Csigaház; Tudósítás a főtérről
CSIGAHÁZ
nemsoká feszülethez érek. a hit mindig a beláthatatlan kanyarok íveiben van, vagy nagymamák kontyaiba fonva, eldugva ősz hajszálak közé. szememben elveszíti lángját a hold. vihar előtti zászló vagyok egy lakatlan ház tornácára tűzve. szélben kavargó élettelen tárgy, nincs kezem, ami intene, sem egy síp, ami a tenger közepén visítaná elveszett koordinátáimat. csak egyetlen ima marad tenyereim között hánykolódva. csak az ima, ami némán is hallhatóbb, mint a hangosbemondó tölcsér üvöltése. ülök a teraszon, és monoton szól a fülemben: kacsatollat, libatollat, hagyatéktollat vásárolunk, ha van, tessenek szólni, vagy kézzel inteni.
TUDÓSÍTÁS A FŐTÉRRŐL
kivégzőosztag csöndje az őszi este.
óriási árnyéka alatt vacog a tegnapi harangozásban
fuldokló templom. köd és köd mindenütt.
a vírus pásztázó tekintete kering
villódzó neonfényben. hatalmas,
nyomasztó lábnyom a főtér katonás sorban
vigyázó villanyoszlopaival. a csillogó kirakatok mögött
maszkban matató emberek vásárolnak
leértékelt holmit karanténban nőtt karácsonyfák alá.
lassan elfelejtjük, milyen egy kézfogás,
egy váratlan érintés, hirtelen ölelés
barátnak, testvérnek, gyereknek, anyának.
csak érintésmentes érintkezés, maszk alá motyogott imák,
a templom vaskos ajtaja mögött kiszáradt a szenteltvíztartó
edény, cserepesre sorvadt, akár forró lázban a szájszél.
Júdás sem adhat most csókot. mi sem a Szűz Mária-képre,
gyertyát is csak távolról gyújtunk közeli halottainknak,
pedig a hideg sírköveken nem tapad meg a vírus.
leülök egy világvégre száműzött padra,
nézem a lámpafények háromszögnyomát
a kopott térköveken. az út túloldalán
kibukik a homályból egy remegő hársfa,
angyalok motoznak az alatta felgyűlt avarban,
őket még nem érinti a kijárási tilalom.
a nedves úttest artériáján ritmusosan pulzál
a szaggatott felezővonal, lélegeztetőgépre
kötött szörcsögő tüdő a táj. egy ideje ez a természetes,
hozzászokunk, hogy ez a rend.
egyetlen tompa roppanás az éjszaka.
Vissza a tetejére