A számítógép után kikapcsoltam az ablakszárnyba épített, ósdi légkondicionálót is. Órák óta idegesítően rezegtette az üveget, amelyet már alig tartott a szétszáradt gitt. Korábban egy éknek összehajtogatott A/4-es papírt dugtam a műanyag váz és a lamellákat védő rekesz közé, hogy csillapítsam a rezonálást, de még így is nehezen viseltem a zajt.

Az íróasztalomon eloltottam a lámpát, s a csukott ablak elé léptem. A kinti neonok halványsárgán beszűrődő fénye lassan oldotta az irodai félhomályt. Lenn, a parkban a júliusi éjszaka, mint egy részeg hajléktalan, hanyatt feküdt a füvön. Jobb karja maga mellett hevert, bal kézfeje tarjagosra égett homlokán pihent. Jajtalanul, egyenletesen szuszogott.

A szemem sarkából véletlenül kaptam el az asztali digitális óra világító számait, amint az ablaküvegen tükröződve nullára fordultak. Mióta későn fekszem, idestova két évtizede már, kizökkent ez az időmezsgye, az elmúlás töredék pillanata, ami alatt az elektronok is legfeljebb negyed kört írnak le az atommag körül.

Széles terpeszbe csúsztam, mintha csak az egyik lábammal a tegnapban, a másikkal a holnapban toporognék. Könyököm az ablakpárkányra támasztottam, s bámultam az utcai lámpátólhajóvitorlányi árnyékot növesztett nyárfákat. Nap mint nap alattuk jártam el a tér túloldalán ásítozó, vörös téglás sarokházi lakásomba. Tavasszal rühelltem ezeket a góliátokat, mert a pihéiket az arcomba hordta a szél, és besodorta az ablakokon is. Bokáig gázoltam a puha, vattaszerű szöszökben. És azért sem szerettem őket, mert a koronájukkal agyonnyomták azt a zömökebb nyárfát, amelynek a kéregsebe női szeméremtestet formázott. Rajzolni, faragni sem lehetett volna szebbet. Amikor először megláttam, nem volt kérdés többé, hogy reggelente, munkába menet, csak úgy, babonából, erre a különös képződményre pillantsak-e, vagy kőre lépjek én.

A templomóra negyed egyet ütött.

Hazaindultam az Sz. utcai sarokházba. Haza… – szalad a szó még most is a klaviatúrámra, holott az a társasházi lakás nem az otthonom volt. Albérletben éltem, egyedül, és sokkal inkább ágyrajárónak tekintettem magam, semmint lakónak. Ágy, asztal, két szék, ötágú csillár, melyben összesen két izzó pislákolt, kis képernyős televízió és citromsárga fal, ez jelentette az életteremet. Pár könyvet azért odahurcoltam, hogy a kényszerű magányban az olvasás segítsen megőrizni a szókincsem, s a munkahelyemen, a köszönésen túl, legalább összefüggésszerűmondatokat tudjak kipréselni magamból.

Rákanyarodtam a parkot átszelő tipegőkövekre, amelyek az Sz. utcáig vezettek. A házunkhoz érve visszafogtam a lépteim, mert a kútmélyi csendben furcsa zaj ütötte meg a fülem. A szemközti, fehérre meszelt, magasföldszinti házból, amelynek az utcai homlokzatára tarka gipsztulipánok kapaszkodtak, női sikkantások szüremlettek ki. Mit sikkantások! Inkább harsogó, kéjes sikolyok, amiktől előbb zavartan mosolyog magában az ember, aztán kikerekedik a szeme, végül a sárga irigység úgy vágja gyomorszájon, hogy hörögve kapkod levegő után.

A ház, amely új lakókat fogadott be, évek óta gazdátlanul állt, leeresztett redőnyökkel, vihartól megbicsaklott tetőantennával. A környék házigalambjai korán megneszelték az itteni nyugalmat, és tömegével lepték el a padlásteret. Napközben majd’ mindegyik kúpcserépen gubbasztott egy-egy. 

Pornófilmet nézhetnek odabenn, tűnődtem, de nem, mégsem, azoknak a röhejes utószinkronizálásoknak más az akusztikájuk. „Oh, yes, yes, yes! Fuck me, baby, fuck me! Oh, uh, wow, yes, yes, yes!” Vagy: „tiefe, tiefe”, ha német a film. Orosz enyelgést még nem hallottam filmen. Nem volna érdektelen.

