Középre rendeződni (Tomaji Attila: Folyóhang)
Tomaji Attila: Folyóhang. Fekete Sas Kiadó, Bp., 2021
Még egyetemista koromban alakult ki az a berögződésem, hogy középre rendezett verseket képtelen vagyok komolyan venni, líraként kezelni. Ezt a tipográfiát legfeljebb óvodásoktól vagy alsósoktól fogadom el, és hiába próbálkozott ilyen megoldásokkal többek között Nagy László, még az ő kiváló életműve sem tudta felülírni bennem ezt az értelmezői viszolygást. Ez feltételezhetően úgy alakulhatott ki bennem, hogy túl sok gyenge verset olvashattam középre zárt formában, így összekapcsolódott egymással ez az elrendezés és a minőség hiánya.
Két évtized és Tomaji Attila kötete kellett ahhoz, hogy elfogadóbbá váljak egy-egy magas minőséget képviselő életmű középre zárt darabjával kapcsolatban. Hiába található a Folyóhangban mindössze egyetlen ilyen vers (Segesvári séta), ahol akár indokolt is lehet ez az elrendezés, mégis szinte romba döntötte azt a képet, amelyet a kötet addig kialakított magáról.
A 2022-ben odaítélt József Attila-díj egyébként is magasra emelte az elvárásaimat, hiszen egy ilyen elismerés után olvasóként gyakran azt érzem: a kötetnek valami különlegeset kell nyújtania, így szigorúságom csak erősödött.
De bármennyire is beindíthatná a párbeszédet egy negatív kritika, nem tudok sok rosszat mondani a Folyóhangról, pedig a díj mellett leginkább a botrány, a provokatív nagyotmondás tenne jót a recepciónak. Azt sem szeretném eljátszani, hogy a kritika főként a könyvről szól, mert ugyanannyit mond a szerzőjéről, akkor is, ha rejtőzködni próbál.
Tomaji Attila a Folyóhang című verseskötetében eléggé kiszolgálja az olvasót. Ugyanannyit merít a romantikából és a klasszikus modernségből, mint az avantgárdból. Ezt az összetettségét már Tarján Tamás is kiemelte a Sötéttiszta sáv című, 2010-ben megjelent kötetről írt recenziójában (ez a Holmi 2011-es novemberi számában olvasható). Úgy tűnik, hogy Tomaji költészete egy évtized alatt nem sokat változott, és ez jót is tesz neki. A legújabb könyv két ciklusa (Poros párduc és Körkörös terek) egyáltalán nem eklektikus, igényesen és változatosan szerkesztett, gondosan felépítve juttatott el a gyerekkor világától a létezés és a halál néhány fontos filozófiai kérdéséig. Amíg a gyerekkort a formabontó, szabad, főként gondolatritmus uralta versszerkezet jellemzi, addig a felnőttkort már a letisztultabb, rímmel és versszakkal gyakrabban tarkított megoldások teszik klasszikusabbá.
Ha Tomaji prózát írt volna, az fejlődésregény lenne, mert az a lírai karakter, aki a versek alapján alakot öltött bennem, kezdetben jól körülhatárolható állomásokat jár be. Egy rejtélyes betegség miatt rendszeresen és hosszan kórházban kell feküdnie, apja egy idő után gyakran bántalmazza. A kisfiú az olvasásba menekül, amely előrevetíti szoros kapcsolatát az irodalommal. Miután eposzi seregszemle következik az egyetemi évekről, annak meghatározó helyszíneiről, figuráiról, az alkoholizmus világába is betekinthet az olvasó. A visszatekintés során a megszólaló mindig utal arra, hogy ezek az idők már milyen távol vannak tőle. A beszédet is inkább az a kérdés motiválja, hogy mi történt a régi barátokkal.
A visszaemlékezés lírai memoárrá fűzi össze a verseket, amelynek gesztusai gyakran gyónásba csapnak át, például a Lévisz, kora őszben: „Hiba volt a teljes életre figyelni, / épp mint pincekocsmákban inni át napokat”. A megszólaló számára egy ideig főként a hibák jelentik élete fordulópontjait, amelyek sorozatát néhány életesemény írja fölül: ezek főként a tanárság, az alkotás, az irodalommal való foglalkozás és az apaság.
