Átokkalendárium
I.
Hosszú alvást kívánok neked,
és a visszaalvás sötétségét.
A pislogások kis ugrándozó sötétségeit.
Az alamuszi fürgeség sötétjét,
a kacsintásét. A csókét. A gondolat
sötétségét, ha úgy összpontosítasz,
mint aki befelé néz. A napfürdőző
szemhéjakét. A sötétet a víz alá nyomott
fejben, amikor minden medencekék,
de te inkább választod a feketét.
VI.
Sör, almalé. Építkezik a családfő,
pofont osztani boltívben hajlik
az asztal fölé. Saláta borul,
a feták téglái széthullanak,
a munka megszakad. A legkisebb
bekap egyet, és ráragadt
homokszemeket, partot, bolygót
csikorgat a fogai között. Forgolódik
egy törölköző, az unokatestvér
álmában röhög. Erre is ébred,
és mondja, hogy „rottweilert láttam,
ahogy benzinnel öntik nyakon, és
felgyújtott fejjel a tó felé rohan.”
„Mi is fürödjünk, kisfiam” – mondja
az apja, békülékeny és félmeztelen.
Ölelgeti a kis koponyát, mellszőrei
túl gyengék ahhoz, hogy feltűzze rájuk.
Kenyerek készülnek közben,
hallani, ahogy kipukkad a nejlon,
és a létező leghalkabb nyikorgással
a májkrém lyukas hengeréből fonál
kunkorodik elő. Ragyogó napon
néma féreg, elkenik, engedelmes.
A könnyű ruháktól hasas táska
viszont elgurul kéretlenül. Alján
a szendvics az illesztésnél
belezabál a szalvétába.
IX.
Kötélhúzás a liget szélén.
Megbököd egy magas gyerek vállát.
Megfordul, és az arcára írja,
ha valakin, rajtad átlát. Azt mondja,
ez nem kötél, árnyék, hosszú árnyék.
Most takarítják az erdőt, összeszedik,
ami fennakadt. A törzsek, az ágak szűrik
a vonuló árnyakat, ahogy a lefolyó gyűjti
a tincseket. Ezt mondja, kezeid helyén
copfok. Nem mozdulnak, de ő integet.
Vissza a tetejére