meggyfákra, / alsószoknya-fehér habot” termékenység varázslása, a megnevezett szülőfalu s a környék metamorfózisa: „Zámoly, / Csákberény, / a szőlőitek alatti katonasír is megpattan végre”. És ott van utána Bartók Béla emlékére ajánlva a Cantata profana, a kortárs költészetben Juhász Ferenc hosszúéneke, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából és az apa-fiú ellentétet tekintve Nagy László oratóriuma, az Ég és föld párja. „Nem mentünk haza ma sem, / nem mentünk haza, fiúk” – a lírai én úgy indítja, az ismétlés sejteti, mások nevében is szólva a beszédét, mint akinek lelkiismeret-furdalása van, hogy aztán életkép szemléltesse a „hazát”, az otthont. „Hiába sikálta el anyánk a késeket, / hiába mosta le / a görcsös asztalt. / Átmetszett nyakkal, / vére iszapjában / hiába jajdult föl a lúd.” Mint rég várt vendégek, jelenhettek volna meg szüleik előtt, ám „nem is üzentünk, / nem is írtunk – / mintha árvíz sodorta volna el kezünket”. A szégyen bevallása helyett azonban a szakítás bejelentése következik, az otthon és az ünnep megtagadása: „Húsvét nem húsvét többé, a kisöpört ház / nem a mi házunk.” Úgy tűnik fel, a „világvégi cigarettafüsttel”, az „öregembernek” látott apa „rövidlátó” életével jellemzett régi paraszti világ durva megtagadásához szükségeltetett a húsvét ünnepének megtagadása is. A jelkép erejével annak kinyilatkoztatása, hogy a paraszti élet, a falu feltámadása, feltámasztása lehetetlen. Dogmává merevült a fiúk, a fiak nézőpontja: a maradiság kárhoztatása maradandó értékek elvetésével, semmibevételével jár. Az otthonosság, az összetartozás, a szülői, gyermeki ragaszkodás erkölcsi és érzelmi erejének, a szokásvilág tartóoszlopainak végletes gyengülésével – s mindez a „villanyteleppel” szemléltetett technikai haladás jegyében, legfeljebb annyi önkritikával, hogy „ha szólunk, / félrebeszélünk, mint a hamis tanúk”.
Mindezek alapján túlzás nélkül állítható, hogy a húsvéti ünnepkör Csoóri Sándor költészetében igen sokféle lehetőséget teremtett mind a megszólalás módját, mind a tárgyát tekintve, vagyis poétikai, lét- és életszemléleti értelemben egyaránt. Az életműben tehát gazdag a Húsvét másnapján környezete, éppúgy transzcendens távlatú, mitikus hátterű, mint amennyire köznapian tapasztalati, csakúgy megszólaltatja az ódai emelkedettség hangjait, mint a groteszken profánokat és frivolakat. A vers közvetlen környezete, ahol napvilágot látott, az A világ emlékművei című kötet. Kritikusai közül többen hangsúlyozták, ami a fogadtatás szempontjából is valóban lényeges volt, hogy 1989-ben jelent meg, Gróh Gáspár szavaival, az elmúlóban lévő, néhány évtizedes, kárhoztatott időszak vége felé, világképében három meghatározó vonulatot kapcsolva össze: a költő „kiszabott életével az idő, a történelem dimenziójában a közösség és a természet a maga tér- és időbeli végtelenségével”. A Kritika recenzense, Gyarmati László a kötet verseit a fájdalom és az emlékezet szálaiból szőtt nyelvi szöveteknek láttatta, a triptichon forma szerkezetébe ágyazva szerves egységet alkotóknak – felhíva a figyelmet, ami a húsvétmásnapos vers értékszemléletét nézve sem közömbös, hogy e forma ikonológiai jelentése „a keresztény értékkánonban egyértelműen a szentséghez, a szenvedés és a személy szentségéhez kötődik”. Később a hangvételt a „sebzett melankólia” tónusához hasonlítja, illetve megerősíti: A világ emlékművei költeményei a szó szoros értelmében is egy világ emlékművei. „Olyan nyelvi mementók – zárul a lényeglátó írás –, amelyek a nemzeti, kulturális és személyes lelkiismeretet szólítják meg, arra kérdeznek rá. A lelkiismeret azonban nemcsak a lélek ismeretét, hanem annak egészségét is feltételezi. Ezen egészség fokmérője pedig nem más, mint a lélek legszentebb képessége: a tragikum iránti fogékonyság.” S a folytatás mintha a „másnapos” vers beszélőjének tragikumára is utalna, kijelentve, „a katharzis ünnepi létélményének fedezetét is” ez a fogékonyság, „csak ez teremt(het)i meg”. A kötetet költői válság termékének tartó Horkay Hörcher Ferenc szerint a nyolcvanas évek második felének különösen zavarodott világa rányomta a bélyegét az olyan „tiszta költői karakterre is”, mint a Csoórié, és hogy az idő és költészet közötti kapcsolatot igazán különlegessé a könyv megjelenése óta eltelt egy év tette. Hogy a Nappali Holdat is számításba vette-e, nem tudni – mindenesetre időtállónak tartja a verseskötetet. A Húsvét másnapján-ból pedig idéz, noha nem jelöli, hogy onnan valók a megbocsátásra vonatkozó sorok. „A lírai hős szerepe oda, az országmentés lehetősége oda – vezeti fel meglepő esztétikai, elméleti doktrinerséggel az idézetet –, de ahol ennyi a bűn és ily közel a pusztulás, ott a megbocsátás sohasem válik fölöslegessé: »...megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül, / hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó / évszázadunkban éltünk...«” Konklúzió egy másik versre – címe: Hátranézek és nem látom magam – alapozva: a költő „úgy maradhat hű egykori, őszintének tudott lírai szerepéhez – ha búcsút mond annak”.