A Maréknyi apróban a kezdő tanár erkölcsi győzelmet arat önmaga fölött azzal, hogy megköveti a diákot, aki a saját zsebpénzéből fizette ki őt. A romláson aratott győzelem még a gyerekek születése (a való életben a költő ötgyermekes apuka), amelynek az addigi életre tett hatása leginkább a Sára záró sorával érzékeltethető leghatásosabban: „te szültél engem, kislányom, első gyermekem”. Az apává válás folyamata a legfőbb fordulópont az ábrázolt élethelyzetekben, de ez a téma sem uralja el a kötetet (mint ahogyan egyetlen másik sem). Mintha létezne Tomajinál egy olyan önkorlátozó gesztus, amely garantálja a témák változatosságát, ezzel együtt akadályozza, hogy egy-egy kérdés, motívum uralja a kötetet.
A saját apasághoz kapcsolódik az anyához fűződő viszony témája (Anyám, Még mindig anyámról), ennek kapcsán a versek is megváltoznak, előtérbe kerülnek a rímek. A kórházban fekvő anyát az ölelkező rímek próbálják meg poétikailag átkarolni. Ezek a kötöttséggel azt sugallták sokadik olvasásra is, mintha a téma, az anya komolyságot parancsoló alakja nem engedné meg a gyermeknek a szabadverselgetést, mint ahogy ez az egyetemi évek ivászatával, szabadosságával teljesen összeegyeztethető volt.
Az apaság mellett kiemelt szerepbe kerül még a táj (a Mészöly Miklós Táj című művéből származó mottóhoz igazodva), amelyben a megszólaló otthonra lelt. A Dunavirág kellemes költői képekkel és bravúros időkezeléssel mutatja be a táj és az emlékezet viszonyát az egyén és a kultúra szempontjából is, az egyik sorban még a Római Birodalom határánál, a limesnél voltam, néhány verssel arrébb (Kámor, Otthon) már az otthont jelentő Börzsönyben túráztam. Legutóbb talán Győrffy Ákos Haza című prózakötetét olvasva volt hasonlóan szuggesztív tájélményem, amely hatására elfeledtem, hogy tulajdonképpen pénzért és nem kizárólag saját örömömre olvasok verseket.
A Duna-versek kapcsán a színvonalat ingadozónak érzem, hiszen nem könnyű József Attila után bármit írni ebben a témában, pláne nyíltan hozzá kapcsolódva. Ezeket az erőltetett intertextusokat Tarján Tamás is kifogásolta említett írásában (ő túltelítettségről beszél ennek kapcsán), és valóban itt is erőltetetten hat néhány utalás, például az, hogy a folyam „egy messze inaló sorsba ömlik”. (Duna) Emellett az idő működésérevaló ráébredés is elég közhelyesen hat a mű végén.
Az Egy különös éjszaka egyszerre kapcsolódik József Attila és Ady Endre költészetéhez (az Emlékezés egy nyár-éjszakára című vershez), itt mégsem válik „túltelítetté” az intertextualitás. Bár az egész kötet tartózkodik a közéleti témáktól, ez a vers erőteljesen megpendíti a Trianon-húrokat, és az „érvényessé hazudott határokat” szókapcsolattal eleveníti fel a múltat. Látható, hogy Tomajinál az egy évszázados emlékezet nem oldotta békévé a traumát, és a harcias hang némileg elbizonytalanította számomra A Dunánál című vershez való viszonyt, mint ahogy a többi vers megbékélést sugalló hangját is. Elbizonytalanodásomért viszont egy hatásos szókép kárpótolt a zárlatban: „üvöltés, hosszú üvöltés tör be a tájba: / mintha ezer évek összetört üvegén / bolyongana valaki, mezítláb járva –”.
Talán a fentihez hasonló merész coming outok hiányoznak a kötetből, amely minden változatossága ellenére biztonsági költészetet játszik: csak helyenként engedi felszínre kerülni a világ működésével kapcsolatos állásfoglalásait, a lírai én belülre figyel, és szerethető módon tárja fel saját traumáit. A kiugró Trianon-vershez hasonló hangulati törést nem találtam a kötetben, de a Fiú című verssel már egy elvontabb hang körvonalazódik a kötetben.
