A mi családunk büszkélkedésre nem alkalmas, földöntúli módon kötődik az irodalomhoz. Apai nagyapám annak a Kamjonkai Szemző famíliának volt uradalmi sofőrje, ahonnét a Mikszáth-regény Noszty Ferije ihletődött. A múlt század harmincas éveinek elején már nemcsak a magyar irodalomban kiharcolt kétes hírű pozíció, hanem az egyre haragvóbb hitelezők is szorongatták ezt a családot. A Noszty fiú, vagyis Szemző Gyula ekkorra már faképnél hagyta a regényben Tóth Marinak nevezett Ungár Piroskát, és a családi ékszereket egy nagybőgőbe rejtve meg sem állt Párizsig. De sofőr még egy ilyen széthullófélben lévő dzsentri famíliának is dukált.

Nagyapám a róla megmaradt kevés adat szerint igen sokoldalú, tehetséges ember volt. Szépen tudott hegedülni, még szebben rajzolni, és kiválóan értett a technikához, aminek folyományaként nem is annyira gépkocsivezetőnek, mint inkább ezermesternek vették föl a Kamjonkai Szemzők, ő pedig igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Halála után embargós lett minden vele kapcsolatos történet, de azt például sikerült kinyomoznom, hogy valósággal elkápráztatta a béreseket meg a cselédlányokat, amikor 1928-ban detektoros rádiót fabrikált. Az is igaz, hogy nagy nőcsábász volt az én nagyapám: gyakran és szívesen teperte rá a szakácsnőket a csirizszagú konyhaasztalokra, sőt az egyiket teherbe is ejtette. Szerencsére ez a malőr valahogy megbocsátódott és tán el is felejtődött, mert amikor leendő nagyanyám megjelent a birtokon, a nagyapám azzal a fesztelen könnyedséggel kezdett neki udvarolni, ahogy a vadgerlice bólingat a tapasztalatlan és közömbös tojónak. Szóba sem került, hogy ekkor már túl volt egy elkapkodott házasságon is, vagy ha a konok és munkamániás nagymamám ezt mégis kiderítette, a legmélyebb titkai közé spájzolta be, és soha senkinek nem beszélt róla. Nem hiszem, hogy ez nehezére eshetett neki, hiszen valódi művésze volt az elhallgatásnak. Elképzelni sem tudom, milyen praktikákkal kötötte maga mellé a nagyapámat, mert már fiatal korában sem tartozott a férfiszívet megdobogtató szépségek közé. A róla készült fényképeken mindig dacosan, összeszorított szájjal látható, mint aki nem képes lelkesedni semmiért.

De a nagyapámat, úgy látszik, ez nem idegesítette. Talán az is közrejátszott ebben, hogy nem mindegyik hanyatt döntött szakácsnő és cselédlány nyugodott bele a mellőzöttségébe, és ezek a nőcskék az idő előrehaladtával egyre kuszább viszonyokat teremtettek szerencsétlen sorsú nagyapám körül. Végül az előző házasságához hasonló hirtelenséggel elvette a teljesen tisztességes és legalább ennyire naiv nagyanyámat. Abban az időben – 1929-et mutatott a naptár –, ha egy lány elvált férfihez ment feleségül, annak nagyon komoly, többnyire elhallgatni való oka kellett, hogy legyen. Nagyanyám ezt ügyesen hozzácsatolta a már meglévő titkaihoz, és a nem emlegetés ősi fegyverét használva majdnem teljesen meg is semmisítette, de csak majdnem. Hetven évvel később, amikor a családi papírokat leltározgatta, a húgom véletlenül megtalálta apai nagyszüleink házassági anyakönyvi kivonatát. Nagyon óvatosan kellett bánnunk a rétestésztaként repedező, barnára színeződött papírlappal, ám azt még ebben a borzasztóan sérülékeny mivoltában is kideríthettük belőle, hogy nagyapánk második frigyének következményei vagyunk. Némi kuncogás után a húgom megjegyezte: az történhetett, hogy az önmagával szemben végtelenül következetes nagymamánk szinte két kézzel kapott ez után a férfi után, akiben Petőfi méltósága keveredett Jávor Pál sármos eleganciájával. Akármennyire is kajánkodtunk ezzel a Kamjonkai Szemző Gyula és Ungár Piroska esetéhez képest nyúlfarknyi szenzációval, azt el kellett ismernünk: ebben a szégyellni való körülményben is akadt egy kis jóság. Ha más nem, hát az, hogy Csáti-Szabó dédnagyapám megúszhatta a hét határra szóló lakodalom költségeit.