Csoóri monográfusa, Görömbei András is úgy vélekedik, a létfontosságú élményeken seregszemlét tartva e költészet képes „a lét rejtett tartományainak az érzékeltetésére” és „metaforikus gazdagságával azt sugallja, hogy az ember teljesebb létre hivatott, mint amilyet a mi időnkben megélni képes”, vagyis mint amilyen megadatott neki. A világkép egyik alaprétegének tartja a paraszti gyerekkor emlékképeit – kiemeli, ami (nem ő hozza szóba) a Cantata profana életszemléletét igen kevéssé jellemezte, hogy az otthonosságérzés emlékezete a „létbeli biztonságérzetét” táplálja. A másik alaprétegként a háborút, a borzalmak adta „létpróbát” nevezi meg, amikor az abszurditás vált valósággá. A kötet címadó versére utalva a történelmi érzékenységet és az életteljesség igényét emeli ki motivációs tényezőkként. Az előbbiből idézi: „De én már régóta megfoghatatlan, / mozgó tűz vagyok, barátaim, / mozgó akarat, függetlenedő remény / s jóváhagyásom nélkül / engem nem lehet többé föláldozni.” Ezzel a személyiségképpel nem a Húsvét másnapján tablóját, a „hazugságot még a versekbe is” beengedő költőtársakét állítja szembe, a mozgó tűz képzetével nem a hegy alatt „kőfehéren”, azaz dermedten, szoborszerű merevséggel álló „hazudókat”, hanem az eltűnt, elbújt mestereiét. „Mintha szégyellnék már / ezt a magábaroskadt, bemocskolódott tájat / és bemocskolódott küldetésüket” – panaszolja a kötetnek a jelentéstulajdonítást tekintve fő helyen álló záró verse, a Mestereim. Csakhogy a Húsvét másnapján eszerint tanítványi szerepben és társai nevében is megszólaló beszélője a „péteri s júdási” éveik és a „sok nyálas csókú, // férfiatlan férfi” emlegetésével ugyancsak küldetésük bemocskolódását írja körül. Az áprilisi kert mennybe menendő barackfáival a természet feltámadását, évről évre történő megújulását – de nem a magukét, a magukat senkiknek hazudókét. A „Hold eltévedt vendégeiét”, nyissanak bár be a keresztény szimbolika szerint a Hold lakójához, Gábriel arkangyalhoz, vagy a néphiedelem, a mondák szerint büntetésből, megtévedtként szívja fel őket az égitest. Akárhogy is: annyira „másnapos” a beszélő hangulata, életérzése, mintha egy tőle teljesen idegen lírai alany szólítana fel, hogy: Így lásson, aki látni akar – mondván, lehetett volna „léha szökevény” is, de szavak barátja lett inkább, „aki hátracsavart fejjel is / a maga megtéríthetetlen álmát / álmodja végig”.
A Húsvét másnapján az álmok megszakításáé, feladásáé. A költő – ahogy Domokos Mátyás nevezte – „magánháborújának” végéé, amely ugyan nem hozta el a békét, ám aminek a lenyomata ott van a versek szövetén. Az életben pedig „egybeesett egy közösség, egy nép, egy nemzet (több mint) harmincéves gerillaháborújának a történéseivel, csatavesztéseinek a szomorúságával, kényszerű vagy önfeledt és öntudatlan árulásainak a szégyenével és mérgével”. Az irodalomtörténész mindezt e verset elemezve – a címét megnevezve – fejti ki, a társadalomtörténeti és pártideológiai háttér felfestésével. E kép vastag vonalakkal mutatja, hogy a gerillaháború „vegyi fegyverzete” a hazugság, az árulás, a képmutatás volt, amely „áthatolt minden jó szándék, szép szó, veretes meggyőződés és acélos jellem páncélzatán, és a tisztességes élet létfontosságú belső szerveit roncsolta szét mérgeivel”. A versmagyarázat nem derít jókedvre, de hiszen a vers sem részesített a húsvéthétfők vígságaiban.
Felhasznált irodalom:
Görömbei András: Csoóri Sándor. Bp., Nap K., 2010.; Domokos Mátyás: Közösségi szerep és költői természet. In uő: Varázstükrök között. Bp., Szépirodalmi, 1991.; Tóth Emőke: Csoóri Sándor: Cantata profana. Életünk, 1980/8.; Gróh Gáspár: A világ emlékművei. Alföld, 1989/12.; Gyarmati László: A világ emlékművei. Kritika, 1990/7.; Horkay Hörcher Ferenc: Egy elfelejtett nyelv szótára. Életünk, 1990/7.
Vissza a tetejére