Szepes Erika: Szerep és személyesség. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003

Szepes Erika harmadik, verselemzéseket tartalmazó gyűjteménye jelenik meg a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában. Az első az Olvassuk együtt! címet viselte, s ezt a megszívlelendő felszólítást kapta a második kötet is, Olvassuk együtt! II., de ekkor már a Vers mint alma hangsúlyos alcímmel.

A harmadik, legújabb kötet igazi címe a Szerep és személyesség, s az Olvassuk együtt! III. csak alcím lehet vagy sorozatcím, reméljük, a Tankönyvkiadó vállalkozása folytatódik.

Igen, vállalkozásról van szó, de nem piaci értelemben, hanem kulturálisban: olyan felsőoktatási tankönyvet ad kezünkbe a Szerző, amely minden mai magyar irodalomvizsgára készülő bölcsésznek vagy bölcsészkarra készülő felvételizőnek hasznos lehet, de középiskolai tanárok is haszonnal forgathatják.

Nem újkeletű megfigyelés, de a magyar irodalomoktatás egyik betegsége, hogy a szigorúan vett kronologikusság és a kimenet-központú tanítás miatt a legtöbb diák tizennyolc éves korában Radnóti Miklóst tanulja meg utoljára - mint kortárs költőt. Mégiscsak egy olyan szerzőt, aki hatvan éve halott - sovány vigasz, hogy ha egy normális világban élnénk (éltünk volna), akkor még nyugodtan élhetne.

Az a magyartanár, aki képes elvezetni diákjait egészen napjaink irodalmáig, nem nélkülözheti a Szerep és személyességet - saját példám igazolja, hogy a Személyes perben a világgal című Petri-fejezet kitűnő vezérfonál lehet egy Petri-duplaóra tervezéséhez. Petri György pedig igazán megérdemel kilencven percet egy gimnáziumban.

A vezérfonál sosem szakad el, a Szepes-elemzések egyik erőssége a fokozatosan terhelő, lineáris felépítés, a terminológia mértékletes, arányos és megfelelően magyarázó használata - hiányzik belőle az irodalmárok öncélú magamutogatása és sosincs olyan érzése az olvasónak - mint oly sok tankönyvnél viszont igen -, hogy a szerzőt oldalszámra fizették. Az viszont szembetűnő, hogy mennyire személyes, bensőséges a viszonya költészettel és költőkkel - ezt sosem tagadja, sőt az elemzések lényegévé teszi.

Már a Vers mint almára is jellemző volt, a Szerep és személyességre végképp igaz a nagyon gondos, feszes szerkesztettség: bár korábban folyóiratokban (főleg az Ezredvégben, Alföldben, Parnasszusban, Tekintetben) közölt tanulmányokat gyűjtött egybe, azokat ciklusokba szerkeszti, az ív itt a különböző költőelődök megszólításától-felidé-zésétől saját alteregók és szerepek kimunkálásán át Petri tökéletes „petriségéig” vezet, majd a mai magyar költészet egy fontos új jelenségével, a haiku-használattal zárul.

Jó példája ez annak, hogy miként formálódik az európai - így a magyar - kultúrától annyira idegen és saját kódrendszerrel, motívum-szabályokkal bíró haiku a magyar költők tollán annyira magyarrá és személyessé.

A ciklusokat egy-egy meglepően értelem-megvilágító grafika is erősíti - irodalomtörténeti szempontból is érdekes és szellemes, hogy a Petri-fejezetet például éppen egy Nagy László-rajz -, és a könyv elidegeníthetetlen része a borítója, a Melocco Miklós híres Ady-szobráról készült kitűnő fotóval (a halotti maszkot - önnön lenyomatát-emlékművét - szemlélő beteg, törődött, halandó Ady, a háttérben pedig havas táj, fenyves).

Az illusztrációk tehát Adyval kezdődnek és a kötetben az Ady - József Attila - Nagy László - Juhász Ferenc paradigmasor folytatódik, erőszakos törések nélkül. A fókuszban tehát a Szerző és a kor, a történelem, a társadalom, a felfejthető világlátás és műveltséganyag mögötte. Az a kellemes erőfeszítés, ami ezek felfejtéséhez szükségeltetik.

Mindez szigorúan műközpontú elemzésekből kibontva: az elemzések többsége pompás példája annak, hogy az irodalmárnak készülő bölcsészek viszolygása a nyelvészeti stúdiumoktól mennyire káros lehet hosszú távon irodalomértésünkre - Szepes a verseket lineárisan, hangról hangra, szóelemről szóelemre elemezve jut el a legnagyobb egységekig.