 A kapunkban már egy fikarcnyi kétségem sem volt, hogy nagyon is valóságos aktusba csöppentem fültanúként. Felkeltette a kíváncsiságomat az arctalan hölgy, akinek a hangjához mutatós pofikát próbáltam társítani, és persze káprázatos testet hatalmas mellekkel, érzéki málnaszájjal, formás fenékkel. De az is benne volt a pakliban, hogy a képzelgésem tárgya valójában egy elöl deszka, hátul léc típusú aszott nyanya, aki reggel, rúzs híján, a hüvelykúpjával ír szerelmes üzenetet a tükörre.

Fény nem derengett a lakásban. A hézagosan leeresztett redőny mögött a hölgy temperamentumosan élvezte a kényeztetést. Hitelesnek tetszett a visongása, bár az is megfordult a fejemben, hogy a másikat csak számításból ingerelte, s így játszott rá az együttlét örömeire, mert nagyon is tisztában volt vele: a férfiak imádják visszaigazolva látni önnön bikaságukat. Arra pedig egyenesen mérget vettem volna, hogy az a jámbor hím ott, benn könyvtárnyi irodalmat olvashatott már a korai magömlés elleni módszerekről.

Megmarkoltam a lépcsőházi ajtónk kilincsét, akulcsot elfordítottam a zárban, de nem akaródzott belépni. Azon kaptam magam, hogy irgalmatlanul vonz a nő örömködése. Csak nehogy meglásson valaki a házból, szalasztottam körbe óvatosan a fejem a nyakamon.

Mit hinnének rólam?

Húztam-vontam magam kifelé meg befelé az ajtón, már kezdtem belefáradni a saját taszigálásomba. Heveny önutálat fogott el. Idáig süllyedtem, hogy megbabonáz mások élvezkedése? Ezt el sem meremmondani senkinek. Pedig a baráti körömben biztosan sikerem lenne, ha sörözés közben mesélnék ennek a nőnek a zabolátlanságáról. A kujonságban tejtestvér kollégám azonnal rávágná: turbófeltöltéses lehet a bige, megérne egy patront. Hármasban megtudná, merre lakik a jóisten. Vagy mi tudnánk meg.

Krákogás rondított a nyögésekkel szabdalt csendbe. Tekintetem a magasban sorjázó erkélyekre tévedt. Majdnem mindegyiken álldogált egy-egy férfiú. A sarki lámpa nyalábjai átszűrődtek a lombokon, s L. úr világos trikójára kúsztak. A pocakos, szemüveges férfi a korlátján körbe futó muskátlis ládák közé rejtőzött. Éppenséggel vaskos virágkarónak is nézhettem volna, olyan mozdulatlanul cövekelt le. Csak az ütemesen felparázsló cigarettája jelezte, hogy lélegzik.

Vele még a köszönésig sem jutottunk el. Éjszakánként jártam haza, s nem találkoztunk. Illetve egyszer váltottunk szót, de abban sem volt köszönet. Történt, hogy jócskán elmúlt éjfél, amikor hazabotorkáltam, s a bejárati ajtó zárjába toltam volna akulcsom. Valaki azonban beletörte a sajátját, és úgy hagyta. Ott álltam tanácstalanul. Sorra vettem a lehetőségeket. Csárli, a másodikon lakó lépcsőházi ismerősöm, akihez lelkifurdalás nélkül fordulhattam volna, épp üdült. Gondoltam, találomra felcsöngetek egy lakásba, hogy a berregős mágneszárral engedjenek be. L. urat pécéztem ki, mert jó hangzásúnak találtam a nevét. Álmosan, leplezetlen dühvel rohant ki az erkélyre:

– Mit akar? Ki a picsa maga? – ordított le.

Mint akit hasba rúgott egy pillérlábú muraközi, teljesen ledermedtem. Abban a helyzetben nem volt tanácsos vitát nyitnom a jó modorról, ha az ágyamban akartam aludni. Finomkodóra váltottam: elnézést kérek, uram, itt lakom a házban már vagy három éve, a földszinten. Akulcsot a zárba törték, beengedne?

– Oszt’ mi a francért engem ébresztett fel, he? Én fél ötkor kelek! A kurva életben!

Így, n-nel a végén. Azt hiszem, műveltnek akart mutatkozni. Duzzogva, de megnyomta a nyitógombot. A felesége rekedten sipítozott bentről: ki volt az?

– Valami rohadék albérlő! – bömbölt vissza L. úr. A szidalmazásomba beleszőtte még a tőlem kétszázhúsz kilométerre lakó édesanyámat is. Szegény erős csuklásra ébredhetett azon az éjszakán.

Másnap L. úrnak az első dolga volt bepanaszolni a lakástulajdonosomnál, hogy mekkora barom vagyok, és legyek nyugodt, legközelebb inkább hosszában vágja fel az ereit, de juszt sem ereszt be.