A fiatalok tehát a helyzetükhöz illő szerénységgel keltek egybe, aztán nekiláttak a közös boldogulás kiépítéséhez. Úgy látszott, hogy a nagyapám – mondjuk ki bátran: – rovott múltja sem fogja őket kísérteni. A szakácsnők más béreslegények után néztek, és hogy a szerencse teljes legyen, az a nőszemély is elköltözött a birtokról a porontyával, akivel a nagyapám majdnem megégette magát. Mivel a kosztért és a kvártélyért nem kellett fizetniük, nagyapám sofőrfizetését az utolsó dinárig félretehették. Esténként, ha megunták, hogy nyomja fülcimpájukat a detektoros rádió fejhallgatója, a saját házról és egy automobil-szerelő műhelyről kezdtek ábrándozni. Amikor pedig elfogytak a szavak, belekezdtek valami másba, amire a legfényesebb bizonyíték az, hogy ezerkilencszázharmincban megszületett az apám, két évvel később pedig Béla bátyám. Mindketten Bajsán lettek anyakönyvezve, pedig a falu határában, a Szemző-kúrián látták meg a napvilágot. Azt mondják, már kicsiny korukban is hatalmas különbség mutatkozott a két gyerek között: apámat csak a bábaasszony hallotta sírni, Béla bátyám viszont első osztályú bőgőmasina lett, de ha ezt a nüánsznyi különbséget leszámítjuk, mindketten olyanok voltak, mint a Bácskában őshonos parlagi csirkék. Szinte biztos, hogy irigylésre méltó, arany életet éltek a dimbes-dombos bajsai határban, bár nekem sosem meséltek ezekről a kalandos éveikről. Lehet, hogy ők maguk is elfelejtették, de nem volt nehéz elképzelnem, mi mindenen mehettek keresztül. Több novellát is írtam, amelynek ötletét apám és Béla bátyám bajsai gyerekévei adták, és ennyi év után ez majdnem ugyanaz, mintha a kitalált kalandok és a kalandok közbeni érzések, hangulatok velük is megestek volna.

A nagyszüleim szép élete 1937 januárjáig kitartott. Ekkorra már összegyűlt annyi pénzük, hogy házat vehettek Szabadkán, a Sándornak nevezett városrészben, és már csak egy aprócska lépés választotta el őket attól, hogy fölmondjanak a Szemzőknél, és odaköltözzenek. Ám ezt a lépést nagyapámnak soha nem sikerült megtennie, mert 1937 január elsején, amikor a munkaadóját, Kamjonkai Szemző Dénest fuvarozta haza a Zomborban megtartott szilveszterezésről, megcsúszott velük a gépkocsi a havas, jeges úton, és a város határában belezuhantak a Ferenc József-csatornába. Azonnal meghaltak mind a ketten. Az esetről sokáig cikkezett a korabeli sajtó, mert több megmagyarázhatatlan rejtély is fölmerült. Nem értette például senki, hogy a gépkocsit vezető nagyapám miként kerülhetett át a hátsó ülésre, és a földesúr holtteste miként eshetett ki a járműből, amikor minden ajtó csukva volt, és az ablakok közül is csak a szélvédő repedezett össze. Mivel az eladósodott Szemző Dénesre nagyon sokan haragudtak, a nyomozóhatóságok merényletre gyanakodtak. A királyi Jugoszlávia rendőrsége egész sorozat nagy formátumú fotográfiát készített a kocsi kiemelésének mozzanatairól, és a hóban látható keréknyomokról, de a nyomozás ezzel be is fejeződött. Pár nappal később a Bácsmegyei Naplóban megjelent egy furcsa jegyzet – szignózva írták alá –, amely költői homályossággal próbálta megmagyarázni, hogy egy léha, nagyúri leszámolás miatt a szegény, ártatlan Majoros Ignácnak is meg kellett halnia. Akármi állhatott is a háttérben, az igazságot azóta sem derítette ki senki. És ez a titok megpecsételte a családunk sorsát. A meggyilkolt nagyapám szelleme állandóan ott kísértett közöttünk, és annál erőteljesebben látszódtak a vonásai, minél inkább nem beszéltünk róla.