Kibontakozik hát a Szerző - Mű - Olvasó aranyhármasa, így, együtt, egymást feltételezve: Olvassuk együtt III.

Szepes bátran - és gondos ismeretszerzés után - vitatkozik korunk irodalomteoretikusaival, saját értelmezésében viszont vonzó, hogy nem teszi azt kizárólagossá.

A maga részéről híve a párbeszédnek, izgalmas lenne meghallgatni a megszólítottak reakcióit. Rokonszenves, hogy bátran, markánsan küzd a magyar líra egy vonulatáért: azért a vallomásos, szenvedélyes hangért, amely olykor magát Anakreónnak vagy derék japán versfaragónak álcázza - reméljük, hogy az Olvassuk együtt IV-be már a teljes japán költőfigurát, Vang Sót kimunkáló Vaskó Péter is bekerül.

A választások így is érdekesek: Anakreón saját személyiségvilágát és az tisztelőkből, epigonokból és méltó folytatókból álló Anakreón-személyiségfolyam világának kettéhasadását, a kettő közötti izgalmas feszültséget például - többek mellett - Payer Imre verseinek elemzésével mutatja be: ez lesz az eddigi legátfogóbb és alaposabb Payer-elemzés az irodalomkritikában.

Szintén érdekes az Orbán Ottó-, a Géher István-, a Marsall László-elemzés. Kossuth-díjas, de gyakran méltatlanul megbélyegzett (egyik kritikusa szerint „túl konzervatív”) alkotónk Marsall, költészetén keresztül a madármotívum elemzése az egyik legfontosabb megfigyelés: miként lesz egy klasszikus szabadságjelkép egyben a magányosság, a kívülállás és felülnézet jelképe is.

Számomra mégis a Kuczka-elemzés a Szerep és személyesség emblematikus darabja: tökéletesen felépített oráció, amely a kései Kuczka-lírában (a Seregek Ura című műben) mindazokat a költői kvalitásokat és jellegzetességeket is felmutatja, amelyeket a kritika csak fiatalabb szerzők más irányú alkotásaiból igyekezett lepárolni.

Kuczka Péter a legtöbb, irodalom iránt érdeklődő számára korai műveiből mint elhíresült szocialista csasztuska-szerző ismert. Mások, a fiatalabbak mint szorgalmas irodalomszervezőt, a magyar sci-fi atyját tisztelik. Kései versei viszont ismeretlenek maradtak, s ha csak szerény példának nézzük: hány érvényes alkotás kerülheti el figyelmünket (politikai, esztétikai és egyéb) előítéleteink miatt?

Saját példám: hogy jelenhetett meg Hidas Antal összegyűjtött verseinek gyűjteménye, az Egy erős topolya mint apologetikus szocialista munka, amikor a kései, rövid Hidas-versek szinte mindegyike csalódott-megcsömörlött ember gúnyos-cinikus vagy éppen tragikusan feleszmélő műve? Úgy, hogy a kiadói szerkesztőtől kezdve a fülszöveg írójáig - senki nem olvasta el. Így működik a mi irodalmunk.

Szepes Erika csak olvas, ennyi a titka. Szerdahelyi Istvánnal együtt az eddigi legteljesebb magyar verstani enciklopédia szerzője, később - a szinte beszerezhetetlen - Mai magyar verssel a kortárs költészet formakincsét kezdi vizsgálni a szabadversek (?) korában. Klasszikus filológus és az Ezredvég című összetéveszthetetlen arculatú baloldali folyóirat versszerkesztője. Aktív egyetemi és főiskolai oktató.

Az irodalom számára tehát munka, hivatás, könnyű dolga van hát: ezeket a sokrétű tapasztalatait kell csak összegyűjtenie. Egyedül a kicsit precízebb hivatkozásokat, a felhasznált irodalom jegyzékét, a „szabványos” jegyzetapparátust hiányolom könyvéből, a további tájékozódáshoz.

Viszont örömmel jut el vele együtt az olvasó a látszólag egyszerű belátáshoz: az irodalom nem más, mint személyesség és utópia. A nyelv, a kizárólagos nyelv önmagában végtelenül unalmas lenne: nem több, mint az agyag, a grafit - vagy az Interneten szörfölők számára a telefonvonal. Amely éppen mással beszél.