Így ismertem meg ezt a jó szándékú, segítőkész embert. Gondoltam, alkalomadtán azért a tudomására hozom, hogy fordulatos káromkodásai ellenére a középfoknál egy kicsit gyengébbnek érzem a magyarját.

Közvetlenül fölöttem, az első emeleten a fények jobban megvilágították a nagyothalló, majdnem kopasz P. urat, akinek elsőként mutatkoztam be a házba költözésemkor. Mindig megborzongatott vászonfehér, szikár arca, amelyen leírhatatlan, erjedt fájdalom terült szét. Azelőtt sosem láttam az erkélyén késő este. Lefittyedt ajkakkal ült egy műanyag karosszékben, mint akinek abszolút közömbösek a szerelem zaftos zajai, és csak levegőzik a szabadban. A keze árulta el, hogy mégis érdekli valami a külvilágból, mert kitartóan babrálta az ölében a hallókészüléke hangerőgombját.

A ház legeredetibb figurája a vékonydongájú, kótyagos Csárli sem hiányozhatott a férfikörből. A másodikonhajolt a korlátra fehér csíkos, sötét fürdőköntösében, amely a csípője magasságában arasznyira kidudorodott. Köszönni akartam neki, meg valami szellemeset felszólni, de attól tartottam, ha megijed, és hirtelen fordul oldalra, a korlátvasak kárt tehetnek benne.

A lépcsőházban futottunk össze jó párszor, és rögtön tegeződve kezdtünk beszélgetni, mert nagyjából egykorúak voltunk. A kinyúlt pólójával, aminek az elülső részén feltűnő karikatúra harsánykodott, azonnal levett a lábamról. Apró halak masíroztak szép sorban egy befőttesüvegbe, alattuk a felirat: RUSZLIK, HAZA!

Hasonszőrűt sejthetett bennem, mert szívesen hozakodott elő sikamlós nagyotmondásokkal. Élvezte a saját vagány dumáját. Még a világ kínjait arcán hordozó P. úr és kevésbé ellenszenves felesége is rötyögött a hülye beszólásain. Amit nem is nagyon értettem, mert nekik első látásra is annyi humorérzékük volt, mint egy fonnyadt uborkának.

Csárli már a kezdet kezdetén meglepően őszintén viszonyult hozzám. Talán túlontúl is. Nem tudom, miért tisztelt meg a bizalmával, aminek az egyik látható jele az volt, hogy a munkahelyéről, a halászati szövetkezetből lopott pontyokat olcsón, sőt néha ingyen tukmálta rám. Minden alkalommal emlékeztetnem kellett rá, hogy a sütés-főzés kimaradt az életemből, és voltaképp edényeim sincsenek.

Szóval a fene sem volt kíváncsi Csárli őszinteségi rohamaira, mégis elkottyantotta nekem mint folyosói pszichiáternek, hogy születetten jobboldali, és gyűjt mindenféle relikviát. A vaskeresztek meg az efféle tárgyak térdremegősre izgatták. Szálasi nyughelyét is firtatta, hátha én tudom. Azt hittem, ugrat, és ez is csak egy szem a marékszámra szórt rizsájából, de nem látszott nagyon viccesnek. A meghökkenésem később tetézte, hogy a földszinti kerékpártárolóban megpillantottam a rikító sárgára mázolt biciklijét, amelyről már beszélt nekem: tényleg hiányzott a bal oldali kormánya. Vasfűrésszel vágta le, s úgy közlekedett vele.

Kezdtem komolyan venni a pasas eszmei elkötelezettségét.

A szomszédban sikoltozó hölgy végre eljutott a csúcsra. Empatikus ember lévén szorítottam neki, és szívből reméltem, hogy heppienddel végződik a bujálkodása. Kedvem lett volna rikkantani, mint ahogyan az infantilis amerikai filmekben szoktak: sikerült, sikerült! Vagy tapsolni, lábbal dübögni, vörös rózsákat fűzni az ablakredőny résébe. Csak hát mindennek van határa, a bunkóságnak főleg.

Mit lehet mentségül felhozni? Jószerével semmit. Mióta a világ világ, űzi a férfiembert a génekbe kódolt, örök kíváncsiság: miért is izgatóbb a szomszéd nője, már ha nem afféle fegyelmezett típusról van szó, akinek tükröt kell tartani a szája elé szeretkezés közben, s így tapasztalni meg, hogy egyáltalán lélegzik-e.

