Sejtelem

Megtörtént, ami csak megtörténhetett.

    A kis mandulafácska

gyökértől ághegyig hosszan szétrepedt.

    S már nem zöldel a nyárfa

az ablak előtt. A sín kihűl. Füzet

    öltözik cicomába

átlőtt tarkó alól: árucikk a seb.

    Hát ő sem élt hiába.

A halottak, az időtlen régiek

    a föld alól kinyúlva

rakják föl sejtelmes emlékművüket,

valódi ércük az álhű bronz helyett,

    hogy bárki megtanulja:

csak a vers, a vers őrzi a lényeget.

Röntgen

Viszik az utcán reszketeg

ujjuk közé csípve, óvatosan,

elmeszesedett gerincüket,

csigolyáikat egy fekete levélen,

amely a tavaszi szélben

úgy libeg, lobog, hajlik éppen,

mint valamikor fiatalosan.

Ilyen? Hát ilyen? Ez hát a gerinc?

Ez a kősor? Ez a vízbeli kőtorony?

Ez az, amely a földön hajladozott,

a mosóteknő fölé úgy hajolt egykoron,

hogy meg sem érezte fáradalmait,

az irodában úgy tartott a széken,

olyan egyenesen,

hogy megakadt rajta a férfiak szeme,

ez az, amelyre a szem most úgy tekint:

vén görbeség, mi történt veled?

Mért teszel úgy, mintha hajladoznál?

Miért libeg a fekete, a negatív fénykép?