Futás, Örök nyár, Szorító világon
Futás
Arca az elszánt messzeségé!
Szépség-vert szívvel
nézek utána.
Torkomban kések,
vércsókra várva.
Az út vagyok,
felsebez futása.
Fű-álmaim
sóhaj kaszálja.
Nézek utána.
Nem tekint hátra.
Átizzadt blúzán kirajzolódik,
s fölém borul
szíve éjszakája.
Örök nyár
Ars longa, vita brevis est.
A költemények partján járok gyakran,
mélázó csöndben fénytáncoltató
habocskák ki-kicsapnak a partra,
az értelem fényes kavicsaiból olykor
felemelek egyet, sorsomból kinéző:
aranyzuhogású fénybe tartom, szemem
káprázatában sirályok vitorláznak,
mellemnek nehezül az ég-tükröző
folyó, karomban hajító-ösztön, s hallok
a csöndből kavics-hívó zúgást.
Szorító világon
A szomszéd faluból járt át
hétvégenként hozzánk.
Kerékpárral. Ha más terve
volt, gépkocsit vezetve.
Jött csak úgy, meghányni-vetni
dolgokat a szem nyelvén.
Sietős Nap felettünk...
Sakkoztunk, beszélgettünk
„Se szüleinket, sem mást
nem értjük úgy, mint egymást.
Furcsa, akinek hang jut,
szájról olvasni nem tud.
Nem érti, mit szem kérdez;
mimikát, testbeszédet.
Köztük (gond: látszat-ok)
vérrel telt bábu vagyok.
Mi dolgunk, barátom,
e szorító világon?”
Kézjelek sodrán újság.
Sok körmönfont huncutság.
Lányok, az álnok-szépek.
Szárnyalt, élt a lélek!
Eszméltünk önfeledt
Csevejből – esteledett.
Bizalom, széttört zártság –
más volt ez, mint barátság.
Nem kerülgette sorsát:
megnősült. Neje sorstárs.
Évek múltán monoton
zakatoló vonaton
találkoztunk. Ezért
a boldogtalan versért?
Vissza a tetejére