Vadnarancs

Vadnarancsnak egy díszfa
rücskös-zöldes héjú, óriási termését
hívtuk. Ehetetlen volt, csontkemény,
buján illatos. Tizenöt éve nem éreztem,
tizenöt éve nem láttam. De álmomban most
egy ezüstkéssel belemetszettem az egyikbe.
Tele volt borvörösen ragyogó, édes szemekkel.

Robban

Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, számlát, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.

Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…
csipkévé válik, ami más nem lehet.

Mint a rágalom

A vörös szín tanít támadni.

Egy leheletnyi belőle megbékít a téllel,
a kék és a szürke renyheségével. De saját szívemben
nem lelek szenvedélyre. Nehéz vagyok, lassú, hideg,
beteg. A málnabokor is fondorkodva nő a föld alatt,
és míg a fák és az emberek alszanak, suttogva benövi
a kerítések közét. Mint a rágalom, megkapaszkodik
a sötétségben. De várd meg a nyarat! Milyen ártatlanok,
milyen frissek, milyen pirosak a gyümölcsei.

Régimódi

Nőnek lenni, igazi nőnek, vajh mit is jelent?
Ma már tudom: feszes, ideges nejlonszálakat
hordasz a testeden. És ottmarad valamennyi elektromosság
a bőrödön, ha a harisnyát leveted. Vibrálás, idegenség,
beleragad a pórusaidba… elektromos nyál, nem a tiéd.