A temetés másnapján a nagymamám valósággal elmenekült a Szemző-birtokról, ahol még a madarak röpte is a gyászára emlékeztette. Nagy sietve eladta a szabadkai házat, és a két kisfiával meg a nagybeteg anyósával – Petrás Örzsével – hazaköltözött Ómoravicára. A szüleihez nem pakolhatott vissza – akkoriban ez nagyobb csoda lett volna, mintha nyugaton kel föl a nap –, így hát megvette a hozzájuk legközelebb eső eladó házat. A szép nagy városi építményből végül csak egy vert falú parasztházra futotta a nyáron poros, télen latyakos, de mindenkor szűk, szinte már levegőtlen Gyülekezet közben, ami egy szombatista imaházról kapta a nevét. Az otromba fakapu mögött hosszú és keskeny telek nyújtózkodott, és észrevehetően lejtett az utca felé. A téglából rakott, négyszögletes oszlopokkal megtámogatott gang mögött a megszokott módon sorakozott a tisztaszoba, a konyha és a sötétkamrának is beillő hátulsó szoba. Az istálló és az ólak szinte rátapadtak a főépületre, amellyel szemközt, mint egy homlokra csúszott kalpag, egészen az első udvarig szemtelenkedett be a rozoga kukoricagóré, szinte maga után vontatva a deszkából ábdált, fehérre meszelt árnyékszéket. A gazdasági udvar ezek után már pusztaságnak látszott, a mögötte elterülő kert pedig félsivatagos sztyeppének. A nagymamámat nem érdekelték ezek a furcsaságok, mert ha kiment a kert végébe, és egy kicsit pipiskedett, a szomszéd kertek kórói fölött ráláthatott a szülei portájára.

Azon a birtokon akkoriban három földi halandó, egy szellemlény és egy élőhalott lakott. Az élők sorát Csáti-Szabó dédnagymamám vezette, mögötte a legénykorú Józsi fia következett, akit az apámnál is fiatalabb kései gyerek, Bálint bátyám követett. Amikor a nagymamám kiment a frissen megvett háza kertjébe, és kapcsolódást keresett az övéivel, kizárólag az ő személyes tragédiája foglalkoztatta. Petrás Örzse egy fonott karosszékben üldögélt a gangon, és egy görbe bottal fenyegette az előtte hancúrozó gyerekeket, mert azok hol túl közel merészkedtek a kúthoz, hol meg a kapu mellett álló birsalmafáról törögettek le kisebb-nagyobb ágakat. A nagymamám elfordult tőlük, mert így néhány pillanatig egyedül maradhatott a gondolataival. A gyászában is éppen olyan keskenyre szorította a száját, mint az esküvői fényképeken, amelyeket most egy kis halom gazt meggyújtva egymás után elégetett. Csak az autóroncs kiemelésekor készített rendőrségi felvételeket kímélte meg, és azt a képet, amelyen a nagyapám a szolgálati automobilja mellett volt látható bokáig érő, prémgalléros télikabátban. A nagymamám utánanézett a fényképekből támadt kékesszürke füstcsíknak, és közben azon tűnődött, miként fog boldogulni ezen a régi-új helyen. Átkémlelt a szomszédok portáján túlra, ahol Józsi öccse éppen moslékot vitt a malacoknak, és eszébe sem jutott – honnan is juthatott volna –, hogy ennek a fiúnak még az ő férjénél is misztikusabb sorsa lesz. Szinte napra pontosan hat év múlva el fog tűnni a Donnál, és a három Csáti-Szabó lány – a nagymamám, a nála négy évvel idősebb Maris néném, de leginkább a középső, Lidus néném – hiába kutat és nyomoz utána, sosem tudja kideríteni, mi történt vele. Ekkor még mindez a jövő dagasztókendője alatt lapult, mint ahogy Lidus néném férjének a sorsa is, aki majdan, négy esztendő múlva csendőr lesz a magyarok ideje alatt, és akit Tito partizánjai negyvennégy őszén behurcolnak a hírhedt szabadkai Sárga házba, ahonnét élve nem is kerül ki soha többé.

