Szijj Ferenc: Kenyércédulák, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007
.

Szijj Ferenc újabb verseskönyvével feladta a leckét: önmagának, olvasónak egyaránt. Igen nehéz, ugyanakkor létértelmezésünkhöz elengedhetetlenül szükséges utat (köröket?) igyekszik bejárni (körbe-körbe?), a hiábavalóság teljes tudatával abban a térben, ahol létezésünk egyáltalán elképzelhető, megragadható, lokalizálható. Mindennek persze az ellentettje is igaz, úgymint képtelen, képlékeny, nem lokalizálható.

Ebben az egymást látszólag megerősítő, valójában egymás ellenében ható, kioltó a priori, megelőzött terrénumban a tudat, a logosz működtetése fáradságos, folyvást elhasonuló mechanizmusok sorozatához vezet bennünket. (Ha és egyáltalán megyünk mi valahová.) Jól látszik ez a személy-én elbizonytalanított relációi kapcsán is, melyek már a peregrináció kezdetén alapvető problémaként tételeződnek: „Nem én voltam. Azt mondod, / én, de nem én, hanem / más volt, vagy más voltam / én is, egy tárgyilagos valaki, / hogy neked segítsek, / bár akkor én már hiába.” (Péntek, 7. p.) Nemcsak a versben beszélő én-te problematikusságának felmutatása a döntő. Sokkalta inkább a létezés ontologikus felderítésére irányuló törekvéseket lehet és kell sejtenünk e mögött. Tudván tudva, hogy jelenlétünk és a megelőzöttség állapota egymással konfrontálódhat. A létezés súlya, a vigasztalhatatlan, engesztelhetetlen lét az, ami ezeknek a szövegeknek legfőbb mozgatója lesz.

A kötet négy tematikában elrendezett versei a körkörösség érzetét implikálják. Verscímek helyett a kötet a napok egymásutániságára, de inkább körkörösen visszatérő rendetlen rendjére épül. A rend a hét napjainak rendjére támaszkodik, míg a körkörösség kiegészül a folytonos elmozdulások, elhasonulások, a különbségek tettenérésének szándékában. Azaz jelen esetben nem pusztán a költői imaginációra (teremtés) kell figyelmeznünk, de arra a fent vázolt megelőzött, priori világra is, mely a világ birtokba vételét, a tudás megszerzését erősen aláássa, relativizálja. Inkább második imaginációnak nevezhetjük e versek épülését a teremtett világ nyomában: én és te, én és én, mi és mi. Én látom (teremtem, mondom) ezt, de te eredsz a nyomába. Közben én is a nyomodban vagyok, ám küldetésünk, attól tartok, lehetetlen (s mégis, a létezés egyetlen módja, az igazság felé). Én ugyanis, amikor mondom ezt, nem én vagyok, te pedig folyton változol; belépéseid során folyton folyvást elhasonulsz, változol, már csak ezért se tudlak követni, és azért se, mert közben magam is menthetetlenül változom, távolra kerülök. A feltérképező, rögzíteni képtelen teremtést, ennek dokumentálását olvashatjuk tehát. Mondhatjuk úgy is, hogy a folyamatos teremtés a változósággal párhuzamosan zajlik; egymás mellé rendeltségük determináció, különbözőségük visszavonhatatlan, ámde felmutatható. Viszont napjaink ismétlődnek; ilyeténképpen a változatlanul visszatérő, ciklikusnak tűnő rend változásainak nyomába eredhetünk.

A napok sorjázásának távolság- és különbségteremtő szerepe is van – bármennyire is ugyanolyannak tűnik, két azonos szerda nincs. Mérhetetlen az elmozdulás mennyiségi és minőségi téren egyaránt: „marad az egész ugyanúgy, változatlanul, csak a hatalmas / harctéri szobrok mágneses kőzete pörgeti fel a karomon / az összes órát, és akár el se induljak sehová, mert amire / odaérnék, úgyis mindenhol már hajtogatnák össze a terepszínű / drapériát és pakolnák vissza a tokjukba a lábatlan aligátorokat. / Egy helyben kellene mindent” (Kedd, 23. p.)

