Száz forró tű
JohnA nyár hirtelen izzás,
elképzelhetetlenül
forró a nap.
Néztem felé, mintha
lejött volna az égről,
arcom előtt lángolt,
mégsem volt árnyék
alattam.
Az óceán partján álltam,
izmaim érezték a végtelent,
hogy akárhány mozdulatra
is lennék képes, véget érek,
hamarosan eltűnök innen.
Fehér az árnyékom,
sovány vagyok, alig látszom,
mint aki lassan kopik ki
a világból.
Addig fehéredek
kívül és belül,
míg el nem felejt végre
mindenki.
Elfelejtik, mit mondtam,
hol voltam, hogyan nevettem.
Pedig élek,
nagy utat tesz meg a szívem
mindennap, jéggé fagyva,
a föld tengelye körül.
Szívem alatt fut a láb,
körülötte mozdul a kezem.
Zuhan a kórházi ágyon
kiterített testem.
Vészjóslóan
ismétlődtek a napok.
És én minden reggel próbáltam
halálra rémiszteni magam:
üvöltöttem az utcán,
állatokat ütöttem el,
annyit ittam, amennyit apám,
vállamra csorgott a nyálam
a tablettáktól, ki sem nyitottam
a szemem hat napig,
aztán hagytam, hogy karomba
száz forró tűt döfjenek.
Csak hogy tudjak érezni megint.
De üres maradt minden,
hiába tűzött szemembe a nap,
jég volt a mellkasomban,
a gép a bordák közt elhallgatott.
Mert még ott, Jugoszlávia felett,
mikor a levegőben
hátam az üléshez tapadt,
bőgött bennem is
a repülőgépmotor,
bordák közt rázta szívemet,
a fejemben zakatolt.
Közben attól féltem:
szét fog hullani ez a gép,
széthullik vele az egész világ, és
nem marad semmi körülöttem.
Kizuhan testem az űrbe, aztán
az idők végezetéig
megfagyva lebegek majd,
beleragadva egyetlen mozdulatba.
Azóta nem érzek semmit,
a testem emlékszik csak.
Az a valóságos, ami fáj.
Amikor baj van, nagy baj.
Olyankor érzem, hogy élek,
akkor tolja hozzám közel
arcát az élet,
szempillámon érzem
szuszogását.
A fájdalom ad éles kontúrokat,
körberajzolja testem
az ujjával.
Milliódolláros gépekbe ültettek,
drága bombáikat a kezembe adták,
ölemben vittem a szabadságot,
teleraktam vele a gépek gyomrát,
súlyukra emlékszik a karom.
Kentem arcomra a nehézfémeket,
ólom volt a fogam,
súlyos volt a szám.
Milliódolláros gépekben ültem,
vittem a szabadságukat,
lenyeltem a kedvükért
kétszáz széntablettát,
most még sincs munkám,
a vérem fehér,
lábam elé hullik a hajam.
Álltam az óceán partján,
karomban fájt
száz forró tű nyoma.
Izmaim feszültek, tudtam:
számonkérik hamarosan
mindegyik mozdulatomat.
Azt is, amivel kioldottam
Jugoszlávia felett a bombát.
Porrá rágja testem a föld,
magába issza fehér vérem
a sivatag.
Rád fekszem, világ,
fordulj velem a végtelenbe.
Bennem, mint egy gép,
bőgni fog a düh,
számból hallatszik a csikorgás.
Ilyen szájjal nem lehet
beszélni, csókolni,
a világ másik felére
indulni, Júliához.
Törött testtel maradok
fekve egy kórházi ágy
vékony matracán.
Vissza a tetejére