Ezt még nem tudja a nagymamám, és azt sem igazán, hogy nehéz, dolgos évek fognak rászakadni, amelyekből csak egyetlen epizód maradt fenn. Egy alkalommal, amikor kukoricát törni megy, Petrás Örzse meg a rokonait látogatja meg, a gyerekek egyedül maradnak otthon, és az izgága Béla bátyám belecsúszik a felül keskeny, de alul hirtelen kiöblösödő esővizes kútba. Apám utánakap, de csak a grabancát tudja megragadni, ahhoz nincs elég ereje, hogy kiemelje. Így fogja tartani a testvérét négy órán keresztül, amíg a nagymamám haza nem ér a munkából. Ezzel a kalanddal történt meg családunk első tényleges találkozása az irodalommal, olyan értelemben legalábbis, hogy ez az epizód érdekes, figyelemkeltő motívuma lehetne egy novellának. Nem alaptörténete, csak motívuma, de a Noszty fiú árnyékához képest ez is komoly előrehaladás.

1937 tavaszán már a Csáti-Szabó házban is lakott egy szellem, a harmincas évek elején szívszélhűdésben meghalt Csáti-Szabó dédnagyapám, akiből csak azért nem lett ajtó mögé szoruló árnyék, mert a dédnagyanyám fönnhagyta az esküvői dagerrotípiájukat a falon. A dédnagyapám ezt a gesztust azzal hálálta meg, hogy sohasem járt haza kísérteni, pedig abban a házban egy élőhalott is lakott, és ővele könnyedén szót érthetett volna. Ezt a lényt Janinak hívták, és 1937-ben még tízéves sem volt, de már ötödik éve az ágyat nyomta. Dédnagyanyám a hátulsó szobába kvártélyozta be a súlyos angolkórban szenvedő nyomorultat, és a lányain kívül nem engedett be hozzá senkit. Jani sem járni, sem pedig beszélni nem tudott, de még az ételt is úgy kellett bekanalazni a szájába. Ha valamit mondani akart, döngetni kezdte a fejével az ágy támláját. A dédnagymamám értette ezt a nyelvet, és ilyenkor mindig besurrant a hátsó szobába, de hiába húzta be sietve maga után az ajtót, nehéz szagok hömpölyögtek elő, és a dobhártyát szaggatni kezdte az ágydeszkához csapódó koponya szinte már recsegésszerű hangja. Kisgyerekkoromban néhányszor tanúja voltam ennek a jelenetnek – Jani akkor már harminc-egynéhány éves lehetett –, és ilyenkor a kíváncsiság kezdett bennem vetekedni a félelemmel. Dédnagymamám gondosan ügyelt arra, hogy ne láthassam meg ezt a szörnyeteget, ám egy alkalommal, amikor a kertben répát szedett, odalopózkodtam a hátulsó szoba párna alakú ablakához, és fölhúzódzkodva belestem Jani birodalmába. Egy valószerűtlenül nagy fejű, kopasz alakot láttam, aki olyan fehér volt, mintha oltott mészben fürdették volna. Furcsa, kitekert tagokkal feküdt a gyűrött ágyneműben, ám amikor a pillantásunk összetalálkozott, ugyanazt a fényt láttam benne megcsillanni, ami a kölyökkutya szemében keletkezik, ha barátkozási szándékkal leguggolunk hozzá. Jani eltátotta a száját, mintha valamit mondani, vagy inkább kérdezni akart volna, de belőlem addigra már elfogyott a szufla, és visszacsúsztam a fal tövébe.

