Dienes Eszter: Lélekállás-jelentés. Balatonfüred városért Közalapítvány, (Tempevölgy könyvek 8), Balatonfüred, 2012

Vékony gyűjtemény. Válogatott versek. Válogatott stációk egy női szenvedéstörténetből. A Lélekállás-jelentés Dienes Eszter harminchét esztendős alkotói pályája legfontosabbnak tartott darabjait adja közre.

Az 1949-es születésű alkotó viszonylag későn megjelent első kötete (Mosolymaradék, 1995) óta három könyvvel jelentkezett (Holdvirágzás, 2000; Szerető, este, 2002; Kinél az ítélet, 2009). E másfél évtized alatt, ahogy Jenei Gyula jegyzi meg róla: „legjobb verseivel beírta magát a magyar líra élvonalába.”

Dienes Eszter „alanyi költő”. Munkáit olvasva óhatatlanul felvetődik ez a fogalom. Legalábbis abban az értelemben, hogy műveinek forrásvidéke az általa megélt, szegénységgel, önkereséssel, gyermekszüléssel, válással terhes élet, később pedig egy új és minden addigit felülíró, ellenben szinte szükségszerűen kudarcos, ám gondolatvilágát s ihletett pillanatait örökké kitöltő művészszerelem, illetve az évtizedek óta kísértő, depresszív állapotokban manifesztálódó, az orvosi kezelésekből is verset csiholó alkotói magatartás.  A befogadó hajlamos lenne a szövegekben felfedezni az életrajzi én létküzdelmeinek lenyomatait; a Dienes-költészet maga kínálja fel ezeket a lehetőségeket. Az egyéni sorsalakulás esztétikummá válásának folyamatában azonban az olvasmányélmények nyelv- és formaalakító erejével éppúgy számolni kell, mint a személyesen megismert költőtársak egyikének-másikának emberi hatásával.

A Lélekállás-jelentés négy ciklusban (Felborult bölcsőm, Egy meg egy, Mintha élnél, Mikor még fényes voltam) hatvannyolc verset közöl. A költeményekben azonosíthatóan jelennek meg Dienes Eszter életének legjellemzőbb eseményei; a születéstől, gyermekkori élményektől, a kisfiától elszakadt anya fájdalmától kezdve a betegségen keresztül a szerelemig, s a halála után is inspiráló módon jelenlévő kedves alakjáig számos mozzanat kap lírai megfogalmazást. (A következőkben eltekintek attól, hogy Jenei Gyula 2009 májusában a költővel készített reprezentatív életútinterjúja egyes kijelentéseinek megfeleltessem azok művészi megjelenítéseit. Vallom ugyanis, hogy az irodalmi mű – egyes esetekben táplálkozzék akár a szerző konkrét életeseményeiből – akkor sem puszta biográfiai tény, ha a felületen annak látszik. A valóságos történések megalkotott szöveggé válása, a személyes tapasztalatok formaképző eljárássá változása a költői alkotásfolyamat leginkább titokzatos övezeteibe vezet.

A Lélekállás-jelentés cím sajátosan játszik rá a „vízállásjelentés” szóra, amely így szenvtelen felsorolást konnotál. A kiadvány azonban éppen hogy nem objektív leltár, hanem egy küzdelmes emberi-költői pálya művészi tömörítvénye. Szubjektív tehát, miként Dienes egész munkássága. (Tény, hogy az egyes korábbi művek a válogatott kötetben új rendbe illeszkednek, s kirajzolják az emlékek mentén a személyiség alakulásának, fejlődésének lírai dimenzióit.

A Dienes-költészet a veszteség költészete. A fájdalomé, de nem az önsajnálaté. A család hiányának szentelődik az első fejezet. Az elveszett szülők (Felborult bölcsőm, Édesanyámnak, Anyám a halottasházban, Látogatás), s az elszakított gyermek (válásakor a négyéves kisfiút a bíróság a férjnek ítélte) sajgó emléke (Fiamnak, Fiam helyett, Fiamnak ismét, Kicsi fiamnak), illetve leánytestvére alakja (Levél Anna húgomnak) jelenik meg a személyes múltteremtés horizontján. (Mert nyilvánvaló, hogy ezekben a szövegekben nem a valóságos ember idéződik fel, hanem annak költőivé transzformált alakja rajzolja meg a múlttörténés dimenzióit. Jól tapintható ez akkor, ha összevetjük a föntebb említett életútinterjúnak a hajdani kunhegyesi emlékekről szóló sorait például a Karmazsin-ház strófáival. Ekkor tisztán látszik a lírai tömörítés szándéka, illetve az első négy szakasz s a záró versszak műegészbeli szerepének megalkotott viszonya.)

A második egység, az elegyes tematikájú Egy meg egy ironikus önarcképet (Egy apróhirdetés margójára), látszólagos tájverset (Őszi-téli szonett, Tél elé, Késő ősszel), múltidéző gesztusokat (Pávatoll és emlékezet, Álom az álomban) egyaránt tartalmaz. Itt kapott helyet Dienes egyetlen „közéleti töltésű” költeménye, az Allegóriák háza, hazám. A „leértékelt ország”, az „elvarázsolt ország” énekese a József Attila-i „mégis” jegyében zárja a művet: „Mocskos markokban gőzölgő, / szívátültetésre váró / hazám”.

