Kék mezők

Nem akarok egy lenni azok közül,

akik helyetted lépnek, pedig rajtad

a sor, és nem akarok én lenni, aki tartja

a tükröt, miközben borotválkozol.

Az vagyok, aki jobbra indul, ha

onnan fúj a szél, és szélesre nyitja

az összes ajtót, ha csönget a tél.

Az, aki kezét soha nem dugja zsebre –

hogy utána nyúlhass, ha nincs már

melletted a sokak közül egy se.

Nézd, ebben a mozdulatban

nincs ígéret, a fogadalmakat

elolvasztotta az éghajlatváltozás.

De itt állunk egy olyan ablakban,

ahonnan kék mezőkre nyílik kilátás.

Ott

A tenger másik oldalán,ott van,

de te megrántod a vállad, hogy

el sem látni odáig, mit beszélek

bizonyosságról – talán jártam

már ott? –, és úgy vág a szavad,

mint a megpakolt hátizsák pántja,

amivel hegyeket kellett másznom.

Ezekről a hegyekről kezdek beszélni,

hogy ők a bizonyosság, mert egyszer

csak elfogytak, és jött a part, és most itt

vagyunk, ahol már a földnél több a víz,

és ha tovább haladunk, előbb derekunkig

ér, később elsüllyedünk, elsüllyednénk,

ha nem venne le lábunkról a tenger

és nem cipelne helyettünk minket.

Én nem tudom tenyeredbe írni

a magyarázatot, mert az én bőrömről

is lekopott, és nem emlékszem

szavaira, de itt most vízre eresztem

magam, és majd a tenger elsodor

a másik oldalra, ahol ott van.

Per

Veled veszekedni, mert nincs az, akinek

szólni lehetne a hideg leves, a kifogyott

festék, a hiányzó szavak miatt.

Veled veszekedni, pedig minden

ellened felhozott érvem madárlábakkal

akad bele a hajamba.

Veled veszekedni, mint minden okok

forrásával, mert mit számítanak az okok,

ha van egy Első Okozó.

Kit szidjak, ha hideg a leves, kifogyott

a festék, és szerelmem útjára zuhant

farönk a ma – te vagy, aki nem

mondtad nekik, hogy melegítsék meg,

töltsék újra, görgessék arrébb,

emeljék föl, darabolják, és

használják tüzelőnek – te vagy,

aki nem feszültél neki, hogy utunkra

ne zuhanjon.