Csáti-Szabó dédnagymamám 1968-ban, 82 éves korában halt meg. Janiról ezután Lidus néném gondoskodott, de a környéken mindenki tudta, hogy ez az állapot nem lesz sokáig tartható. És a Jóisten, úgy látszik, végre ráfigyelt erre a tragikus sorsú famíliára, mert a dédnagymamám temetése után egy héttel az akkor negyvenéves Jani is jobblétre szenderült. Utánahalt az anyjának, mondogatták a szomszédok, pedig ez csak folytatása vagy inkább beteljesítése volt az addigi színjátéknak. Janit a nyomorékok iránti ösztönös szégyenérzet rejtette el a világ elől, és ezt a helyzetet Lidus néném agyonvert csendőrtiszt férje még inkább súlyosbította. Arra sem lehettek nagyon büszkék, hogy Józsi a megszállók katonájaként tűnt el a Donnál, ám ez csak egy újabb adalék volt a Jani által kiteljesedett és az egész családot beborító szégyenérzetben. De harminchétben, amikor a nagymamám megvette a Gyülekezet közbeli házat, Jani még csak kilencéves volt. Néha talán még a napra is kivitték, legalábbis amíg volt férfi a háznál. Negyvenkettő tavaszán aztán Józsi megkapta a SAS-behívót, és ez azt jelentette, hogy Jani végleg bent rekedt a hátulsó szobában. Negyvennégy őszén, amikor az oroszok megszállták a falut, dédnagymamámnak négy katonát kellett elszállásolnia. A bakák állítólag annyira elborzadtak az élőhalott Jani látványától, hogy a csípős októberi hideg ellenére is a gangon éjszakáztak. A katonák másnap reggel búcsú nélkül távoztak, de pár órával később megjelent egy fiatal, jó érzésű katonaorvos, és a dédnagymamám értésére adta, hogy ha úgy kívánja, bead Janinak egy injekciót, amitől megszűnik minden szenvedése. A dédnagymamám hallani sem akart erről.

Jani ekkortól lett igazi élőhalott, és az a tény, hogy tisztázatlan körülmények között fejezte be az életét – valószínűleg a körzeti orvos tett pontot nyomorúságos élete végére –, még inkább földúsította a nagyapám halála körüli rejtélyeket. Nagyon úgy fest, hogy családunk történetében a merénylet mellé egy gyilkosság is bejegyzésre került. Engem mindez Jack London önéletrajzára emlékezet, amelyben egy helyütt az írta, hogy gyerekkorában ásás közben frissen elhantolt hullára bukkantak a házuk kertjében. Mivel ez az elementáris élmény Londont az irodalom felé lendítette, joggal volt várható, hogy ezek a szellemlények és tisztázatlan halálok apámat és nagybátyámat is az önkifejezés felé fogják lódítani. Furcsa módon szó sincs ilyesmiről: a két kisgyerek csak a hallgatásban lett szövetségese a Csáti-Szabó famíliának, ami arra enged következtetni, hogy az élményanyag, legyen bármennyire is gazdag, nem feltétlenül válik táptalajává az irodalomnak.

