Ad quem

Nem csillagzik az ég, fűzfa a fátyolát
sóhajjá emeli. Rügyfakadásra nem

vár, és nem hazudik szép nyarakat soha.
Mag emlékezetét verte idő vasa.

Nem jő újra tavasz: megfagy a rózsafa,
rá már dér nehezül, s törnek a szirmai.

Senki nincs, ki nemes, senki a hold alatt.
Terméketlen e táj, munka se tánc sehol.

Puszpáng, phryg fuvolán, bacchusi sípokon
nem zeng már zeneszó, elhal a dal szive:

tépett húrba sután csapnak a fals kezek.
Már szín-józan a bor, józan a mámor is.

Tegnap volt-e miért tengeni? Ám ma, ma
holnap van, rohanó, s illan a pillanat.

Elszállt, nincs gyönyörünk itt, se viszály, csak
az olcsó, híg, kicsavart, renyhe középszer. Így

él lélektelenül, holthaloványan, él
- bár tűz nélküli test most csak - az ember új

jósok kőtenyerén. Szép a hamis, ahol
színjáték a való. Hát a való hamis?

Csak én rejtegetem hű kebelemben a
kis lángot, nevemet földre vetik, habár

orcámon növöget már a szakállam, és
lassan férfi leszek: ínyemet áttöri

bölcsességfogam is. Tollamat én bizony
mély húsomba belemártom. A színaranyt

versekké faragom, s elzokogom, mi fáj:
sebből sarjadó szárny mért nem arat babért.

Költővé ki avat? Senki a hold alatt.

Ad Quattuor

I.
Nyelvparancsoló leopárdtalp hője
vadul forró, kan-diva rúzsleheltet.
Rőtpozsgás mézű vicsor lepkearca
morfiumittas.

II.
Érő jégverem küszöbén diófa –
Nyúlok, s hídtalan kanyonok hajolnak
Vissza rám komor siralom-mosolyban
- így melegít fel.

III.
Csókra szende, szűz vacsorán kacéran
karmol ében hajzuhatag, de izzad,
s csal sutácska szállani kócsagokkal,
szállni a széllel.

IV.
Illatos, szeplős alabástrom őzet
ánizs hamva fürtjeivel takarja:
mór fülönfüggő s nevenincs őzpilla
szökken az éjben.

V.
Nagyvilágban kicsi élvezet így,
hát magam se férek el ebben egyben:
csacsirészegen heverészek itt e
négy szerelemben.

K. Fodor Ákos (Debrecen, 1983) idén érettségizett a szolnoki Tiszaparti Gimnáziumban, jelenleg az ELTE filozófia latin-szakos hallgatója. Karcagon él.