L. úr elnyomta a cigijét, nyújtózott egyet, és a lakásába vonszolta magát. Feltápászkodott a székéből P. úr is, a fülhallgató zsinórját a tenyerére csévélte. Csárli biccentett nekem, mutatóujjával is a homlokára bökött, aztán sarkon fordult. Ha most itt van a barátnője a nyavalyásnak, másodpercek múlva letépi róla a hálóinget, csikorgattam a fogam.

A földszinti garzonomban még a szokottnál is sivárabbnak éreztem a kétszemélyes ágyam. Fáradtan dőltem rá, s azonnal lehunytam a szemem. Egy darabig nem tudtam elaludni: a korábbi hangjáték zakatolt az agyamban.

Álmomban finom női sikkantások úsztak felém. Egy karcsú kolléganőm meztelenül bájolgott előttem, tűélesen láttam az idomait, de átkeltek az éveken a régi, kedves barátnők is. Kacarásztak, kellették magukat. Végül csak egyetlenegy hibátlan test vonaglott tőlem karnyújtásnyira. Az arcát néztem volna, de takarta a haja. Világosbarna, dús, lágyan hullámzó volt az a hajzat, mint a manapság már elhízott Kirstie Alley amerikai filmsztáré fénykorában.

Szólt hozzám. A beszédhangja gordonkahúrokon búgott, aztán váratlanul átcsapott erotikus sivalkodásba. Elképedtem: hogyan tud egy alt hangú teremtés minden erőlködés nélkül koloratúrszopránba felkapaszkodni?

Bőrfotelbe huppant, a fejét leszegte, s kezeivel a melleit kezdte simogatni. Kiszáradt a torkom, nyelési kényszer gyötört, mert tudtam álmomban is, hogy fölösleges nógatnom őt, nem áll meg félúton. A lábait felhúzta, és a combját óvatosan széttárta. Kigúvadt szemgolyóim már a térdét verdesték. Édes jóistenkém, ez a nő nem teketóriázik, megmutatja nekem a létező igazságok egyikét! És akkor ott, a moccanatlan mélységben farkasszemet néztem a házunk előtti nyárfa piszkosszürke kéregsebével, amely nélkül, konok hitem szerint, nem volt számomra szerencsés napkezdet és folytatás sem.

Reggel a lépcsőházban találkoztam Csárlival. Nagy hangot eresztett, mint aki egyenesen a kocsmából érkezett két feles és két korsó sör után: te, nem gondolod, hogy ennek a nőnek fizetni kellene azért, mert feldobja a környék szexuális életét? Én az éjszaka úgy meg…

És a jó Csárli felröppentette ordenáré poénjainak galambraját: Honoluluról, elrejtett gyíkról, több menetről, sőt menethegyekről hadovált. A méretes zagyvaságok hallatán elővettem az ilyen esetekre tartogatott dadaistamondatomat: az éjszaka én is olyan jót… aludtam, mint egy rozsdás vaságy alatt porosodó térdkalács. Érted?

Érteni vélte. Ebben maradtunk.

Kiléptem az utcára. Nem fordultam azonnal balra, a munkahelyem felé, mint máskor. Nappali fényben akartam szemügyre venni a földi gyönyörökhajlékát. A redőnyöket már felhúzták. A polgári házakhoz képest alacsony, világoskékre mázolt lemezkerítés fölé két körtefa nyúlt, a törzseik közé ruhaszárító zsinórt feszítettek. Az udvaron valaki épp teregetett. Akkurátusan kisimította a madzagra dobott ruhákat, lepedőket, és mindegyikre két csipeszt aggatott. Akárhányszor a magasba szökött a karja, a zárt kerítés miatt őt magát nem, csak a csuklójáig láttam a kézfejét. Vékony ujján karikagyűrű csillant. A körmei festetleneknek tűntek.

Egy héttel később úgy értem haza éjszaka, hogy már messziről láttam, a tulipános ház egyik ablakában fény derengett, a redőnyt nem engedték le. A lámpa nem a szobában égett, hanem azon túl, a fürdőszobában, de a helyiségek ajtai egy vonalba estek, ezért egészen odáig lehetett látni az utcáról.

A szemben lévő tükör előtt álldogált, nekem épp háttal, az erotikus hangok felkent papnője. Almazöld, ujjatlan hálóingben fésülgette rövid, kesehaját, ami nyomokban sem emlékeztetett Kirstie Alley dús sörényére. Hiába pipiskedtem és módosítgattam lábujjhegyen balettozva a látószöget, a magasföldszint átkaként a vállainál lejjebb nem mustrálhattam az alakját.