A nagyapám személyes holmija között akadt néhány könyv is, amelyek minden bizonnyal azért menekültek meg a pusztulástól, mert az egyszerű, olvasással nemigen bíbelődő emberek a könyveket ugyanazzal az áhítattal tisztelik, ahogy a kenyeret. Az utóbbit akkor sem hajítják ki, ha megpenészedik – leáztatva, moslékba keverve jó lesz a malacoknak – a könyvet pedig ugyanúgy rejtegetik, ahogy egy haszontalan rozsdás kardot, ami kútásás közben véletlenül került elő a földből. Az ötfős család megélhetését egyedül biztosító nagymamámnak sem kedve, sem ideje nem jutott a háromkötetes, műbőr kötésű A magyar nemzet története olvasására, ezért fölcipelte a padlásra, és beledugta egy szétrepedezett faládába. A szél szabadon járkálhatott ki-be a deszkák között, és ha már ott volt, nyáron forróságot, télen hideg ködöt vitt magával. A magyar nemzet története ettől a folytonos macerálgatástól gyorsan megpudvásodott, ami által teljesen szalonképtelenné vált. Még ha rehabilitálta is volna ezt a három vaskos kötetet a családi tanács, az asztallap méretű szentképekkel ékesített nagyszobába akkor se kerülhetnek le soha. De szó sem volt semmilyen rehabilitációról. Egyetlen kötet bujkált csak odalent a földszinti világban, Herczeg Ferenc: Fenn és lenn című vászonkötésű regénye. Előfordult, hogy a ruhásszekrény alsó fiókjából, máskor meg a konyhakredenc rakodórészéből mutatta meg magát, ám ezeket a tartózkodási helyeket években lehet számolni, mint ahogy azt az állomást is, amikor az ágy alatt hevert elfeledve. Gyanítható, hogy a nagyanyám olvasgatni próbálta ezt a művet, de túlságosan is nagy és elnyújtott periódusidőkkel, úgyhogy azt a néhány mondatot, amelyen átrágta magát, a következő próbálkozásig rendszerint elfelejtette. De az is lehet, hogy Petrás Örzse próbálkozott ezzel a könyvvel, részint mert kocsmáros családból származó úri dáma volt, részint mert valamilyen furcsa mozgásszervi betegségben szenvedett, aminek következtében egyre nehezebben tudott lábra állni. Ez a nőszemély az ötvenes évek elején, amikor anyám mint ifjú feleség odakerült a Majorosházba, már csak parancsokat osztogató, kiállhatatlan perszóna volt, aki talán – egyfajta Dr. Jekyll és Mr. Hyde kettősség szerint – olvasgathatott is néha.

Anyám mindenesetre nagyon utálta ezt a vén boszorkányt, aki napjai tekintélyes részét a gangon ülve töltötte el, és nagy, nyúlós turhákat hajigált le a porba a csirkéknek. A szegény, de büszke családból származó anyám nem leplezett döbbenettel szemlélte ezt a rituálét, amelynek szerves része volt, hogy az elkészült ételeket oda kellett vinnie a boszorka elé, és eltűrni, hogy az a mocskos, turhás kezével összefogdossa. Anyámék házában nem voltak ilyen rituálék. Mohácsi nagyapám a boldog háború előtti években pedellus volt a Boza-iskolában, ám a fölszabadulást követően részeg fejjel azt találta mondani: nem érdemes annyira örülni a munkáshatalomnak, mert visszajöhet még a király. Balszerencséjére egy rosszakarója följelentette, és mert abban a korban az igazságszolgáltatás még nem sokat lacafacázott a paragrafusokkal, a nagyapámat egy évre bezárták a misztikus messzeségben lévő Pozsarevác börtönébe. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, csak hát a munkahelye abban a pillanatban megszűnt, ahogy a zár bekattant a háta mögött. A szolgálati lakást vissza kellett adni, és Mohácsi nagyanyám ott maradt mindenfajta jövedelemforrás nélkül öt gyerekkel egy éppen hogy fölfalazott, ablaktalan Oncsa-házban. Az 1946-os év már emiatt is tragikusan rosszul kezdődött anyáméknak: szárízékkel próbáltak valami melegséget csiholni a sporhetbe, ám az olyan kevés hőt adott, hogy ha melegedni akartak, felváltva voltak kénytelenek üldögélni az öntöttvas karikákra állított sámlin. Reggelre mindig befagyott mellettük a lavórban a víz, és anyám január végén már olyan csúnyán köhögött, hogy azt hitték, nem éri meg a kikeletet. De a rossz idők, ha nehezen is, elmúltak, és Mohácsi nagyapám 1947 nyarán amnesztiával kiszabadult a börtönből. A fogságban krónikus isiászt szedett össze, aminek következtében egész életében sántikált, és hogy a megpróbáltatásai még nagyobbak legyenek, mint rendszerellenes elem sehol sem kapott munkát. Az apjától örökölt négy hold földön próbált gazdálkodni, és azon mesterkedett, hogy mielőbb férjhez adja a lányait és kiházasítsa a fiát.