Ebben a ciklusban is megfigyelhető Dienes Eszter képalkotási technikája: miként tudja a mindennapit és a meghökkentőt egyetlen strófába, egyetlen metaforába zárni: „Egy virágszáron Isten / füvek között tündököl” (Felségvizek); „A Semmit tudom – ez a jussom / s ez a darabka ég… / Az erdő előttem folyik / a tenger mögöttem ég (Előtt és után); Agyvelőt kér a fájdalom, / messzi ösvényen fény üget… / Halni mennek a dáliák, / itt hagyták késüket.” (Lombszüret);  „Mellén kivert jajjal / hazátlan köd bolyong” (Tél elé). Jól észlelhető e költemények között a Dienes-vers poénra záruló szerkezete (Dal, Őszi-téli szonett, Egy meg egy, Vágta, Óceánok üzenete, Álom az álomban, Torzó, Tudom).

A harmadik ciklus Dienes Eszter szerelmi költészetébe enged bepillantást. Ez a líra a Ladányi Mihállyal 1978–1980 között megélt, alkohollal-konfliktusokkal terhelt viszonynak, illetve a szeretett férfi elvesztése következtében támadt űrnek a feldolgozása. Dienes és Ladányi érzelmi-intellektuális kapcsolatának sajátos alakváltozataiban nem a vagabund költő és az ő törvényen kívüliségét elviselő, sőt igénylő, vele átmeneti harmóniában élni képes nő vallomásossága az igazán érdekes. Egyfelől inkább az, miként őrizte meg Dienes Eszter alkotói önállóságát, másrészt pedig az, hogy ez ellentmondásosságában is revelatív találkozás évekkel a férfi halála után mi módon képes a maga lírai magánmítoszát megteremteni.

A ciklus tizenkilenc darabjából Dienes hangsúlyozott önéletrajzisága ellenére sem lehet összerakni a Ladányi-szerelem történetét. Nem naplót kapunk; a szövegek kaleidoszkópszerűen vetülnek elénk, egy szerelem valóságának és utóéletének töredékeit látjuk csupán. Eme olykor kisszerű konfliktusokkal is terhelt, mégis rendkívüli szerelem ereje olyan nagy művekben manifesztálódik, mint az Álmom visszatér. E vers beszélője a „Szabad vagyok, szabad, szabad” élményét képes megélni a kedves oldalán, aki a csodát hozza el számára: „Uram! / Semmi sem hibádzik. / Ismerem Őt, ő a Másik. / A másik, aki én vagyok, / csöndjében élek, hallgatok. / Susog a csönd, egekig ér, / Ketten vagyunk, Szindbád, meg én. / Zöld május ringat, s azt hiszem: / tudok járni a nagy vizen!”

Az egész egyéniséget felkavaró érzelem a „haló poromban is hozzád zörgetek” (Járok, jövök) intenzitásával ijesztő mélységeket invokál. Nemkülönben az a mű, amely a szerelem örökkévaló emlékét az irónia és a szenvedély metszéspontjában láttatja: „A nyári por tüdőnkre szállong / s álmodjuk egymást, meglehet… / Itt kóborolsz kilenc rezedával / pamut ingedben, részegen. / Nyílik a szád s én csókolnálak, / de felbugyog a nyári nap, / s ezer darabra törik széjjel / szemünk mögött az áhítat. / S nyálkeveredések éjszakáján / ki lettél vérrokonom, / készülök arcod elfeledni: / szemem mögé lopom” (Álmodjuk egymást).

Az említett irónia, illetve a (Szepes Erika által oly gazdagon kimutatott)  kakofém alulstilizáltság Ladányi közismert bohém-italos alakját olykor kíméletlen őszinteséggel jeleníti meg (Rád gondoltam, Így udvarolt Ladányi Miska I-II., Expresszlevél Ladányi Mihálynak, Üzenet Ladányinak). Az emléktörmelékek között a kapcsolat széttöredezésének szomorúságát rögzítő Egy szerelem három arca mellett helyet kapott Ladányi lepusztult környezetét lírai fénybe vonó, szépre emlékező és önironikus zárlatra kifuttató Mintha élnél, s a kedves zilált életének-szerelmének emléket állító Nélküle. A „világi csavargó”, az „árokparti hős” Ladányit (Rád gondoltam) Dienes nem eszményíti, épp ellenkezőleg: hibáival együtt élő, esendő, mégis szeretetre méltó emberként idézi meg.

A Lélekállás-jelentés negyedik egysége depresszív alkotásokat tartalmaz. A „Szerda van, agyhalál” (Ferdén havazik) szituációjából nemcsak a pszichiátriai kezelés rettenete olvasható ki (Nélküled, Elektrosokk után), hanem a Kedvesnek ebbe a szorongásba-félelembe bele-beleszüremkedő emléke is látható (Játék, megméretés, Nélküled). Itt található a kötet címadó verse is: a több stílusréteget variáló, az alkoholhiányt, a magányt, s a kiüresedettséget emlegető, Pilinszky-mélységeket idéző mű a költői elnémulással is számot vet: „Felkel a nap, lemegy a nap. / Nincs mit mondanom. Ha van, / hazudok.

A „fia nélküli”, „szárazvirágszemű asszony” (Titok) az „életre szóló bánat” (Könnyű dal a nehézről) énekese. A korai dalszerű ritmusú művek helyét élete egyre nehezebbé válásával párhuzamosan a szabad-félszabad versek vették át.  A „Beteg vagyok, kun vagyok, / székely és szlovák. / Beteg magyar. Depressziós / és mániás” (Elektrosokk után) riasztó önjellemzése az olykor József Attilára, Nagy Lászlóra, máskor Pilinszkyre, Apollinaire-re játszó sorokat-strófákat eredményezett. Dienes Eszter lírája megrendítő tapasztalatokat kínál, amelyek egy sokat szenvedett női lélek és a saját sorsot megvallani igyekvő alkotó küzdelmeiként olvashatók.