Ezután előtérbe kerül az önmegszólítás (Szólítgatlak), a saját démonokkal való küzdelem (Daimón), megjelenik az apa is (Tékozló), és némileg átalakul a természetábrázolás. Egy-egy táj metaforizálódik (például az Erdőben), és a négysoros versszakokba tördelt gondolatok a romantika nyelvét, ábrázolásmódját idézik. A természet egyre inkább összekapcsolódik a nő alakjával, és az alapvetően elégikus-nosztalgikus hang ódaivá válik, patetikus lesz. Ha ezek a versek cinikus hangulatomban kapnak el, akkor giccsesnek neveztem volna őket, de mivel az érettségi folyosófelügyeletének csendjében olvastam őket, ezért komolyan tudtam venni ünnepélyességüket. Még akkor is, ha a pátosszal párhuzamosan éppen a lírai én kezd cinikussá válni saját korával kapcsolatban: „Évszázadunk az amúgy is kihűlőben lévő szerelem / még langyos tetemét a hátsó polcra tette”. (Ősz és szerelem)
Ez a cinizmus érdekes dinamikát kölcsönöz a Körkörös kertek című ciklusnak. Az itt található versek egy része egy fogalom köré épül, majd lerombolja, lebontja ezt, legyen szó az előbb említett szerelemről vagy akár olyan kérdésekről, mint Isten és hit. Amíg számos vers azt a kérdést feszegeti, miként van jelen Isten az ihletben, az alkotásban (Visszaadni Istennek, Véletlen), addig néhány darab elbizonytalanít ezzel kapcsolatban (Új évezred): „Hitünk csak gyenge hártya, elhált szüzesség.” Ez az őrlődés, ez a tézis-antitézis-szintézis elég filozofikus kötetzárlatot eredményez, ahol a múltfeltárás helyett a jelen lételméleti kérdései kerülnek előtérbe: mit jelent élni és létezni, hol a helye a lírai énnek a semmi és a valami közt.
Ez a semmi és valami közé rendeződés (l. a Semmi és valami című verset!) egy küzdelmeibe belefáradt megszólalót vetít elénk. Az eddigi nyugodt hang dühös, kétségbeesett lesz, és úgy érezhetjük, Pilinszky János Apokrifjében járunk. A saját pusztulással való számvetés keserű sorokat szül: „Hol a keserves istenben van az, ami / miatt éltem én is, mint a szarvasok. / Nem marad utánam semmi, se valami. / Csak betelt jóslatok. Meg a csillagok.” A lírai én középre rendezi magát élet és vég, semmi és valami között, már látja, hogy nem marad utána nyom, de megnyugtatja a teremtett világ állandósága, körkörössége.
A Folyóhang a magyar líra sok-sok vonulatához tesz hozzá egy-egy fontos verset. A kötetcím leginkább a tájlírát emeli ki ezek közül, de ugyanilyen erős téma többek között a gyerekkor, az emlékezés, az apaság, az alkotás, a hit, a létezés és a szerelem. Az ügyes szerkesztői munka egységet teremtett ezek között, így a kötet kevés bűne (főként az egyetlen középre rendezett vers) könnyen megbocsátható. Emellett zavartak még a versek végére kerülő gondolatjelek, amelyek talán a lezáratlanságot hangsúlyozzák. Ez számomra közhely, hiszen a jól megírt vers eleve nyitott, lezáratlan – minden olvasónál, minden olvasás előtt máshogy sétálunk bele, és máshogy éljük meg az utat.
Tomaji Attila fontos erénye, hogy nem kötetet írt, hanem verseket. Nem uralja egyetlen poétika a koncepciót, így akadhat kritikus, aki éppen romantikus vonásai, más pedig az alkotáshoz kapcsolódó önreflexív, posztmodern vonásai miatt feddi meg az alkotót. A Folyóhang poétikák közé rendeződik, de megfontoltan, mértékletesen, főként elegánsan. Aki időt szán rá, fontos élet- és líratapasztalatok birtokába kerülhet, és semmiképpen sem mondhatja, hogy egysíkú költészettel találkozott.
Vissza a tetejére