Már csak emiatt is valóságos örömünnepnek kellett volna lenni annak a napnak, amikor az idősebbik Majoros fiú megkérte a legkisebb Mohácsi lány kezét, de mégsem lett az. Mohácsi nagyapám szemében ez a frigy nem lehetett szalonképes, mivelhogy a Majorosok katolikusok, a Mohácsiak pedig reformátusok voltak. A nagyapámat egyszerre alázta meg és háborította föl ez a képtelenség, aminek folyományaként anyám kitagadását is kilátásba helyezte, de mert hozományról és örökségről nemigen lehetett szó, ez csak üres fenyegetés maradt. Anyám tehát mint fiatal asszonyka került a Majorosok Gyülekezet-közbeli rezidenciájába, és a sok furcsaság közé magával hozta a tehetséget. Annak ellenére, hogy csak a magyarok ideje alatt – 1941-től 1944-ig – járhatott iskolába, sokkal több nyelvi fantáziával rendelkezett, mint a két Majoros fiú, Majoros nagyanyám és Petrás Örzse együttvéve. Magától értetődő egyszerűséggel épített be a beszédébe olyan kifejezéseket, amelyeknek valamilyen régi kódexekben kellett hogy leírva legyen a magyarázata. Az egész univerzumban egyedül ő használta például a kobezolni igét vagy a pruzsérostól módhatározót. Ha a környezetében élők vették volna a fáradtságot és lejegyzik a kifejezéseit, egészen páratlan szótárnak jutnak a birtokába, de az anyósa éppen olyan gyűlölettel nézegette őt, mint ahogy Mohácsi nagyapám a pápista Majorosokat. Béla bátyám akkoriban már a zágrábi katonaiskolában tanult, így csak apám vehette volna anyámat pártfogásba, ám ő ehhez mulya volt. Szinte ordított róla, hogy apa nélkül nőtt fel, mert fogalma sem volt, miként kell egy felnőtt férfinek viselkednie a családban. A tanuláshoz nem volt meg a szorgalma, ezért otthagyta a kereskedőiskolát, és elszegődött munkásnak a téglagyárba, de hiába volt házas ember, a fizetését az utolsó dinárig lepengette az anyjának, aki ebből a nullánál alig valamivel többet adott neki vissza. Anyám nem ilyen elbánáshoz szokott, ezért az is eszébe jutott, hogy tán itt hagyja ezt az összeszorított szájú társaságot, és hazamegy. De a bigott, sőt kifejezetten vaskalapos Mohácsi nagyapám hallani sem akart erről. Ha már kiléptél a nagykapun, nincs visszaút, mondta, és visszatessékelte anyámat a Majorosokhoz.

Az első néhány évben anyámnak nem sok becsülete volt a Gyülekezet közben. Hiába finanszírozta az állam teljes egészében Béla bátyám iskoláztatását, apám fizetésének felét rendszeresen el kellett neki küldeni. A falu szélén közben felépült az új kendergyár, Majoros nagyanyám ide tuszkolta be anyámat, hogy néhány száz dináros fizetésével egészítse ki a családi költségvetést. Könyvről, álmodozásról ebben az időszakban szó sem lehetett, pedig anyám egészen másként viszonyult ehhez a témához, mint A magyar nemzet történetét a padlásra száműző anyósa. Nekik is voltak odahaza könyveik, ám azokat Mohácsi nagyapám az asztal lapja alatt rejtegette. Többségükben irredenta kiadványok, olyanok, mint Erdély a miénk! vagy Az Osztrák-Magyar Monarchia hadmozdulatai Nyugat-Szerbiában. Ez utóbbit magam is láthattam kölyökkoromban. Aranybetűs, dombornyomásos gerince volt, lapjain pedig aprólékosan kidolgozott színes metszetek sorakoztak. Látod, Sándor, ezt a szép mundért mentek a mieink tönkretenni Szerbiába!, sóhajtott Mohácsi nagyapám a csukaszürke egyenruhás katonákat nézegetve. Ezekért a könyvekért negyvenötben még további éveket kaphatott volna, de szerencséjére nem tartottak náluk házkutatást, ő pedig volt annyira vakmerő, hogy a könyvektől még akkor sem szabadult meg, amikor már nagyon szorult körülötte a hurok.

