Szedés
Meggyőződésem, hogy minden szövegnek (nem csak az irodalminak) annyi változata van, ahányan elolvassák. Innen már csak egy ugrás annak belátása, hogy minden bekezdésnek, mondatnak, szónak, sőt betűnek is. Nem hihetem, hogy a V (azonkívül, hogy a győzelem egyezményes jele) ne volna fontosabb számomra, mint sokaknak, nem is beszélve a VM-ről.
Most azonban vegyünk egy szót, történetesen a címadót. Kinek mit juttat eszébe a „szedés”? Igazán közeli emberemnek biztosan a gyümölcsfákat és a málnabokrokat. Velem nagyjából azonos korú irodalmároknak és sajtómunkásoknak inkább a nyomdát, ahol az általunk papírra (képernyőre) vetetteket ólomból kiszedték, és a szedésről készítették nekünk a kefelevonatot, vagyis a korrektúrát. A szedésre ecsettel kenték a nyomdafestéket, majd a ráhelyezett papírlapot kefével ütögették, hogy magára vegye a betűsorokat. Végül az átjavított szedés került a nyomdagépbe, s elkészült a könyv, a lap, az újság.
Nekem azonban először a labdát juttatja eszembe ez a szó. Gyerekkoromban az anyám többször elvitt magával a FŐMAV (Fővárosi Mezőgazdasági Anyagellátó Vállalat, ha jól emlékszem) ócska teniszpályájára (valahol a Visegrádi utca környékén volt), s szedhettem neki a labdákat, azt a két kopottat, amivel játszottak. Utáltam, mert nem adtak a kezembe ütőt, féltették a bélhúrt, és soha nem engedtek a pályára, cipőm is honnan volna, ugyebár. A Hősök terén gyakran ugyanez történt velem, amikor a környékbeli srácok fociztak, engem nem választottak be semelyik csapatba, szedhettem a labdát, ha akartam.
A gyerekkori rossz emlékektől teljesen függetlenül, egészen véletlenül kezdtem teniszezni, harmincas éveim elején. A házunkba költözött egy másik Vámos (hm, V), ő vitt el egyszer magával, amikor a párosbeli partnere az utolsó pillanatban lemondta. Ütőt is ő adott kölcsön. Azóta játszom. Björn Borg volt akkor a legfényesebb csillag, rajongtam érte. Tetszett a stílusa, a modora, a viselkedése. Ő lett a hallgatag svéd. Később derült ki, hogy azért beszélt olyan keveset, mert jóformán alig tudott angolul. Ez is tetszett. Hallgass, hogy bölcs maradhass.
Az a tenisz nagyon más volt. Faütők, tiszta fehér öltözet, cipő és labda. A lényeg azért ugyanaz: sehol másutt nem láthattunk ennyi milliomost keményen dolgozni, szenvedni és persze izzadni. Ám akkoriban ez utóbbival még nem törődtek. Csak akkor törülköztek, amikor páratlan gémeknél leülhettek picit. A nyolcvanas évek elején a magyar tévé még ritkán közvetítette a legnagyobb versenyeket, például az úgynevezett Grand Slamet (Wimbledon, Párizs, New York, Melbourne). Sokat adtam volna, ha ott ülhetek valamelyiken a lelátón. Fogadkoztam, szívesen volnék labdaszedő. De túlkorosnak számítottam, egyéb akadályokat nem is sorolok.
Én nem tudom, miként alakult a profi versenyeken úgy, hogy ma már a labdaszedő gyerekek legfontosabb teendője a törülközőhordozás lett. Az éljátékosoké pedig a verejtékezés. Minden egyes labdamenet után átveszik a hátuk mögött szolgálatban álló tizenéves fiúktól és lányoktól a térfélcserekor odaadott törülközőjüket, amelyen rendszerint az adott bajnokság szimbóluma látható. Alaposan fölitatják a verejtéküket, majd visszalökik –dobják, hajítják – az iszamós textilt a gyerekeknek, akik futva tűnnek ki a képből. Olyannyira bevett szokássá vált ez, hogy ha csak egy pillanatra is késik a törülközővel a labdaszedő, a játékosok morognak, és türelmetlen gesztusokat tesznek.
Úgy képzelem, mi több látni vélem, hogy egy focistáról – kosarasról, kézilabdásról – legalább annyira szakad a víz, mint a teniszezőkről, utóbbiaknál mégse divat az, hogy kiskorú segéderők rohangásszanak utánuk a partvonalnál a törülközővel. Miért szabályos ez egyáltalán? Arról nem is beszélve, milyen kevéssé higiénikus, hogy a labdaszedőknek újra meg újra meg kell fogniuk a más testnedvétől nyirkos és szagos frottírt. Gondolom, nincs szakszervezetük ezeknek a gyerekeknek, ha volna, bizonyára tiltakozna.
Sejtem, nehéz lehet bekerülni azokba a gyerekcsapatokba, amelyek a nagy versenyeken szedik össze a labdákat, bizonyára vetélkednek a kis kezdő sportemberek, hogy közelről bámulhassák példaképeiket. Ez fontosabb érzés lehet, mint az esetleges irtózás az agyonizzadt rongydaraboktól. De azért annyit megtehetnének a világhírű bajnokok, hogy ne olyan megvető mozdulattal hajítsák oda a törülközőjüket, ahogyan manapság szokták, tessék csak megnézni bármelyik tévéközvetítésben.
Az a tenisz, amelyikbe én beleszerettem, úriemberek sportja. Az a szabály, például, hogy ha nem tudod eldönteni, a labda érvényes területen landolt-e, akkor habozás nélkül meg kell adnod a pontot. Mert nem ellenséggel játszol, hanem ellenféllel, akit tisztelned kell annyira, hogy föltételezd, az ütése jó helyre ment – csak ha biztosan látod, hogy nem, akkor mondhatod: out. Amiképpen minden esetben, ha a sors segít hozzá egy ponthoz (például a hálóról pattan be a labda), bocsánatot kell kérned. Ezzel a szellemiséggel szerintem nem fér össze sem az állandó törülközés, sem a hanyag dobálózás a törülközővel.
Persze, mi minden működik másképp manapság, mint azok a régimódi elvek, amelyek szerint én szeretnék – próbálok – élni?! Ezekről talán egy másik alkalommal szedem össze érveim és megfigyeléseim.
Vissza a tetejére