Megkésve
Bezuhan a szerkesztő úr e-mailje Rentz Mátyás halálhírével – atyaisten!, ez nem tévedés?, nálam jóval fiatalabb öcsémként rémlenek föl emlékeimből kamaszosan dacos-bájos arcvonásai, amelyeket megpróbálok most előhívni a gépi memóriából is –, és hogy a lap egy összeállításban búcsúzna tőle. Lenne-e mondandóm, megírnivalóm Mátyásról.
Először azt szeretném tudatni – sajnos megkésve –, hogy őt olvasva két ízben is úgy éreztem: de szívesen kérnék (ne kerteljünk, legszívesebben lopnék) tőle ezt-azt – saját, önző célra, nevezetesen a megírás szándékával.
Először akkor, amikor Feőd című regényének egyik kiprintelt verzióján szerkesztői ceruzajavításokkal-jegyzetekkel mentem végig – nem találom, sajnos, a nyomát, melyik évben történt –, és miközben, úgy emlékszem, helytelenítettem a címnek ezt az írásformáját, és nyilván voltak ilyen-olyan egyéb kifogásaim, mégsem a szerkesztői énem dominált akkor, hanem ez az írói fölismerés tört rám: ez a fiú sokkal többet és frissebbet is tud arról a világról, amely eszmélésem óta számomra is hús-vér valóságosan ismerős. És ha írnék a viharsarki (tótkomlósi) ifjúkoromba is visszanyúló emlékeimből, mennyire hasznát tudnám venni az ő nagykunsági (mezőtúri, fegyverneki) tudásának. De persze hogy elröstelltem magam, és nem loptam tőle. Viszont a szerkesztői dolgomat sem végeztem jól. Mert aztán nem kérdeztem utána, hogyan alakul a kézirat sorsa, dolgozik-e még rajta szerzője, és megjelenik-e.
Másodjára akkor gondoltam megint csak megírnivalóan sóvárogva az ő történeteire, amikor az Esőben 2009 végén megjelent interjújában egyfelől a családtörténetéről, a felmenőiről mesélt, másfelől azonban éles szemű megfigyeléseit is közreadta, amelyek rólunk és korunk irodalmi életéről szóltak – de az ő saját helyéről és pozíciójából, Fegyvernekről, a megélhetés különféle megpróbáltatásai közül. Darvasi Laci barátom küldte el nekem ezt az interjút – ők gimnáziumi iskolatársak voltak Törökszentmiklóson –, merthogy Matyi engem is emleget benne, ami persze zavarba ejtett és meghatott. De az rémlik föl, hogy ekkor sem baráti szerkesztőként viselkedtem – pedig még javában élt a Holmi, amelynek prózarovatát volt feladatom éltetni –, vagyis nem kerestem meg Mátyást se köszönettel, se kérdéssel vagy kéréssel. Hanem magam elé képzeltem az ő írói anyagát.
Késő bánat. Így már arra sem igen fogok választ kapni, amit viszont csak most olvasok Nyolcas Dorottya Szépirodalmi Figyelő-beli íróportréjában, hogy Rentz Mátyás 1994 júniusában egy „nem egészen baráti beszélgetésben” találkozott velem először és – fájdalom – utoljára. Merthogy szégyenszemre – önfelmentő önvédelemből? – nem emlékszem, hogyan is történt ez a sajnálatos barátságtalanság. Hiszen az ő novellája – nem kis részben Domokos Mátyás pártolásának is köszönhetően – épp abban a hónapban jelent meg a Holmiban, ami nyilván örvendetes körülménynek számított, és feltehetőleg a tatai írótábor volt találkozásunk helyszíne… Megjegyzem, a közölt mű még a posztmodern megformálás jegyében született, ezt már a Kettős című elbeszélés alcímei is elárulták: A posztcsehszlovák megoldás – írta Pavel M. Oborzíl; illetve A posztportugál megoldás – írta Arnaldo Ovidos Estaçao.
Amikor Rentz Mátyás önmagáról és helyzeteiről megnyilatkozott, azt mindig áthatotta a vágy a már akkor is elsüllyedt igazi szerkesztőségek, irodalmi műhelyek, támogató szerkesztők és íróbarátok iránt. Akiket ő meglátogathatna – tudta, miről beszél, hiszen már az ősrégi ÉS-szerkesztőségben is volt szerencséje olykor még Kardos G. György kitüntető gondoskodását is élvezni. De hát nem tudtunk mi már ilyen vágyott otthonai-törzshelyei lenni írói köröknek, nem voltunk olyan szerkesztők, akikre Mátyásnak égető szüksége lett volna. Magam pedig – be kell vallanom – még az átlagosnál is nehézkesebb és feszélyezettebb redaktornak bizonyultam, tetejébe szerkesztőség híján, hiszen mi csak Réz Pál hetenkénti vendégeiként gyűltünk össze lapot csinálni.
De mindez milyen iszonyatosan régen volt már...!
Azt hiszem, ezekben a fájdalmas napokban jó páran vagyunk, akik nehéz szívvel gondolunk a mulasztásainkkal együtt elszállt évtizedekre – mi mindent tehettünk volna, hogy ennek az érdekfeszítően eredeti élményekkel teli, tehetséges kollégának az írói pályája szerencsésebben alakuljon. Vigaszul már csak az szolgálhat, ha elővesszük és hozzáférhetővé tesszük Rentz Mátyás írásait, emlékeit és emlékeinket, ha beszélgetünk róla...
Vissza a tetejére