Anyám tehetsége nem csak a sosem hallott kifejezésekben nyilvánult meg: ügyesen bánt a szabóollóval és a varrótűvel is, ami valóságos kincsesbánya lehetett volna, ha Majoros nagyanyám ezt fölfedezi és méltányolja, ám ő konokul és következetesen csak a saját szerencsétlenségével volt elfoglalva. Nyáron kapálni és répát egyelni, ősszel pedig kukoricát törni járt, és ezt azt életet szánta anyámnak is. Már csak azért is, mert apám megrekedt a segédmunkásság szintjén, és olyan ugyebár nincs, hogy az asszony a férje fölé magasodjon. Béla bátyám ügye is rímelt ehhez az elképzeléshez, mert ő katonaorvosnak tanult, nyugodtan elvehetett tehát egy óvónőt is. De hiába erőlködött és küszködött, a fejlődést Majoros nagyanyám sem tudta megállítani: az ötvenes évek elején – villanykaróról villanykaróra ugrálva – megérkezett a faluba a városi áram, és attól fogva már este is lehetett olvasni, sőt, miután apám vállalati hitelre vett egy rádiót, zenét vagy hangjátékot hallgatni. Ezek a csodák fölszabadították anyám megsárgult levélként lepréselt fantáziáját, pláne azok után, hogy a szomszédoktól kölcsönkért könyvekből megtudta, milyen hihetetlenül nagy és változatos a világ. Ha már varrnia nem lehetett, sokat olvasott, de ami véleménye volt a könyvekről, azt mind magában tartotta.

A kendergyárat néhány év után gyümölcskonzerv-készítő üzemmé alakították, ami már olyan volt, mint egy alkimista laboratórium. Itt, a gépek között anyám már egészen jól érezte magát, mert a selejtes meggyszemek kipécézgetése közben beszélgetni is lehetett a munkatársaival. De mielőtt még jobban beleélhette volna magát ebbe az új helyzetbe, Petrás Örzse váratlanul meghalt. Ezzel a cseppet sem tragikus esettel az utolsó cérnaszál is eltépődött, ami Majoros nagyanyámat a halott férjével összekötötte. A sértettség és a megbántottság korszaka olyan hirtelenül múlt el a nagyanyám fölül, ahogy a pirkadatot fölváltja a reggel, cseppet sem meglepő, hogy a nagyanyámnak ezután már nem volt maradása a Gyülekezet közben. Összeszedte a cókmókját, és elköltözött a cselédkönyves katonaorvosként Zomborban állást kapott nagybátyámékhoz, és azzal, hogy az óvónő ángyomat tehermentesítette a házi munkától, a szolgálójuk lett, amíg csak élt.

Anyámékra pedig ráköszöntött a régóta várt aranykor: egyedül maradtak apámmal egy hatalmas, kettejüknek talán túlságosan is tágas parasztházban, amelyet kedvükre alakíthattak, faraghattak volna, ha egy évvel később – egy szeles, esős júliusi éjszakán – meg nem születek. Satnya egy baba voltam, meg kell adni: aszimmetrikusan elálló füleimmel a kétségbeesés szélére taszítottam anyámat, ráadásul a bábaasszony később szemlesütve bevallotta, hogy valahogy kimocorogtam magam a pólyából, és lepottyantam a földre. Mire megtaláltak, már kék meg zöld voltam a hidegtől, tehát kész csoda, hogy egyáltalán életben vagyok. Erre a furcsaságra még rá is pakoltam egy lapáttal: kiállhatatlan, ordítós kölök vált belőlem, és anyám hiába próbálta különféle szorítókkal helyrehozni a füleimmel kapcsolatos deformáltságot, nem sikerült neki. Talán kínjában vagy inkább csalódottságában kezdett el imádkozni tanítani – Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem –, és amikor kiderült, hogy mindent pontosan visszamondok, előszedte az emlékezetéből a magyarok ideje alatt tanult Petőfi-verseket. Úgy térített rá az irodalom szeretetére, hogy észre sem vette, de tény, hogy a padlásra száműzött könyvek szép lassan visszalopózkodtak a szentképmentesített utcai nagyszobába. Ám hogy mi lett a további sorsuk, az már egy újabb história.