A lírai én pozícióját tovább gyengíti a társas emberi létezés szinte kibogozhatatlan, mindenhol jelenlévő nexusrendszere; nem véletlen, hogy reakciójában az elvonulásban, kihátrálásban keresi önnön helyzetének feloldását, „mert ennyi mindent / már nem lehet közösségben elviselni, ehhez most / egy időre magára kell hagyni a környező világot”. Érezhető a megváltoztatott szemléletmód érvényre jutása, a közömbösséggel szemben a tettet, a megértést kereső szándék: „ne érje a lábam / a közömbösök földjét, akik az ébrenlétből / akarnak kihozni életet vagy halált és pillanatot, / míg én megelégszem azzal, hogy csak kapaszkodom. / Vagy egy utolsó kis jel, hogy tovább, vagy inkább / vissza, de mindegy is, addigra már nincs nyoma.” (Csütörtök, 27. p.) Az egész kötet kulcsszava ebben a vagylagosságban keresendő, amit fordíthatnánk mindegynek is, nyom híján ugyanis teljesen mindegy, hogy melyik irányba indulunk; a kapaszkodás viszont olyan pozíciót teremt, ami csak látszólag tehetetlen kontempláció, valójában artikuláció. Marad tehát a „pokoli esendőség betakarítása” (Hétfő, 31. p.), ennek az – érvényesülésében – relativizált szemléletnek leírása, feltérképezése. Nemcsak az idő okozza a problémát, hanem a tér drasztikus felszámolódását is tekintetbe kell venni: „valami eleven, kiszabott tér, / jótékony tágassága a többé-kevésbé / kényszerűen közös életünknek, külső hely, / amelyet egy család belső oszlopai / tartanak egybe, és az idő – néma láz, elvi gond, / baj, zaklatottság, kötelesség – furcsa betüremkedése, / vagy hogy amit ennyien utoljára még belakhatunk, / de egyetlen lépést is azzal a hihetetlen erőfeszítéssel, / hogy ne inkább vissza, vagy hogy itt már sehol.” (Hétfő, 40. p.)

A változások rögzítésének ellenpólusán a szükségszerű tévedés áll. Elvéteni, eltéveszteni, ennek a tévedésnek tudatában alkotni, mondani valamit, csendesen mondani el létezésünk bizonyságát; Szijj kötetének e beszéd lehetőségének felmutatása a tétje, nem feledkezve meg arról, hogy ami elmúlt, az nincs, vagy nem úgy van, nem úgy nincs: „Nincs hasonló, / a legsötétebb képen is minden rajta van.” (Péntek, 44. p.)

Szembesülésünk, kudarcunk szükségszerű, a hely hiánya szembetűnő, nyilvánvaló: „Majd mintha néma estéken az üres ólakhoz / járnánk ki káromkodni. Akkor is halkan, / hogy a sötét hallgató meg ne hasadjon belé. / Lenne legalább egy kitaposott hely.” (Péntek, 63. p.) A múlandóság, változás nemcsak a hosszabb időfolyamatok viszonylatában áll fenn; a pillanatnyisághoz közelít ennek a tapasztalatnak megképződése; gyakorlatilag az átalakulás, a felejtés már a (perceptuális) érzékeléssel kezdetét veszi; ott van egy tekintet, egyetlen pillantás határmezsgyéjén, szinte nem is érzékelhető, megléte viszont nem a kétely: a belátás függvénye: „Ne olvassanak a számról, / ne számoljanak a nyomaimmal, majd én elmutogatom, / amire szükségem van, csak megvárom, amíg teljesen / sötét lesz, akkor nem tévedhetek.” (Péntek, 83. p.)

A világ történései egyetlen mezőben, ha úgy tetszik, egy tudatban raktározódnak el. Olyan feladat ez, amelynek kimenetele kétséges, tevékenysége, folyamatjellege ugyanakkor felmutatható; ennek alapját pedig a világ materialitásában lelhetjük fel: „Nem baj, végül elfogy a feladat, vagy csak / a hátad mögé kerül. A szabad tervezésben / egy anyagszerű pont leszek, az elég nekem, / talán túl sok is.” (Péntek, 90. p.) A lírai én itt már világba vetettségét a romlandó, felszámolódó anyag oldaláról szemléli.

A kötet záróverse némiképp felborítja a tematikus rendet; Szijj Utolsó napok címmel tesz kísérletet tapasztalatai összefoglalására, egy fáradságos, kíméletlen szembenézést követelő út végén, írnám, de inkább a köztesség megszenvedett pozíciójából. Itt mondatik ki, amire eddig is látens módon több utalás történt a kötet verseiben, a legfontosabb eredmény, ami felmutatható: a bizonyíték. Életünk, ember mivoltunk bizonyossága, a tudott, reflektált, bizonytalanságában, esendőségében is biztosabbá tett létezés, mely – minden önzése ellenére – nem az egyetlenség problémája. Az ember ontológiájának nyomában egyedül, mivel máshogyan feloldás nincs, beszélve mégis arról, hogy mindez: közös: „Percről percre vezetni kell az ujjamat, / hideg kövön, törött üvegen, régi / keserűségen, hasadon, hátadon vagy ami / megfájdulhat egyszer, legyen / valami közös bizonyíték.”