Halott beszéd

Nem látjátok feleim, mert nincs többé.
Föld volt, s most azzá lesz: földdé.
Itt élt köztünk valaha, rég,
gazdag most, mert övé az ég.
Száll szabadon egyszerű lelke,
repül, szárnyal az Isten kegyeltje.
Kik itt vagytok, ismertétek,
néhányan szerettétek. De ti még éltek.
Majd ha elmúlik éltetek, mit
édes-keserűn éltetek,
rájöttök, mennyire féltetek.
De ő már nem fél, és boldog, mint az éhes egér,
ki a búzával teli zsákba lakomázni betér.
Ő visz magot egy másik egérnek.
Ne mocskoljátok múltját szegénynek!
És ti felejtitek a nevetését,
nem gondozzátok emléke vetését.
Gyom nő rajta, majd kipusztul,
aztán ház épül, tornyosul.
Leomlik, kövei szétgurulnak,
nem ad már szállást sem élőnek, se holtnak.
Valaki összehúzza egy halomba,
súlyt tesz a súlytalan halottra.
Emberek vagytok. Lennétek inkább lelkek!
Lennétek dróttal kerített telkek,
és művelnétek magatok,
s tudnátok, ki élő, ki halott:
s nem bántanátok, ki nektek oly sokat adott.
Kezemből kihull a penna, a toll,
de ismerd be: jó vers ez egy halottól!

Könyvtári eset

- Roppantul unatkozom - szólalt meg a szék alattam.

- Roppantul fáradt vagyok - szólalt meg újra nem kis meglepetésemre.

- Roppantul unatkozom - ismételte önmagát ez a kedves, hát hogy is mondjam, szék. Arrébb ültem egy kicsit, mire ő felsóhajtott:

- Ó, így már sokkal jobb. Tudod te, milyen rossz egész nap itt állni és szótlanul tűrni az elnyomást?

- Milyen elnyomást? - érdeklődtem.

- Hát, a seggek! - horkant fel. - Mégis, milyen elnyomásra gondoltál!? - hümmögések közepette rájöttem, tényleg hülye kérdés volt.

- Elnézést, de így emberként ritkán van a szemem előtt a seggem. Úgy értem, az, hogy a seggem tulajdonképpen valami olyan, amivel akár elnyomni is lehet. Jelen esetben székeket.

- Á, hagyjuk! - fortyogott továbbra is alattam a barnára pácolt lény. - Ti sosem néztek a seggetekre. Az nektek csak egy olyan...

- Segg? - kérdeztem rá.

- Az. Persze a csajoké, az oké, mi? Azt képes vagy naphosszat nézni, de a sajátodról azt sem tudod, milyen. Bezzeg én! Én ismerem a seggeket. Nagy, kicsi, húsos, csontos, hegyes, kemény, puha, trapéz, labda, sportos, emberek szerint jó és rossz. Neked fáradt segged van. Gondolom, suliban voltál. És meg is vagy fázva. Az út pedig sáros.

- Állj már le! - szóltam rá. - Honnan veszed ezeket?

- Egy: a segged rögtön lapult hozzám, már hozzászokott az üléshez, ergo suli. Kettő: van egy frissen taknyos zsepid a bal farzsebedben, nem örülök neki. Három: a cipőd, amivel olyan lelkesen rugdosol, volt szíves elárulni az időjárást. Érdekel még valami?

- Ja. Ja - feleltem, és megpróbáltam megkeresni azt a kérdést, ami igazán érdekel.

- Várj! - szólalt meg hirtelen. - Feltételeim vannak!

- Feltételek? - húzódott mosolygás felé a szám.

- Igen. Feltételek. Szóval, ha jön egy csinos lány, kérlek, adj át neki, eddig hárommal több férfi ült ma rajtam, és a nők, na, tudod, sokkal kényelmesebbek. Aztán. Ne rugdoss! - kelt ki magából, már ha egy szék képes erre. - Néha tegyél arrébb egy kicsit, és ha nem nagy kérés, simogass meg. Csak ne a kárpitomat, mert az elkezd viszketni, és hidd el, roppantul kényelmetlen leszek.

- Ennyi?

- Nem. Még van egy. A tisztelet.

- Tiszteljek egy széket? - kérdeztem széles vigyorral, mire ő ugrálni kezdett velem.