A hölgy fogat mosott. A kagyló föléhajolt, majd felegyenesedett, de mindvégig a saját tükörképének takarásában téblábolt. Kezdett bosszantani a dolog. Fordulj már oldalra, te átkozott némber, toporzékoltam magamban, nem lehet igaz, hogy még a profilod is eldugod előlem!

A fogkeféjét a poharába ejtette, megtörölte a kezét. Az ujjaival lazán a frizurájába túrt. Pár pillanatig illegette magát a tükörben, mint egy pendülő kamaszlány, aztán mielőtt megfordult volna, a villanykapcsolóhoz nyúlt, és elillant a sötétben.

– Na, ma is lesz utcaszínház? Fogadjunk, hogy ezek cédét akarnak kiadni! – jópofizott Csárli, amikor összefutottunk a kapunkban. – Képzeld, öregem, én láttam az ágytrösztöt tegnap. Nem egy nagy durranás. Ki nem nézné belőle az ember. Jók a dudái, de szerintem szilikonosak. Rábaszna, ha egyszer sündisznókat szorítana a melléhez.

A változó létszámú, audioperverz férfikörből egy idő után kiléptem. Vagy inkább kimenekültem. Kezdett bőszíteni, hogy a párocska valósággal sportot űzött a szerelmeskedéseiből. Még ha egyszer vagy kétszer megfeledkeztek volna magukról, bánja kánya, de rendszeresen? Már arra is gondoltam, direkt az utca lakóit akarták felizgatni a visongásukkal, a redőny mögül pedig figyelték, hogy a sok kéjsóvár férfi csorgatja a nyálát, aztán az arcukat a párnájukba fúrták, úgy röhögtek rajtunk.

A nyár végéig még néhány sivalkodás a lépcsőházba kergetett az utcáról. A többiek kitartóan ejtőztek az erkélyeken esős, tintasötét éjszakákon is. Cigarettáztak, krákogtak, és tán beszélgetésbe is elegyedtek egymással. Mert a focin kívül akadnak még fontos témák, amik nyájba terelik a férfiembereket.

Augusztus utóján meghozta a szerencsét a nyárfakabalám: elcihelődhettem az Sz. utcából. Kocsival mentem a ruháimért. Egyedül Csárlihoz szaladtam fel elköszönni. Hátba veregettük egymást, mintha világéletünkben a legjobb barátok lettünk volna. Az ajtóból visszafordulva udvariasságból érdeklődtem a barátnőjéről is, akit láttam a házban néhányszor. Szavai szerint unta már a lotyót, szántszándékkal szégyenítette meg és hagyta ott: egy aktus után áfás számlát kért tőle. Ez tipikusan csárlis megoldás volt.

Hat év után utoljára léptem ki sanyarú albérletem kapuján. Reménykedtem, hogy valami véletlen folytán az utcán egyszerre nyitjuk egymásra az ajtainkat a visongó hölggyel, s feltűnés nélkül terelhetem őt a látósugaramba. A tulipános ház azonban kihaltnak tűnt azon a kései délutánon. A galambok messze, a határban kószálhattak, s a két körtefa között üresen himbálózott a ruhaszárító kötél.

A szélvédő mögül még egyszer a nyárfám kéregrajzára emeltem a szemem, aztán gázt adtam, és meg sem álltam a város másik szegletében megbúvó, D. utcai lakásig, amely a kényszerű tengődések után végre a saját otthonom lett. A költözéskor nem vettem észre, csak később, hogy az új társasházunk előtti egyke vadgesztenyefának ugyancsak női szeméremtestre hajazó kéregsebe van, mégpedig a tövétől bő arasznyival fentebb. Bánatomra a fa alatt parkoló autók egyre magasabbra tornyozzák a sarat esőzéskor, s a jel úgy fogyogat, mint a hold tányérja. Nemsokára elnyeli a föld, attól tartok.

Néha még eszembe jut az Sz. utcai varázserejű kabalám, amelyhez foghatót azóta sem láttam. Igazán formás volt, vonzotta a tekintetet cefetül. Legalábbis az enyémet. Már megbocsátottam neki, hogy egyszer cserbenhagyott: a tulipános ház sikítozó tündérkéjét nem sikerült megpillantanom.

Az új társasházunkban éjszakánként nem visong senki torkaszakadtából. Legfeljebb az alattunk lakó kisgyerekek élvezik reggelente a lépcsőház akusztikáját, amikor óvodába ráncigálják őket.

A harmadikon, leanderekkel körülvett teraszon, egy középkorú nő szokott anyaszült meztelenül napozni. Ő azonban némán sütteti magát. A virágok ritkás levelei miatt szerencsére jól kivehetően.