Tudok szakítani.
Éppen akkora erővel
rántom meg a zacskót,
és épp olyan gyorsan,
amennyire muszáj.
Perforációnyi szisszenés,
hirtelen zacskóhalál.
Gyors, szakszerű zacskóisten vagyok
egy nagy bevásárlóközpontban.

Hosszú folyosó vitt hozzá.
Korhadó fák strandpapucsban,
kongó lépteim zaja, varjúsereg
rebben szét a nővérpult fölött.
A végén volt, jobbra az utolsó ajtó.
Hónapokig jajgatott búcsúének
néma mintái a falakon.
Havas placcra dobott tépett zacskó.
Nagyanyám még a rolnin lógott.
A perforáció egyetlen fogacskája
harapta utolsó erejével az ittlétet.
Kezemben útközben tépett orgona.
Szólítottam. Feleszmélt,
megzörrent, tán megismert.
Az orrához emelt virág – szeme
nagy blendével utolsót exponált.
A sárguló mennyezetet vitte magával.
Már odaátról mélyet szippantott az
orgona mély, lila illatából; és a perforáció
utolsó fogacskája ernyedve engedett.