- Igen. Tisztelj - Egy - Széket! - hozta tudomásomra a választ két ugrás között. - Na, kérdezz! - nyelek egyet, elmosolyodok és megkérdezem:

- Néha azért jó dolog széknek lenni?

Ennél hülyébb kérdés nem is juthatott volna eszembe.

- Hm. Lássuk csak. Igen. Főleg este, mikor föltesznek az asztalra, fejjel lefelé, és végre ellazíthatom a lábaimat.

- El tudod őket lazítani most is?

- Figyelj...!

Ekkora csattanást régen hallott a könyvtár, de szerintem röhögést is. Felsegítettem, megsimogattam, és megígértem, hogy jövök holnap is. Rácsaptam egyet, mire darabokra hullott, és így szólt mélabús bariton hangján:

- Roppantul szétszórtnak érzem magam. Roppantul.

- Ki hinné? Beszélő szék? - szólalt meg egy polc. - Hogy mik vannak?

Béla

Béla megy az utcán. Előzi a többieket, halad előre. Kerülgeti a trafódobozokat, a kiskölyköket, a szemetet. Béla megy az utcán. Hosszú, meleg szövetkabátja lobogóként követi a rohanó testet. Kezében aktatáska. Tartalma: egy toll, papírok, dobozos üdítő, egy fénykép. A fényképen Béla, ahogy megy az utcán, rajta hosszú szövetkabát, kezében aktatáska. Az óráját nézi. Siet. Az órája is. Az óra hátlapján tükör. Az előbb Béla volt rajta, amint rájön, sietnie kell, és torz arcot vágott.

Béla torzult arccal megy az utcán. Liheg. Rajta hosszú szövetkabát, bélésén egy sárga hímzés, egy B. Béláé. Kerülgeti a sétáló öregeket, az iskolás csoportot, a szemetet.

Iskolás csoport megy az utcán. Megáll Béla előtt keresztben.

Létszámellenőrzés. Béla nem szól, látszik, türelmetlen. Siet. Az órája is.

Hiányzik egy gyerek, Bélát nem érdekli, továbbindul. Rajta hosszú szövetkabát, kezében aktatáska. Tartalma: egy tollbetét, egy kisalapú füzet, dobozos üdítő szívószál nélkül, egy fénykép. A fényképen egy ember. Ismeretlen. Rajta hosszú szövetkabát, kezében aktatáska. Bal csuklóján óra, hátlapja tükör. Az előbb egy ismeretlen arc volt rajta.

Béla a zsebébe nyúl, előveszi a pénztárcáját, a tb-kártyáját. Béla tb-kártyával a kezében megy az utcán, rajta hosszú szövetkabát, kezében aktatáska. Tartalma: egy rövid levél, egy szívószál, egy fénykép. A fényképen Béla és egy ismeretlen.

Béla hátrafordul. Mögötte egy ismeretlen. Követi. Béla siet. Az órája is. Az ismeretlen egy gyereket ad a kétségbeesett tanítónőnek. Teljes a létszám. Az ismeretlen láthatóan örül. Béla után ered.

Béla megy az utcán, egy zebrához ér, fürkésző tekintete a zöld lámpát keresi. Hátranéz. Mögötte egy ismeretlen. Béla, kezében gyűrött tb-kártyával, rohan át a zebrán a piros lámpánál. Mögötte egy ismeretlen. Rajta hosszú szövetkabát, kezében aktatáska. Tartalma ismeretlen. A lámpa zöldre vált. Az ismeretlen Bélát követi.

Béla és egy ismeretlen mennek az utcán. Csak Béla siet. Az órája miatt. Kerülgeti a szemetet, a koldus öregeket, a rendőrkutyák nyomait. Rajta hosszú szövetkabát, kezében aktatáska. Tartalma: egy fénykép. A fényképen egy sír. A síron rövid felirat: Béla meghalt.

Az ismeretlen lehajol a földre egy otthagyott hosszú szövetkabátért, szeméből egy csepp könny csordul, utánanéz egy rohanó kölyöknek, aki egy aktatáskával fut. Tartalma: másfél deciliter hamu.

Gellai Richárd (Gyomaendrőd, 1983) idén érettségizett a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban. Jelenleg a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatója. Gyomaendrődön él.